Most vidékiek vagyunk, nem kolontáriak

Szombat délután, fátyolos őszi napsütés. Kolontár utcái hellyel-közzel kihaltak, kivéve a templomdomb környékét, a szétszórt gipsztől fehérlő Kossuth utcát, az Arany János utcát és a kultúrház mögötti füves területet. A Kossuth utcában hatalmas billencsek állnak sorba az iszaptól még mindig vörös kanális mellett, folyamatosan szállítják el a katasztrófa sújtotta lentebbi területekről az összetakarított iszapos mocskot, illetve a már ledózerolt házaktól a bontási törmeléket. Négy házat már le is bontottak, a folyamatról a károsultak érdekében nem engednek közeli felvételeket készíteni, a rendőrök zár alatt tartják az utcának azt a részét ahol a nagy munkagépek dolgoznak.

Az utcákon kevés helybélit látni, nem gondolná a szemlélő, hogy a falu lakosságának nagy része már visszatért. Látni viszont néhány talpig fehér védőruhába öltözött, porvédő maszkot viselő fiatal nőt, akik utcáról utcára járva beszédbe elegyednek a helyiekkel. Ők a Helperek Önkéntes Segítők Közhasznú Egyesületének tagjai, pszichológusok és pszichés segítséget nyújtanak a rászorultaknak. "Múlt hét péntek reggel érkeztünk Kolontárra" - mondja vezetőjük, Szegletes Sarolt. A hétvégi evakuáláskor ők is áttelepültek Ajkára, előbb a sportcsarnokban, majd a helyi civil házban rendezkedtek be. Nemcsak a felnőtteknek, de a katasztrófában érintett gyerekeknek is nyújtottak pszichológiai segítséget az ajkai nevelési tanácsadó munkatársaival karöltve.

"Amikor arról döntöttünk, hogy valami módon mi is segíteni próbálunk, egyértelmű volt, hogy pszichés támogatásra is szükségük lehet a krízishelyzetben lévőknek." Az első időszakban az elkeseredettség, a friss trauma hatásait kellett csökkenteni, aztán az idő múlásával a belső erőforrások, lelki tartalékok mozgósítása volt a fő feladat, ezekben a napokban pedig a gyászfolyamat kezelése zajlik, a héten kezdődtek ugyanis a temetések, amivel fizikai formát öltött a veszteség, az addig testetlen gyász.

A gyermekek esetében rajzok és játékok segítségével próbálják feldolgozni a történteket, ami azért különlegesen fontos, mert a gyerekeknél a fantáziavilág és a valóság nagyban összekeveredik, és náluk nagyon nehéz most még megmondani, hogy a trauma mit vált ki. Egyszerre öten vannak Kolontáron, járják az utcákat, és beszélgetnek azokkal, akik ezt igénylik, illetve a helyi vezetők koordinálják, hogy kinek van pszichológusi segítségére szüksége.

Tojás és gumikesztyű

Kora délután a kultúrház környékén a legnagyobb a nyüzsgés, jó pár helybéli látni nagy papírdobozokkal távozóban. "Most körülbelül ötszázan vagyunk a faluban, és most kezdtük meg a segélycsomagok összeállítását és kiosztását" - mondja Soháné Csóka Zita, a helyi általános iskola vezetője. A kultúrház nagyterme szinte csordultig tele van segélyadományokkal, négyen szortírozzák és dobozolják a különféle termékeket. "Félelmetes az összefogás, rendkívüli, ahogy egyszerre megmozdult az ország" - mutat a dobozhegyekre a tanítónő. Külön kiemeli és köszöni a Bográcskommandó segítségét, akik két hete főznek Kolontáron a mentésben résztvevőkre.

A kolontáriak két csomagot kapnak, az egyik csomagban tartós élelmiszerek vannak: olaj, rizs, ásványvíz, száraztészta, májkrém, tartós tej, levespor, konzervételek, gabonapehely, lekvár, de kaptak rengeteg tojást is. Külön csomagban tisztító- és takarítószereket vihetnek haza, de kértek és kaptak gumikesztyűt, védőruhát, pormaszkot, talicskát is az iszap eltakarításához.

A kolontári általános iskolát vezető tanítónő épp dolgozott amikor a katasztrófa történt. "Az iskola ablakából néztem végig a gyerekekkel, hogy önti el az ár az utcát. Tehetetlen voltam. Félelmetes volt, nem tudtuk, hogy meddig emelkedik a vörösiszap, hogy eléri-e az iskolát." A kolontári gyerekek - egy összevont osztály, elsős, harmadikos és negyedikes gyerekek - hétfőn ismét iskolába mennek, igaz nem Kolontáron, hanem Ajkán folytatódik nekik a tanítás.

És hogy milyen volt az első este a kitelepítésből visszatérve? "Nagyon jó volt újra a saját ágyamban aludni" - mondja mosolyogva Soháné. Majd azt azért elmeséli, hogy meglehetősen ijesztő volt a rendőri rutinellenőrzés késő este. "Becsöngettek, mert minden házat ellenőriznek, ahol fényt látnak. Csak hát az evakuáláskor is csöngettek és hipphopp menni kellett, így a frász tört ki megint."

Kolontárinak lenni

Sokan vannak, akik a történtek ellenére sem akarnak elköltözni Kolontárról. "Jó közösség alakult itt ki" - magyarázza egy középkorú nő, aki épp joghurtot visz a posztoló rendőröknek A jó közösség a Diófa vendéglőben is megmutatkozik, estére kisebb kupaktanács alakul ki, megbeszélik a helyiek a következő napok teendőit, ki milyen segítségre szorul. A lassan két hete tartó rendkívüli helyzet feltehetően meg jobban összekovácsolja az itt élőket, bár a történtek visszavonhatatlanul megváltoztatták őket. Hogy mikor normalizálódik a helyzet nem tudni, van aki szerint itt még ötven év múlva is a vörösiszap lesz az úr - a földeken, a kertekben, a lelkekben.

Egy középkorú férfi meg akarja hívni egy sörre a pultosnőt. "Mondja, mit iszik?" - kérdi. "Most semmit, autózok, bejárok. Most vidékiek vagyunk, nem kolontáriak."