Horthy egyre vonzóbb lesz

Ismeri ezt az idézetet? Egy rockzenei produkcióból való: „Horthy jött a fehér lovon, Sztálin vágtatott harckocsikon, Hitler hozta a csodafegyvert, zsebre vágott minket a történelem."

Ez Beatrice?

Igen. Az „Utálom az egész XX. századot” című 1991-es lemezről. Azért idéztem belőle, mert szerintem elég érdekes, hogy ezt Nagy Feró írta. Őt nehéz lenne azzal vádolni, hogy a kommunisták kiszolgálója lett volna, mégis Horthyt Sztálinnal és Hitlerrel vonta párhuzamba. Nyilván nemcsak a szótagszám számított, amikor ezt leírta, hanem talán arra utal ez a strófa, hogy nagyon jól sikerült Horthyt egyértelműen sötétnek ábrázolni a Kádár-korszakban. Ön szerint is?

A rendszerváltásig több generációt is egy kristálytisztának tűnő történetszemléletben neveltek: eszerint van egy progresszió és egy reakció a magyar történelemben, és minden ezek harcáról szól. Eszerint az elnyomottak fellázadnak a kizsákmányolók ellen, míg a reakció erői a nemzet érdekével szembe mennek. Évszámokkal kifejezve a pozitív fordulópontok 1437, 1514, 1709, 1848, 1918-19, 1945. Úgy tűnt sokáig, hogy nem olyan rettenetesen nehéz a történelemben tájékozódni. Ez vonatkozott a mi nemzedékünkre is, amiben Nagy Feró meg én is nevelkedtem.

Amikor a 80-as évek végén kiderült, hogy minden megváltozhat, akkor kiderült az is, hogy a történelmi értelmezéseket is újra kell gondolnunk. Világos lett, hogy az akkori rendszer nem mindennek a betetőzése, vagyis a progresszív erők végső győzelme, hanem csak egy ugyanolyan epizód, mint a korábbi korszakok voltak. Lett egy nagy dilemmája ennek a generációnak: akkor minket mindig csak eltiportak, kizsákmányoltak, letapostak? A „zsebre vágott minket a történelem” is erre az érzésre utal, hogy soha nem tehettük azt, amit akartunk.

A jól felépített progresszív-reakciós harc logikából adódóan Horthy is idegen hatalmakat kiszolgáló figurának tűnhetett, aki romlásba döntötte az országot. Ráadásul a generációnk egyébként sem szerette a tekintélyeket, az erős vezetőket. Sőt, az antikommunista liberális ellenzék is nagyon kritikus volt Horthyval kapcsolatban.

A Horthy-vita 1993-ban, az újratemetés idején jutott csúcspontjára. Elég komoly indulatokat gerjesztett a kenderesi szertartás.

Hogyne. Az egy nagy, szimbolikus esemény volt, és a Demokratikus Charta ellenmegmozdulást is szervezett. A liberálisok nagyon ellenezték ezt a múltba révedést. Ennyi év elteltével viszont, ahogy én is öregszem, már jobban értem, hogy mit érzett Antall József. Azt gondolta, hogy valamit kell kezdenünk Horthyval, el kell valahogy helyezni. Ilyen értelemben nem is volt olyan buta dolog úgy dönteni, hogy el kell temetni.

A temetést ugyanis nemcsak egy kultusz eszközeként lehet értelmezni, hanem szembenézés is lehet. Úgy is lehet ezt értelmezni, hogy eltemettük Nagy Imrét, meghalt Kádár János, eltemettük Horthy Miklóst is, korszakot zárunk. Liberális oldalon akkor az üzenete nem ez volt, de miért nem lehet így is értelmezni?

Azóta a Horthy értékelése körüli vita többször is előjött megint, emlékművek kapcsán elsősorban. A temetés ellenére a társadalom nem tudta Horthyt feldolgozni, ahogy egyébként még Kádárt sem tudta.

Közben mindketten nagyon aktuálisak. Mindketten fontos változás után kerültek hatalomra. A politikai kultúra fontos elemei a viszonyítási pontok. 1989-2009 között éppen úgy 20 év telt el, mint 1919-39 vagy 1957-77 illetve 1867-87 között. Sokan belegondolnak most abba, hogy 20 év alatt mi kevesebbet értünk el, mint az előző fordulópontok után élt generációk ugyanennyi idő alatt. Most elsősorban nem is a társadalmi össztermékről beszélek, hanem a társadalmi közérzetről.

Most nem történt meg az a konszolidáció, mint az említett fordulópontok után?

Igen. Ferenc József, Horthy és Kádár 20 év alatt egy komoly krízis után konszolidálni tudták az országot. Külföldi elismerést szereztek, javult az életszínvonal. Ez óhatatlanul eszébe jut most az embereknek.

És most majd visszasírjuk a keménykezű vezéreket?

Ez így picit erős megfogalmazás. De az biztos, hogy az emberek részben e példák alapján céltudatosabb, eredmény-centrikusabb politizálást akarnak.

Mára alapkérdéssé vált, hogy a demokrácia intézményrendszere képes-e biztosítani a konszolidációt. A történelmet kevésbé ismerők mostanában a politikát nem a közéletet strukturáló dolognak tekintik, hanem korrupt emberek társadalomra kényszerített ügyének.

Ez veszélyes, mert elbizonytalaníthat sokakat a demokrácia értelmében. Ebből a szempontból előkerülhet Horthy példája, aki sajátosan egységesítette a képviseleti demokráciát és az egyeduralmat.

A Horthy-korszak látványos kellékei, a fehér ló, a felsőházi képviselők jelmezei, a tolldíszes csendőrök, a sok sallang nem tűnt már akkor is nevetséges anakronizmusnak?

Fontos szempont, hogy Horthyt a magyar arisztokrácia sokáig nem fogadta el. Először Károly trónfosztása, később pedig dinasztikus tervei miatt. Ezt át akarta hidalni.

Vagyis a sallangok elsősorban az arisztokráciának szóltak?

Részben igen. Hiszen kvázi királynak akarta magát elfogadtatni, miközben az arisztokráciának az volt a reakciója, hogy mit akar itt ez a felkapaszkodott kisnemes. A területvesztés miatt is fontosak voltak a szimbolikus gesztusok, ezekkel fenn lehetett tartani a nemzeti egység érzetét.

Azonban fontos szempont lehet még, hogy egy háborús Európában stabilitást akart adni az országnak. Nemcsak egyéni kivagyiság lehetett a királyságot idéző gesztusok mögött. Ő a 19. századi dinasztikus gondolat jegyében nevelkedett, és azt gondolta, hogy az erős dinasztia vezethet a stabilitáshoz. Elmúlt hetven éves, meghalt az egyik fia, háború van: mi lesz ha meghal? Mi történik az országgal egy hatalmi vákuum esetén? Be akarta biztosítani a stabil átmenetet halála esetére, ez is számíthatott a személyi és családi kultusz erősítésében.

Persze a liberális és polgári ellenzék nevetségesnek találta ezeket a kellékeket, illetve azt, amit ezek üzentek. Úgy tartották, hogy a stabilitást nem a múltba révedés, hanem a földosztás, a társadalmi mobilitás erősítése, a kreativitás támogatása biztosíthatja. Horthy is és ellenzéke is érezte a veszélyt, hogy a társadalom robbanás előtt áll, és stabilizálni kell a helyzetet. Csak más megoldást javasoltak.

A szociáldemokraták, a liberálisok és a nyugati emigráció lényegében le akarta bontani a társadalmi rendszert. Amikor húszéves voltam, teljesen nekik adtam igazat. Ahogy viszont idősödöm, a stabilitás kezd vonzóbbá válni, mint a rombolás.

Persze hozzám most is közelebb áll az emigránsok, Jászi Oszkárék gondolkodása, de történészként meg kell értenem Horthy motívumait is.

Ugyanakkor persze igaz, hogy később kiderült, hogy a Horthy-féle út sem működött. Ez Teleki öngyilkosságának is a gyökere. Felismerte, hogy a határrevízión és a zsidó nagytőke megfékezésén alapuló, és egyébként a régi rendet fenntartó stabilizációs kísérlet életveszélyessé vált. Ezt felismerték néhányan már 1941-ben, aztán többen 1943-ban. Horthy nagy problémája az volt, hogy sem fizikai, sem emberi ereje nem volt átlátni ezt.

Romániában cselekkel és intrikákkal sikerült a kiugrási kísérlet, de ez távol állt az ő neveltetésétől. Nyíltan megölni valakit, az rendben volt nála, de az ügyeskedés nem ment neki. Irtózott a modernizmustól, a nyilasokat és a baloldalt is részben ezért gyűlölte. Az elitellenesség, a tömegek radikalizálása távol álltak tőle.

A szomszédos országokban hogyan tekintettek rá?

A két háború között a csehszlovákok nagyon jól kihasználták a Horthy-rendszer problémáit. A magyar revíziós igényekkel szemben azt tudták mondani, hogy a magyarok avítt, antidemokratikus rendszert működtetnek, ezért a demokratikus Csehszlovákiában élő magyaroknak jobb dolguk van, mintha Magyarországhoz tartoznának.

Ez nagy problémát okozott a magyar emigrációnak. Hosszú távon ugyan Jászinak volt igaza a társadalmi problémákkal kapcsolatban, de amikor rövid ideig a hatalom közelében volt, akkor nem tudta megoldani ezeket a problémákat. Jászinak Horthy maga volt az ördög, míg Benesre és Masarykra pozitív példákként tekintett, mert ők demokraták voltak. Viszont Magyarországon akkoriban nem lehetett eladni azt a gondolatot, hogy a demokratikus értékek felülírhatják a nemzeti szempontokat.

A korszak hihetetlenül bonyolult világára itt egy másik példa: amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, akkor ott is bevezették a zsidótörvényeket. A radikális román történészek ezt később úgy interpretálták, hogy bejöttek a magyarok és deportálták a zsidókat, bezzeg a románok ilyet sohasem tettek. Erre a radikális magyar történészek válasza az volt, hogy persze, mert a románok maguk ölték meg a zsidókat a korábbi pogromok idején. Szerencsére már túl vagyunk a kommunikációnak ezen a szintjén.

Fontos látnunk, hogy mennyire nehéz megérteni ebben a régióban egymás szempontrendszerét. A szlovákoknak például alapélmény, hogy „a magyarok sok bajt okoztak nekünk”, épp úgy, ahogy itt pedig alapélmény az, hogy „Trianon tragédia volt”.

Említette, hogy Horthyt még nem emésztettük meg. Kinek, hogyan kellene tisztázni az ő szerepét? A tudománynak, az iskolának, a politikusoknak?

Ahhoz, hogy egy fontos történelmi személyiség értékelése kikristályosodjon, egyszerre több szinten kell a kérdésnek rendeződnie. Az ön által felsorolt szereplőknek mind van szerepük ebben. Alapvetően négy fontos szinten alakul az új Horthy-kép: a tudomány, a politikai retorika, az oktatás és a közemlékezet alakulása is egyaránt fontos, és ezek ugyan hatnak egymásra, de külön-külön is működnek.

Kezdjük a tudománnyal. Ott most népszerű téma Horthy?

Nagyon is! Hiszen egy történelmi fordulópontnál kulcsszereplő volt. Kádár is ezért fontos most, mert egy fordulópont után vagyunk most is. A tudomány fejlődésére mindig hat a valóság. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése után a 70-es években például a kommunista párton belüli frakcióharcok történetét kezdték kutatni, mert éppen belső viták szabdalták a pártot. Ha holnap a Duna elönti fél Budapestet, akkor a következő generáció történészei a vízügy történetét kutatnák. Most viszont a nagy változások utáni konszolidációk története érdekes a kutatóknak.

Közben a politikusoknak is meg kell mondaniuk, hogy mit gondoljunk Horthyról?

A politikusoknak valahogy viszonyulniuk kell a történelmi személyiségekhez, ez az identitásuk része. Amikor Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy nem lehet egyszerre Nagy Imre és Kádár János emlékét is ápolni, akkor ennek nem volt sok köze a tudományos elemzéshez, de a politikai retorika szintjén volt jelentősége.

Az iskolákban mit tanítanak most Horthyról?

A történelemoktatás egy fontos eszköze az iskolának, hogy társadalmi személlyé fejlessze a tanulókat. A közoktatásban ebben nem a monográfiák, hanem az érzelmi szempontok dominálnak. A nemzethez tartozás érzését fejlesztik ki, és ebben fontos eszköz, hogy legyenek hősök és árulók, akikhez viszonyulni kell. Ebből a szempontból érdektelen, hogy valójában ki volt Görgey vagy Horthy. Az oktatási rendszerek nevelési célból leegyszerűsítik a történelmi személyiségeket.

A történelemoktatásban most totálisan relativizálódtak a dolgok. Nincs kötelező Horthy-értékelés, ez a tanárra van bízva, még a tankönyvek se vágnak egybe. A rendszerváltással néhány dolog, például 56 értékelése egyértelműen megváltozott, de Horthyé például nem. Nekem ez nem nagyon tetszik így. Remélem, hogy a fogorvosképzés például jobb állapotban van, mint a történelemtanítás.

Nem az zavar, hogy nincs kötelező vélekedés, hanem hogy nincs minőség-ellenőrzés. Tőlem mondhatja egy tanár, hogy Horthy volt a legnagyobb személyiség a világon, a lényeg az, hogy ezt mire alapozva mondja, és elmondja-e az ezzel kapcsolatos ellenérveket is.

És mi az a közemlékezet?

Ez amorfabb valami, hiszen benne van amit a nagymama mesél, amit a tanár és a politikus mond, satöbbi. Mindebből egy massza lesz. Van amikor ez kolonc a társadalom nyakán, például ha szlovák és magyar szurkolók vélt történelmi sérelmeikre hivatkozva verekednek. Máskor pedig, például 1848 esetében, a kohéziót erősíti.

Vannak a közemlékezetnek egyértelmű képei. Kossuth, Széchenyi vagy Mátyás király emléktábláit nem szoktak meggyalázni, ők meghatározó pozitív pillérek. Mind a négy említett szint elismeri őket. Ahogy vannak egyértelműen negatív megítélésű személyiségek is. Kádár és Horthy esetében még egyáltalán nem tartunk itt.