Magyarország 2014-ben

A tavaszi választások után munkatársaink azt gondolták, az utolsó pillanatban vagyunk, felkészült és kompetens kormányzásra van szükség, hogy Magyarország kilábaljon súlyos gazdasági-morális válságából, és visszataláljon az egészséges fejlődés útjára. Tisztában voltunk vele, hogy a második Orbán-kormány fog hibázni, talán nem is keveset, egyes intézkedései nem lesznek rokonszenvesek, a kulcspozícióba kerülő személyek némelyikének teljesítménye nem közelít majd a tökéleteshez, őket rövid időn alatt megunjuk. Összességében viszont úgy tartottuk, szurkolnunk kell a csapatnak, mert az ország érdeke az, hogy sikeresek legyenek. 1998 és 2002 közötti, sok tekintetben kedvező tapasztalataink alapján azt sejtettük, képesek lesznek kézben tartani a folyamatokat.

A program elemei

Nem számítottunk arra, hogy Orbán Viktor őszödi beszédre kényszerül, szinte biztosak voltunk benne, lesznek alkalmas elképzelései a költségvetési lyukak nem közvetlen megszorítások által történő betömködésére. Az első 29 pont bejelentése okot adott a visszafogott optimizmusra, és bár kiderült, a tervek és intézkedések zöméről kapkodó ötletelés közepette döntöttek, az első idők nem voltak vészjóslóak.

A program újabb elemei ellenben kimondottan lassan kerültek nyilvánosságra, talán azért is, mert sokáig nem is léteztek. Joggal jegyezhettük meg az önkormányzati választásokat megelőzően, kíváncsiak vagyunk, mi van még a tarsolyban, illetve nem alaptalanul tehettük fel a kérdést: vajon van-e ott valami egyáltalán?

Kiderült, hogy van. Vagy legalábbis lett. Az újabb, a bankok után más szektorok sorát érintő válságadók tervének ismertetése, a magánnyugdíj-pénztári befizetések einstandolása és a többi ötlet korántsem számíthatott akkora elfogadottságra, mint a korábbiak. Nehéz megítélnünk, hogy ezek abban az esetben is az ismert mértékű kritikai hullámot váltották volna ki, ha menet közben nem kerül sor az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálására, más intézmények elfoglalására és egyes független testületek elleni támadásokra. Ebből a szempontból a hab a tortán, hogy a kormány hogyan kívánja átcsatornázni az emberek pénzét a magánnyugdíjpénztárakból az állami költségvetésbe.

Egész pályás letámadás

A lényeg, hogy így egyben olyan kép rajzolódott ki, amelynek láttán a mégoly független elemzők sem képesek könnyedén megmaradni az elemzések műfaji keretei között. Orbán Viktor fülkeforradalom utáni Magyarországa most arról híres, hogy egyfelől a lehető legfontosabb döntések is improvizációk során születnek, másfelől a döntéshozók minimális mértékben sincsenek tekintettel az övékével nem mindenestül megegyező szempontokra.

Halad a karaván. Mintha fékek és ellensúlyok nem léteznének, mintha azok, akik irányítanak, sosem tévedhetnének. A kormány szerdai döntéséről mindenki megírta a magáét, elemzők, publicisták tömkelege jutott ugyanarra a következtetésre. "A Fidesz döntéshozói elvesztették realitásérzéküket, és a párt kétharmados többsége és magabiztos fölénye tudatában elhitték, hogy szinte mindent és – ez majdnem fontosabb! – mindenhogy megtehetnek" – írja blogjában Török Gábor.

Való igaz, sok mindenhez hozzá lehet, sőt hozzá is kell nyúlni. A magánnyugdíj-pénztári rendszer sem szent, kialakításának körülményeiben, részleges kötelezővé tételében, működésében lehet hibákat találni bőven. Az egész pályás letámadás azonban nemcsak a politikai széplelkeket boríthatja ki, késztetheti vizsgálatra-önvizsgálatra.

Demokrácia és dilemma

A Fideszt már első ciklusában is vádolták gátlástalan nyomulással, azzal, hogy totális háborújában senkire-semmire sincs tekintettel. De minden, ami akkor történt, semmi ahhoz képest, ami ma történik. A háromhetes parlamenti ülésezés vagy a szentkorona úsztatása a szimbolikus politika ártalmatlan momentumainak látszanak egy évtized távlatából.

Húzzuk alá mi is: Orbán Viktor és a Fidesz elhinni látszik, kétharmados többség birtokában, lojális köztársasági elnökkel a háttérben, meggyengített Alkotmánybírósággal, tehetetlen ellenzékkel, gyámoltalan sajtóval nem kell veszélyes népszerűségvesztéstől tartani. A választók a korábbi intézkedéseket sem vették zokon, az újabbak miatt sem fognak eltántorodni, nyugtázhatták a jobboldalon.

Sarlatánság lenne, ha megpróbálnánk megjósolni, meddig tarthat ez az állapot. Meglehet, abban is igazuk van Orbánéknak, hogy az emberek többsége igényli a gondoskodást, és elhiszi, hogy bízhat a kiszámíthatóbbnak beállított állami nyugdíjrendszerben. Az sem kizárt, hogy ez a fajta politizálás tényleg alkalmas a tábor együtt tartására.

De ha netán így is van – ne feledjük, éppúgy elképzelhető, hogy hamarosan fordul a szél, mégiscsak több millió állampolgár pénzével kártyáznak –, az a dilemma akkor is dilemma marad, hogy a kormány cselekvései eredményeket hozhatnak-e egyáltalán. Hogy következhet-e belőlük a gazdaság stabilizálódása, később érdemi fellendülése, még később fenntartható fejlődése. Vagy attól kell tartanunk mégis, amit sok gazdasági szakértő már a jövő évi költségvetés tervezete alapján előrevetít: a befolyó rendkívüli források úgy elapadnak a ciklus végére, mintha sosem lettek volna. És bekövetkezik az összeomlás.

Quo vadis, Magyarország?

A DeDi benyomása az, hogy a kormány hazardírozik. Felismerhető, hogy a költségvetést nem szeretnék elengedni. Feltételezhető, hogy a támogatói bázist nem szeretnék elveszíteni. Ám ezen túlmenően nem látunk semmit. Korábban mindig azt sejtettük, Orbán Viktor azok közé a politikusok közé tartozik, akik hosszú távon gondolkodnak. Akik lépései előző lépéseikből következnek. Kezdünk elbizonytalanodni.

Ebben a pillanatban azt merjük feltételezni, hogy a Fidesznek és vezetőjének nincs képe arról, milyen legyen Magyarország 2014-ben. Hogy keresztény és magyar, amelyet új, egypárti alkotmánnyal ajándékoznak meg, az világos. De ezenkívül minden homályban van.

Ha fékek és ellensúlyok nincsenek, semmi más sincs, csak az önkontroll. Voltak pillanatok, amikor abban bíztunk, ha a legdurvább – eufemizmussal: kiemelten fontos – intézkedéseket meghozzák, ha a tűzoltó döntéseken túl lesznek, leállnak, és elcsendesedik, aminek el kell csendesednie. Újabban kételyek gyötörnek bennünket. Miért állnának le? Megvilágosodásuk lesz? Már-már attól tartunk, Magyarország soha többé nem lesz normális, élhető, barátságos ország, amelyet tehát felkészült, kompetens vezetők irányítanak.

Nemcsak az ember, az elemző is olyan, hogy bizakodik a legvégsőkig. Hogy miért és miben, maga sem tudja. Hiszen biztató jelek egyszerűen nincsenek, és kész. Az előző kormánypártok sem buktak meg elég régen ahhoz, hogy bármelyik DeDi-munkatárs is visszatérésükre várjon. Négy hosszú év is kevés lenne ehhez. Úgyhogy most az van, hogy nincsen semmi. Szomorú ez szegény árva hazánkra nézve.