Ilona
17 °C
31 °C
Index - In English In English Eng

Hová tűnt a magyar titán?

2010.10.24. 13:04
Az 1962-es, Apró Antal által megkötött magyar-szovjet alumínium egyezmény igazi tétje a hazai bauxitban rejlő értékes titán volt, melynek esztelen bányászata a Hévízi-tó és a budai gyógyforrások létét fenyegette, állítja Balogh Zoltán, a Hévízi Kórház egykori vezetője. Balogh szerint az 1962-es egyezmény igazi célja a több tízmilliárd dollár értékűre becsült magyar titánvagyon Szovjetunióba szállítása volt, amelyet hadászati célokra használhattak fel. A bauxitot a Kapolyi László által szabadalmaztatott módszerrel főként a karsztvíz alól bányászták, ami veszélyeztette a hazai tavakat, köztük a Hévizi tavat is. Pedig lett volna más módszer is.

Ön 1987 márciusában miniszteri biztosként vette át a Hévízi Kórház irányítását. Kinevezése előtt mennyire volt tisztában a tó állapotával?

Fotók: Markovics Balács
Fotók: Markovics Balács

Eleinte nem akartam elvállalni a megbízást. Medve László akkori egészségügyi miniszter a következőket mondta, miután elutasítottam a felkérést: "Nem csodálkozom, hogy nem akarsz egy halálra ítélt tó partján dolgozni". Szavai megdöbbentettek, mert nem értettem, mire utal. Aztán végül mégis igent mondtam. A tó körüli gondok gyökerével, vagyis a forráshozam csökkenéssel tisztában voltam, az okáról azonban keveset tudtam. Később vált világossá, hogy a Dunántúli-középhegységben zajló bányászat áll a háttérben.

Sokan tagadják ezt az összefüggést. Ön miért ilyen biztos ebben?

Szakértői vélemények és tanulmányok sora igazolja ezt az állítást. A karsztvíz alatt található bauxit kitermelése érdekében a nyolcvanas évek végéig összesen három Balatonnyi ivóvizet szivattyúztak ki a térségben. Emiatt nem csupán a Hévízi-tó került végveszélybe, hanem a budai gyógyforrások és az Közép-Dunántúl ivóvízbázisának nagy része is. A Hévízhez közeli nyírádi bányákban a kezdeti 176-ról 60 méterre vitték le a karsztvíz szintet, ezért a Hévízi- tó forráshozama is meredeken zuhanni kezdett. 1983-ban az eredeti 110 helyett így már csak egy 4 méteres karsztvízoszlop nyomása tartotta életben a tavat. Ennek híján a karsztvíz szint a forrás beömlési szintje alá kerül, és az így keletkező szívóhatás egyszerűen kiszippantja a tó vizét. Korábban hasonló okból apadtak el az esztergomi, a tatai és a tapolcai gyógyforrások, és ugyanez a veszély fenyegette a budai termálrendszert is, amelyet a 80-as évek végén már csak egy kétméteres vízoszlop nyomása működtetett. Ha ez megszűnik, Budapest nem fürdőváros többé.

A korabeli sajtó Hévíz-Nyírád háborúként emlegeti a tó megmentéséért folytatott küzdelmet. Mi robbantotta ki ezt a háborút?

Nyirád, 1990. december 23. "Jó szerencsét!" feliratú tábla a nyirádi bauxitbánya területén, melyet a december 22-i hatósági bejárást követően végleg bezártak
Nyirád, 1990. december 23. "Jó szerencsét!" feliratú tábla a nyirádi bauxitbánya területén, melyet a december 22-i hatósági bejárást követően végleg bezártak

Az események láncolatát az ország legfőbb gazdaságpolitikai döntéshozó szervének, a Terv Gazdasági Bizottságnak 1987 júniusában hozott határozata indította el. Ez többek között arról rendelkezett, hogy a mélyebben fekvő készletek kitermelése érdekében Nyírád térségében további 10 méterrel kell csökkenteni a 60 méteres karsztvíz szintet, pedig az imént vázolt környezeti katasztrófa már így is bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna.

Mit lehetett tenni ebben a helyzetben?

A határozat végrehajtásához szükséges megállapodást a tulajdonosi jogokat gyakorlók és az Országos Vízügyi Hivatal elnöke is aláírták, de a törvény szerint a Hévízi Kórház vezetőjeként nekem is szignóznom kellett. Én ezt megtagadtam. A Bányavíz Szakbizottság 1987 decemberében tartott ülésén be is jelentettem tiltakozásomat, mire parázs vita alakult ki köztem és a Magyar Alumíniumipari Tröszt vezérigazgatója között, aki azt állította, hogy mindent megtesznek a tó megmentéséért, és a nyírádi bauxittermelés még 5 évig képes 30-40 millió dollárt termelni. Válaszul közöltem, hogy a Hévízi-tó 100 év múlva is képes megtermelni ezt az összeget, ha nem pusztul el. Szerencsére a vízügyi hatóságok képviselői mellénk álltak a vitában, ezért a kérdést levették a napirendről.

Ezzel véget is ért a küzdelem?

Távolról sem. A csatározások egészen 1989 áprilisáig folytatódtak, amikor Németh Miklós kormánya – elfogadva a Közép-Dunántúl természeti kincseinek védelmében felsorakoztatott érveket – a nyírádi bányák bezárása mellett döntött. Örvendetes, hogy ennek eredményeként a tó forráshozama a 90-es évek közepére 50 százalékkal nőtt, azóta azonban sajnos újra csökken. A háborút tehát megnyertük, én azonban számos kérdésre még keresem a választ. Nem értem például, hogy miért akartak mindenáron karsztvíz alól bauxitot bányászni, miközben öt másik helyszínen is (pl. Csabpusztán) jelentős, felszín közeli készletek vártak kitermelésre. Csak hogy érzékeltessem a probléma nagyságát: egy köbméter bauxit kitermeléséhez kb. 200 köbméter ivóvíz minőségű karsztvizet kellett kiemelni a vízveszélyes bányáknál.

Milyen érdekeket sejt az események hátterében?

Amikor megkérdeztem a kórház előző vezetőit, hogy a tó agóniáját látva miért nem tiltakoztak a bányászat ellen, azt válaszolták, megpróbálták, de mindig nekik szegezték a kérdést: „Te ellensége vagy a Varsói Szerződésnek és a szovjet hadiiparnak?”. Tudni kell, hogy a bauxitból előállított alumínium hadászatilag óriási jelentőséggel bír. A Szovjetunió ugyanakkor nem rendelkezett elegendő nyersanyaggal, ezért a baráti országokból igyekezett beszerezni a szükséges készleteket. Az 1962-ben Apró Antal által megkötött és 1983-ban meghosszabbított magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény értelmében hazánk évente több millió tonna timföldet és bauxitot szállított a Szovjetunióba feldolgozásra. Mivel azonban a magyar bauxitvagyon jelenős része a karsztvíz alatt helyezkedett el, csak ennek kitermelésével tudtuk teljesíteni vállalt kötelezettségünket. Itt amúgy Kapolyi László ipari miniszter, akadémikus és az EOCÉN program irányítója esetében a személyes haszonszerzés gyanúja is felmerül. Munkatársaival együtt ugyanis ő szabadalmaztatta a vízkiemeléses bányászati módszert, amelynek alkalmazásáért több milliárd forint szabadalmi díj járt. Az imént vázoltak azonban csak részben magyarázzák a történteket. Első könyvem megjelenése után sokan megkerestek, köztük Mihala Ferenc egyetemi docens is, aki azt állította, hogy lényeges információkkal bír az ügyről. Elmondta, hogy egyik tanára az a Gillemot László professzor volt, akit 1957-ben Kossuth-díjjal tűntettek ki a bauxitból történő titángyártás módszerének kidolgozásáért. A professzor kutatásainak középpontjában a szerencsés összetételű nyírádi bauxit állt, amely alumíniumoxid mellett nagy mennyiségű titánt is tartalmazott. Gillemotnak az 50-es évek elején a világon az elsők között sikerült a bauxit timfölddé alakítása során fémtitánt is előállítania, amelynek teljes magyarországi készletét kb. 4 millió tonnára becsülték. Ennek világpiaci értéke a 70-es, 80-as években több tízmilliárd dollár volt.

dr balogh zoltan 5

Ha ez igaz, akkor miért nem lettünk titán nagyhatalom?

A professzor 1952-ben számolt be eredményeiről a Magyar Tudományos Akadémiának, egyúttal ismertette a titánban rejlő óriási lehetőségeket. Ezt a fémet ugyanis fajsúlya és kitűnő szilárdsági mutatói igen értékessé teszik a vegyipar, a gépészet és a hadiipar számára. Ezt követően az első magyarországi titán előállító üzem építése is megindult, a munkálatokat azonban 1954 nyarán leállították. A hazai kutatásokat titkosították, majd 1958-ban, miután a professzor vezette kutatóintézet dokumentumait és műszereit szovjet fegyveres kíséret mellett ismeretlen helyre szállították, végleg befejezték, sőt, betiltottak minden ez irányú tudományos tevékenységet. Mindezek alapján azt állítom, hogy Gillemot László módszerét felhasználva a Szovjetunióba szállított magyar bauxitból jelentős mennyiségű titánt állítottak elő.

Mivel tudja alátámasztani ezt az állítást?

A munkatársak és a hozzátartozók beszámolóin kívül az Országos Levéltár, az MTA levéltárának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának dokumentumaival. Nagy részüket csak nemrégiben oldották fel a titkosítás alól, de számos olyan okirathoz még mindig nem lehet hozzáférni, amely segíthetné a tisztánlátást. A magyar-szovjet timföld- alumínium egyezmény például szigorúan titkos volt, és sejtésem szerint egyes záradékai még mindig azok. A szerződés ugyanis nem tartalmazza, ki viselte a szállítás költségeit. Tartok tőle, hogy mi. Az évi több millió tonna nyersanyagot vasúton 2500, vízi úton 3500 kilométer távolságra kellett kiszállítani a Volgán található vízierőművekhez, majd a feldolgozás után az alumínium ránk eső 50 százalékát vissza is kellett hozni. Ez iszonyatos költséggel járhatott, amely eleve megkérdőjelezi az együttműködés gazdasági racionalitását. Még akkor is, ha tudjuk, Magyarország nem rendelkezett elegendő villamos energiával a bauxit feldolgozásához, hiszen azt importból is beszerezhette volna, mert a szükséges infrastruktúra lényegében már a 60-as évek elején rendelkezésre állt. Én egyetlen magyarázatot látok minderre: a Szovjetuniót nem csupán az alumínium érdekelte, hanem az annál sokkal értékesebb titán is.

Csak a nyírádi bauxit tartalmazott titánt, vagy ez az ország többi lelőhelyéről is elmondható?

A professzor kutatásainak középpontjában a nyírádi lelőhelyek álltak, ugyanakkor a titánkészlet becsült nagyságát a teljes magyar bauxitvagyon alapján határozták meg. A kibányászható nyersanyag minősége és összetétele telepenként persze eltérő volt. Ennek kapcsán érdekes közjátékot rögzít egy 1964-es kormányülés jegyzőkönyve. E szerint Fock Jenő, a kormány elnökhelyettese keményen elmarasztalta Lévárdi Ferenc nehézipari minisztert, mert a Szovjetunió bauxit többletigényét nem hazai termelésből, hanem eseti importból elégítettük ki. Az történt, hogy miután az amúgy igen jó minőségű, Új-Guineából származó bauxit megérkezett Volgográdba, a szovjet fél jelezte, hogy valami nem stimmel a szállítmánnyal. Nyilvánvalóan a titánt hiányolták belőle.

dr balogh zoltan 2

Említette, hogy a 62-es szerződést 83-ban meghosszabbították. Minden ment tovább ugyanúgy?

Mivel jelentős készletek vártak még kitermelésre, és a szocialista tábor szétesésére sem utalt semmi, kézenfekvő volt, hogy a szerződést meghosszabbítsák. A hidegháború javában tombolt, és a Szovjetuniónak változatlanul nagy szüksége volt a hadászatilag fontos fémekre. A meghosszabbított szerződés végrehajtásnál óriási szerep hárult Kapolyi Lászlóra, aki 1982-ben államtitkárként, majd 83-tól ipari miniszterként volt részese a történéseknek. Számomra egyértelmű, hogy az Ipari Minisztérium és az alutröszt vezérkara tisztában volt azzal, milyen veszély fenyegeti a vízkiemeléses bányászat miatt a Hévízi-tavat és a Közép- Dunántúl természeti kincseit. Megdöbbentő, hogy amikor az Országos Tervhivatal 1985- ben Hévíz-Nyírád ügyben az MTA véleményét is kikérte, az áldását adta a vízemelések folytatására. A tény, hogy a karsztvíz alóli bányászatot szabadalmaztató akadémikus, vagyis Kapolyi, és a szovjet hadiipar érdekeit szem előtt tartó ipari miniszter ugyanaz a személy volt, akkoriban senkit nem zavart.

Mekkora készletek maradtak a föld alatt Nyírád térségében?

A pontos adatokat nem ismerem, csak annyit tudok, hogy Magyarország kitermelhető bauxitvagyona 2007-ben 82 millió tonna volt. A kitermelhető persze nem jelenti azt, hogy meg is éri kitermelni, hiszen ezt számos tényező befolyásolja, ráadásul a bauxit nagy része karsztvíz alatt van. Létezik azonban egy módszer, amelynek segítségével ezeket a készleteket vízemelés nélkül lehet kibányászni. Az eljárást, amely a fúrólyukas-hidraulikus bányászati technológia nevet viseli, Patvaros József, a Miskolci Egyetem Bányaművelési Tanszékének professzora dolgozta ki a 80-as évek végén, majd 1991-ben maximális pontszámmal védte meg a témában írt akadémiai doktori disszertációját. Az eseményen személyesen is részt vettem. Egyik opponensétől, Faller Gusztávtól, a Bányászati Kutatóintézet akkori igazgatójától meg is kérdeztem, hogy valóban alkalmasnak találja-e a módszert a karsztvíz alóli bányászatra. Igennel válaszolt. A mai napig nem értem, miért nem próbálta még ki senki.

dr balogh zoltan 4

Ha valóban országhatáron átnyúló politikai érdekek munkáltak a háttérben, mi lehetett az oka, hogy az Egészségügyi Minisztérium hagyta küzdeni?

Nem tudom, hogy a minisztériumnál tisztában voltak-e a háttérben zajló eseményekkel, abban viszont biztos vagyok, hogy azért helyeztek ebbe a pozícióba, mert úgy vélték, hatékonyan képviselem majd a tó érdekeit a bányászattal szemben. Eleinte furcsálltam, hogy semmilyen utasítást nem kaptam arra vonatkozóan, meddig mehetek el és milyen álláspontot képviseljek az ügyben. Az sem volt világos, hogy amikor a különböző csatározások alkalmával velem szemben mindig miniszterek és államtitkárok álltak, az Egészségügyi Minisztériumból miért nem volt jelen soha senki. Egyedül kellett megvívnom ezt a háborút, de legalább hagytak küzdeni. Később értettem csak meg, hogy miért. Ha ugyanis tevékenységem híre Moszkvába is eljut, ott rögtön tárcsázzák a magyar Központi Pártbizottságot vagy a Politikai Bizottságot, hogy felelősségre vonják miattam az egészségügyi minisztert, aki viszont így azzal tudott volna védekezni, hogy ő erre nekem nem adott felhatalmazást. Ki tudja, talán valóban ez történt volna, ha 1987-ben nem Gorbacsov a főtitkár.

Az elmúlt húsz évben többször is felmerült, hogy Kapolyi úrral egy nyilvános vita keretében ütköztessék érveiket, de erre soha nem került sor. Miért nem?

Nem rajtam múlott, én mindig kész voltam és most is kész vagyok egy nyilvános vitára. Kapolyi urat amúgy okos embernek tartom, a probléma az, hogy a timföld-alumínium egyezménnyel kapcsolatban szerintem nem a magyar érdekeket képviselte. Ő azt állítja, hogy ez a szerződés nagyon előnyös volt az ország számára, és azzal, hogy idő előtt be kellett zárni a nyírádi bányákat, közvetve óriási kárt okoztam a magyar gazdaságnak. Ha fenntartja ezt az állítását, akkor ragaszkodom hozzá, hogy jelenjünk meg együtt a magyar bíróságon, ahol eldönthetik, ki okozta a nagyobb kárt. Én többször is feltettem neki három kérdést, amelyekre a mai napig nem válaszolt érdemben. Ezeket most is megismétlem. Miért ragaszkodtak mindenáron a víz alóli kitermeléshez, amikor a Bakonyban öt másik helyen vízemelés nélkül lehetett volna bauxitot bányászni? Mennyit fizetett Magyarország a szállításáért Volgográdba és vissza? Végezetül pedig hová tűnt a magyar titán?

(Az interjú két héttel a kolontári katasztrófa előtt készült.)