Tizenegy napja tart a vérvörös pokol

A múlt szombaton kitelepített kolontári lakók péntek délben indulhattak vissza katasztrófa sújtotta otthonaikba. Délelőtt a visszatelepítéshez gyülekeztek az ajkai sportcsarnoknál, innen kétszer annyi újságíró akart volna bejutni Kolontárra, ahány lakó visszatelepülni, de riportereket még mindig nem engednek a faluba. A szigorú belépési korlátozás fő oka, hogy az elhagyott házakat ne fosztogassák, és ne zavarják feleslegesen a bontási/építési munkákat. Inkább senkit nem engednek át a fegyverrel védett ellenőrző pontokon, akinek nincs lakcímkártyája vagy engedélye.

Nyolc házat kezdtek el bontani reggel tízkor Kolontáron, a hivatalos magyarázat szerint erre azért van szükség, mert ha a Torna kiöntene, a házak visszaduzzasztanák a vizet a település felé, más épületeket sodorva veszélybe. A patak mögött további huszonöt lakhatatlanná nyilvánított ház bontása várható, de ezekre még nem adták ki az engedélyt. A péntekre ígért másik nagy fejlemény a gyár újranyitása volt. Ez reggel helyett csak estére valósult meg, mert a felügyelők hiányosságokat tapasztaltak az üzemnyitás feltételeiben, és Bakondi György előbb ezek pótlását követelte a cégvezetéstől.

Félelem

Főleg olyan kolontáriakkal volt lehetőség találkozni pénteken, akiknek az otthonuk épségben maradt, ezért visszatérhettek. “A 11 éves fiam asztmás, de vissza kell mennem Kolontárra, nem tudok máshova menni” – panaszkodott a fiatal anya, akinek élete első nagyobb eredménye az volt, hogy külön házrészt tudott venni szülőfalujában. A vörösiszap hatásaitól az idősebbek nem félnek, de a gyerekeket mindenki félti.

“Egy kétéves gyerekre hogy adjak maszkot?!” – tette fel a költői kérdést valaki a parkolóban. “Két unokát nevelünk, az ő egészségük nekünk többet ér, mint ez az egész környék, itt nem maradhatunk” – mondja egy férfi, aki segélycsomagokért érkezett az ajkai sporttelepre.

Kitaszítva

“Azért jöttünk át Marosvásárhelyről húsz éve, hogy ne legyünk kitaszítottak a román nemzet által – mesélte egy nyugdíjas férfi, aki visszaköltözik Kolontárra. – Most az a gondunk, hogy túl nagy a ház, amit építettünk. Visszamegyünk, aztán csak lesz valahogy” – reménykedett.

Akit eddig befogadtak családtagok vagy barátok, azok közül is sokan visszamennek, mert nem szívesen maradnak mások nyakán. Egy 64 éves nyugdíjas kolontári férfi bizakodó: “Én nem aggódok, biztos lesz kenyér, az iszapot meg visszaszivattyúzzák, közömbösítik, ne félj, asszony, amíg engem látsz – biztatta aggódó feleségét. – Mi már nem megyünk máshova. A házunk nem ér semmit, de nincs semmi másunk.”

Dobson Tibor a katasztrófavédelemtől a helyszínen arról biztosított mindenkit, hogy nem kell visszaköltöznie annak, aki nem akar. Igaz, a lakók azt mondják, még nem ajánlottak nekik alternatívát.

A legrosszabb helyzetben azok az emberek vannak, akik a sportcsarnokban voltak kénytelenek lakni az elmúlt hétben, ráadásul busszal kellett őket visszaszállítani az iszappal borított faluba, mert nem volt, aki bevigye őket és szatyraikat autóval. Egy fűtetlen, régi Ikarust küldtek értük, majd feleslegesen váratták őket még fél órát a buszon. Ezt is méltósággal viselték, aztán rendőri felvezetéssel elvonultak a faluba.

Optimista polgármester

Bár az ajkai bázison nem láttam túl nagy érdeklődést a visszatelepülés iránt, később Kolontár polgármestere úgy nyilatkozott, a 690 lelkes falu 80 százaléka vissza fog térni. Hogy mit szól azokhoz a véleményekhez, miszerint a falu levegője káros az egészségre, azt válaszolta: csak azokon a területeken mértek határérték feletti szállóport, ahol éppen munkálatoka végeztek, a lakóterületek szerinte nem veszélyesek. A magas termetű Tili Károly polgármester az október 4-ei katasztrófa óta minden este Kolontáron alszik, találkozásunkkor bőre vörösesen fénylett.

Gondok

“Adománycsomagokat bőven kaptunk, le a kalappal, de a jövőbeli lakhatásról még azok sem tudnak semmit, akiknek ledózerolták a házát” – mesélték a kolontáriak. Hogy milyen felajánlások érkeztek, arról a károsultak nem igazán hallottak, vagy inkább nem hisznek abban, hogy az hozzájuk eljut. “Persze, persze” – legyintett Feri bácsi, amikor soroltam, hány millió forintot gyűjtöttek nekik különféle számlákra.

Az adományok koordinálását végzők szerint még nincs szükségük a károsultaknak pénzre, mert ételt, fedélt, tisztálkodószereket és ruhákat kapnak. A másik oldal nem így gondolja. “A fél fizetésem elment már benzinköltségre a katasztrófa óta, Ajkáról fél óra bejutni a faluba. A telefonszámlámról inkább nem is beszélek” – mondta az egyik kolontári.

A hatékony segítségnyújtásban nagy probléma a kommunikáció és szervezettség hiánya. A fő információs forrás a devecseri polgármesteri hivatal kapuja, ami lassan betelik A4-es lapokkal. Ezzel az a gond, hogy a leginkább rászorulók a beteg, egyedül élő idősek, és nekik akár egész napos programot jelenthet elmenni odáig.

Levegőt

A horrorisztikus látvány ellenére Devecseren nem mindenki hord maszkot, pedig sokan köhögnek, krákognak. “Vannak, akik szerint ez a köhögés pszichés” – magyarázza a devecseri iskolában az egyik inhalációs terápiát tartó nővér. A farkasgyepűi tüdőgyógyintézet 15 inhaláló géppel települt ki a biztonság kedvéért, mert egyelőre a szakemberek sem tudják, milyen hatással van a szervezetre a száradó vörösiszap pora. Gyulladáscsökkentő szert inhalálhatnak 5 percen keresztül azok, akik a Gárdonyi Géza Iskolába ellátogatnak, minden délután kettőtől este nyolcig várják őket. Az akciónak nagy sikere van, folyamatosan váltják egymást a gépeknél, sok embernek irritálja a légzőszerveit a szennyezett levegő.

Szükség

A nap szenzációjaként Mága Zoltán délután Devecserre érkezett, hogy húsz darab tévékészüléket adjon át az iszap áldozatainak, köztük óriási plazmatévéket. “Tévét hoztam, mert amikor megkérdeztem a lakókat, azt mondták, erre van a legnagyobb szükség” – nyilatkozta Mága, aki a Magyar Máltai Lovagrend tagjaként diplomatarendszámú luxusautóval érkezett, de magánemberként adakozott. Szinte mindennap ad egy jótékonysági koncertet a rászorulóknak mostanában, csütörtökön például 2000 eurót gyűjtött Szlovákiában.

A személyes látogatást azért tartja fontosnak, hogy nemzeti összefogást hirdessen: “Egy a nemzet, egy a cél” – fogalmazta meg. A készülékek szétosztásakor igyekezett igazságos lenni: egy fiatal, egy idős és egy roma család kapta az első három tévét, amiket a devecseri polgármester és Lasztovicza Jenő, a Veszprém megyei védelmi bizottság elnöke társaságában adott át. A teherautónál végül így is kisebb vita alakult ki pár helybéli között, hogy kit ért nagyobb kár. “El lesz adva” – mondta később az egyik család az ajándékról.

Devecser utcáin

A Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetének tagjai a katasztrófa hallatán és a fejetlenség láttán saját hírforrást hoztak létre a 97,6-on, mert úgy vélték, nincs hiteles tájékoztatás a környéken. A Közös Hullámhossz Hírszolgálat (KHH) Ajkán és Devecseren hallható, a devecseri plébános támogatását bírva a kisváros központjában, a templom falaira akasztott hangfalakból az utcán is szól. Mindennél szürreálisabb, amikor a gépfegyveres rendőrök a “Tedd fel a kezed, mert én más vagyok”, a feketeruhás katasztrófavédelmisek a “Gyere, szerelemdoktor, gyógyítsd meg a szívem”, a katonák a “Rasztaszív örökké dobog” típusú zeneszámokra vonulnak a vörös patakokkal szegélyezett utcákon.

Oda

Devecser lezárt, lakatlan területein gőzerővel folyik a takarítás, fehér védőruhások próbálják kiszabadítani az egykor takaros házakat a mocsokból, háborús filmekbe illő miliőben. A gépeket meggyötört tekintetű emberek irányítják. Munkájuk, hogy mások egykori életének elpusztult darabjait összekotorják, konténerekbe rakják. A lakhatatlan házak tulajdonosai is visszatértek néhányan rendet tenni.

Egy házaspár hat éve újította fel a házát teljes egészében. “Senki nem mond semmit, még hivatalos papírt sem kaptunk arról, hogy a házunk lakhatatlan” – panaszolták. Az információk szájról szájra járnak, mindenki csak találgat. Elterjedt a hír, hogy egy Dudarit ásványnak nevezett anyaggal lehet legjobban közömbösíteni a kertekben a lúgot, most ezzel kísérleteznek. Azt is mondták nekik, hogy csak tíz centi mélyre hatolt le a lúg, nemsokára újra teremni fog a földjük. Elhitték. “Mi kaptunk 150 000 forint gyorssegélyt, de ide töméntelen pénz kéne” – mondták.

“Ebben a ketrecben fulladtak meg a kacagó gerléim” – vezetett körbe egy szerelőmester, akinek növényein és állatain kívül műhelye, ezzel együtt a szakmája is odaveszett. A háza magas építésű, de alulról megszívta magát vörösiszappal: “Nem lehet itt élni többé, megy fel benne a salétrom – mutatta a falat. – Nem akarok lakóparkot, fizessék ki a házamat!”

Barátja, egy helybéli tűzoltó benézett hozzá, és elmesélte, hogy tizenegy napja dolgozik a fejmagasságig elöntött területen, szabadnapot kellett kivennie, hogy tiszta ruhát tudjon szerezni. “Két nagy lányom él más városokban, mindketten könyörögtek, hadd jöjjenek haza látogatóba, de nem engedem őket ide. Ne éljék meg ezt a világot!” – mondta.