Vége a krízisnek a gumicsizmák földjén

A pénztárosnő fel sem nézett. Amikor gumicsizmáról érdeklődtem, olyan unottan mutatott a háta mögé, mintha semmi mást nem is árulnának a hatalmas, Miskolc végi barkácsplázában. És tényleg, a pénztárak mögött emelkedő gumicsizmahalmok mögött nem látszott a többi áru. Tömegek válogattak a turkálástól összekeveredett méretek közt. Nem csak zöld ruhás mezőgazdasági munkások, de decens polgárok, fiatalok, idősebbek kapkodták egymás kezéből a gumicsizmákat. Az árvíz sújtotta Borsod megyében napok óta tarthatott a roham, mert Miskolcot magam mögött hagyva csupán két embert láttam, akik nem ezt a praktikus lábbelit viselték.

Pintér Sándor leendő belügyminiszter finom fekete bőrcipőben, Pelczné Gáll Ildikó, a környékről származó fideszes képviselőnő pedig körömcipőben állt az Edelényt maga alá temető híg sárban.

A fideszes politikusok ezúttal nem a kritikus politikai, hanem a kritikus természeti viszonyok miatt érkeztek a kelet-magyarországi városba. Az esőzések miatt megduzzadt Bódva patak kedden ugyanis egy helyütt áttörte a gátat, elöntve a városka alatti területeket. Látogatásunk idején pedig fennállt a veszélye annak, hogy a víz a településen is elsodorja a gátat, azonnali katasztrófahelyzetet teremtve a környéken.

Bőrcipőben az ár ellen

Szerda reggel Edelény pont úgy nézett ki, mint aminek lakói tisztában vannak a helyzet komolyságával. A települést kettészelő főúton lépésben haladt a forgalom a homokot szállító teherautók, traktorok és markolók miatt. Az út mellett homokot lapátoltak zsákokba, vagy homokzsákokat pakoltak teherautókra. Pintér Sándor és Pelczné Gáll Ildikó pedig néhány munkással bratyizott az útszélen. „Kondi? Hogy bírják? – jópofizott Pintér, majd maga válaszolt. – Muszáj bírni.”

A munkásokat kérdéseink segítségével szabadítottuk meg a leendő belügyminisztertől, megtudva, hogy delegációjuk „arra halad, amerre az ár.” Pintér körútján „nagy szervezettséget tapasztalt”, ugyanakkor elképzelhetőnek tartotta, hogy az állam 800 milliós vis maior-alapja nem lesz elég, „hiszen például egyedül Miskolc védelme 50 millió forintba kerül naponta.” Pintér Sándor egyelőre nem tudta, hogy kormánya kárpótolja-e valamilyen módon az árvíz károsultjait.

A delegáció üdvözlésére megjelent az alkalomhoz illően talpig mackóruhába öltözött Molnár Oszkár is. A polgármester elmesélte vendégeinek a lapok előző esti híreit az árvízről, nekünk pedig örömét fejezte ki a miniszter látogatása miatt. „Ez azt jelenti, hogy a leendő kormány odafigyel ránk.” Kérdésünkre, hogy az előző kormány eszerint elhanyagolta a településüket, Molnár annyit mondott: „abban az időben nem volt ekkora baj.”

A gátak állapotával kapcsolatban továbbra sem volt optimista a polgármester. „Nyugodtak nem lehetünk, a gát át van ázva és még sokáig magas lesz a vízszint.”

Házak derékig vízben

Molnárnál bizakodóbb volt az alpolgármester, Németh András, aki délben arról számolt be: „Most már elképzelhetetlen, hogy átszakadjon a főgát. A töltés elég magas, a víz apad, most már csak a gátak megerősítése a feladatunk”. Bizarr módon a pozitív kijelentés Edelény víz alá került részén hangzott el. A város alatt átszakadt gáton át a víz ugyanis elöntötte a környező mezőket, majd onnan szivárogva feltöltötte a távolabbi, de mélyebben fekvő részeket.

Harminc-negyven ház 150 lakóját rekesztette el a víz a külvilágtól. A házakból csak csónakokon vagy derékig vízben gázolva lehetett kijutni. A Kálmán Imre utca magasabb részén nyüzsögtek a tűzoltók, katasztrófavédelmisek, polgárőrök, helyiek és távolról érkezett önkéntesek.

Úgy tűnt, a munkát a Magyarországi Mentőcsoportok Szövetségének elnöke, Jambrik Rudolf irányította. A kedélyes szakembertől egyrészt megtudtuk, hogy „azért a víz az úr”, másrészről pedig, hogy a mostani áradás eltér azoktól, amikkel a közelmúltban dolguk volt. Ezúttal a szlovák hegyekben lehullott csapadék gyorsan töltötte fel a folyókat, és hirtelen emelte meg a vízszintet. „Három napja még nem számoltunk ilyen viszonyokkal” – mutatott a vízben állva zsákokat pakoló emberekre és a homokkal manőverező munkagépekre.

A parancsnok elmondta, hogy jelenleg ideiglenes, úgynevezett nyúlgátat építenek a házak és a mező közé. Ha ezzel elkészülnek, akkor beindítják a szivattyúkat, és kitermelik felgyűlt vizet.

A katasztrófaelhárítási munkának úgy látszott kötelező elemei az olyan mozzanatok is, amiket változtatás nélkül lehetne átemelni bármelyik hollywoodi filmbe. Mosolygós tűzoltó emeli be a rémülten gubbasztó kisgyerekeket a csónakba, udvariasan segít a fiatal anyukának, visszafelé evezve pedig integet a vízparton már mosolyogva integető családnak.

A filmekben nem szerepelnek viszont azok a jelenetek, amikor a parancsnok a telefonjába ordít: „Menj ki hozzájuk a gátra, és mondd meg az amatőröknek, hogy inkább menjenek a francba, de ne utasítgassák a tűzoltóimat.” Elképedésünket látva pedig megjegyezte: „Sok gond van az önjelölt szabadcsapatokkal. Néha segítenek, néha meg van egy okos, aki kikiáltja magát górénak, és elkezd dirigálni. Most zsákolás helyett nejlonlapokat akarnak lerakni a töltésre”

A helyzetet a másik oldalról világítja meg egy ott lakó férfi, aki tegnap egy ismerőse munkagépével nekiállt, és árkot ásott, a földet pedig gátszerűen felhalmozta ott, ahol most homokzsákokat raknak le. Szerinte ami most folyik, felesleges munka, inkább az ő gátját kellene erősíteni.

Hogy mi lett volna a legjobb megoldás, nem tudom, de tény, hogy a gátra kigyalogolva két párhuzamos töltést láttam, egyet zsákokból építettek, a másik pedig az említett földhányás volt. A helyszínen azonban nem volt érezhető az ellentét: volt, aki nejlonnal bíbelődött, 50-60 ember pedig kézről kézre adta a homokzsákokat.

A gátból már csak 80 méter hiányzott, a parancsnok szerint még szerdán befejezik a munkát és indítják a szivattyúkat.

A kedélyes légkörben folyó munkát az asszonyok érkezése szakította csak meg. Tyúkanyós gondoskodással jártak körbe, és szinte tukmálták a karfiol levest és a rizses húst, amely fogások meglehetősen jónak bizonyultak. Megtudtuk, hogy az asszonyok a helyi általános iskola tanítónői, akiknek most egyéb munkájuk amúgy sincs, a faluban kedd óta nincs oktatás, a környező falvakból ugyanis nem tudnak bejárni a gyerekek.

Ócsanálos megmenekül

Hogy felmérjük a régió helyzetét, ellátogattunk a másik kríziszónába, Ócsanálosra. Megérkezve nyilvánvaló volt, hogy ha létezne a Cuki Magyar Falu díj, akkor ez a négyszázfős zsákfalu lenne az első, aminek átadnánk. A házacskák közt tyúkok, kutyák és gólyák kószáltak, zöld mezők és ligetek futottak a látóhatárig, a girbegurba utcák felett pedig szívszorítóan hömpölygött a sáros víz.

Ócsanálost pechére két oldalról is víz határolja: egyik felén a Hernád folyik, a másik oldalán pedig a Vadász patak. Ez normális állapotban ugyan csak térdig ér, most azonban négy méter mély folyóvá duzzadt. Míg Edelény legkritikusabb napja a kedd volt, Ócsanálosért látogatásunk napján küzdöttek meg. Szerdán háromszázan rakták a zsákokat, még Szegedről is érkeztek vízügyi szakemberek.

A szerb határnál szolgáló gátőr azonban megnyugtatott minket: délben még kétséges volt a helyzet, estére azonban itt is apadni kezdett a víz, és furcsamód most már csak azért kell reménykedni, nehogy túl gyorsan vonuljon el az ár. Ha ugyanis hirtelen tűnik el a víz a gátak mögül, akkor a nyomás alól kikerülő töltés bemozdul, meglazul és védtelenül hagyja a falut. Mi pedig ezt nagyon nem szeretnénk.