Itt mindenki pontosan ugyanúgy kormányoz

Megálló időre panaszkodott Intézetünk a múlt héten, és az érzés a legkevésbé sem múlt el, inkább tovább erősödött. A Fideszben és körülötte egyre népszerűbb magyarázat a kormányzatot ért kritikákra, hogy az irány jó, csak rossz volt a kommunikáció.

Erről beszélt Járai Zsigmond is, és úgy hallottuk, hogy az Alkotmánybíróság gyengítésekor is erre fogták a kritikus hangok felerősödését a frakcióban. A „jó úton járunk, csak rosszul mondjuk el” önmentegető képzete nagyon ismerős.

Gyurcsány Ferenc kormányzása idején is visszatérő elmélete volt ez a hatalomnak. Neki is állt a kormányfő Népszabadság-mellékletben magyarázni a dolgokat, küldte a kormány a hírleveleket a postaládákba, népszerűsített Batiz András, elájult Budai Bernadett. Gyurcsány Ferenc a mai napig úgy gondolja, ahogy kommunikációval győzött 2006-ban, úgy kommunikációval bukott 2009-ben, mert a jobboldal sikerrel sulykolta az emberekbe az őszödi beszéd szerinte téves értelmezését.

A kommunikáció túlmisztifákálása azonban Intézetünk szerint önbecsapás. Rövid távon természetesen hatalmas sikerek és bukások is múlhatnak rajta, de hosszú távon a siker elsősorban nem ezen múlik. Főleg, ha jól működik a sajtó, és rátekintést enged a hivatalos üzenetek mögötti tartalom jelentőségére.

Kísért a félmúlt

Azt is elmondta már a kettővel ezelőtti miniszterelnök: nevetséges azt gondolni, hogy amit a választás előtt mond az ember, azt szó szerint számon kellene kérni a választás után is. Meg is kapta a magáét az akkori ellenzéktől. De a gyurcsányi kioktatást a mostani kormánytól is megkaphatnánk, ezt szépen illusztrálja ez az idézetgyűjtemény.

Olyat is hallottunk már, hogy a békákat nem kell megkérdezni mocsárlecsapolás előtt. De most is bőven van példa arra, hogy a beígért érzékeny egyeztetési folyamatokra a kormánynak nincs igénye.

Éppúgy a választók lenézése sütött a 2006-os tűzijáték utáni álvizsgálatból, mint abból a blablából, hogy a magánnyugdíjpénztáraknál lévő megtakarítások elköltése a kiszolgáltatott emberek megvédésének záloga. A révészmártiriuszozásnál sem volt elegánsabb azt mondani, hogy a pofátlan végkielégítések miatt kell gyengíteni az Alkotmánybíróságot.

Kelet, nyugat

Most azonban a megálló időt még tágabban értelmezzük. Miközben Orbán Viktor a januártól esedékes EU-elnökséget előkészítendő keresztül-kasul rohan Európán, lelassult a honi politika, és van egy kis idő általánosságokon merengeni.

Van az a tételezése a kortárs politikai gondolkodásnak, hogy létezik egy keleti és egy nyugati modell, rendszer, kultúra, izé. Erről írt a hatalomból távozó Bajnai Gordon (magát a nyugathoz csatolva), de erről beszélt nemrégiben Tölgyessy Péter is, lekeletizve a kormány legfrissebb lépéseit.

(Egyáltalán nem új a felvetés, az egész huszadik századi magyar politizálást végigkísérte. Sőt ha igazán nagy távlatokat akarunk, a kérdést rá lehet húzni Szent István idejére is: Bizánctól vagy Rómától kell-e korona, ez volt a dilemma. Kedvelt töprengés ez errefelé, de kompország mibenlétéről csak azért sem kezdünk mélyebben értekezni.)

Ne feledjük persze, hogy a politikai kommunikáció – mint minden reklám – mindig hajlamos az egyszerűsítésre, csúsztatásra és akár a hazugságokra. Keleten is, nyugaton is. Mint minden kínos vagy ízléstelen dolognál, a mérték a kérdés. Akkor van nagy baj, ha a kormányzás alapjai, sokakat érintő döntései, különlegesen látványos, nagy érzelmi hatásokat kiváltó elemei épülnek nyilvánvaló hazugságokra. És ez valóban jellemzőbb keleten, mint nyugaton.

Közben érdekes lehet abból a szempontból vizsgálni ugyanezt a problémát, hogy miért gondolják azt az éppen hatalmon lévők, hogy a lakosság a keleties megoldásokat is igényli.

Magyarországon demokrácia van. Vagyis a politikusok mérlegelnek, folyamatosan figyelik, hogy mi tetszik az embereknek. Kényszerhelyzetben is felmérik a népszerűségvesztéssel járó esetleges kockázatokat, és igyekeznek a legkisebb ellenállás felé mozdulni. Innen szinte következik, hogy azt kapjuk, amit akarunk, érdemlünk, szeretünk. Persze ez is túlzott leegyszerűsítés, de azért a cseberből vederbe esés nem csupán az éppen hatalmon lévőkön múlik, hanem a feléjük táplált elvárásokon is.

Ostobaság lenne ebből arra következtetni, hogy buta választóknak hülye politikusok járnak. Egyáltalán nem erről van szó. A keleti hangulat leginkább a hierarchia iránti rajongásban érhető tetten a magyar társadalomban. Az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a politika is túlságosan tekintélyelvű modellre épül. Aki befolyáshoz jut, az túlzott tiszteletet követel, lenézi az alatta lévőket. Ezzel párhuzamosan a kiszolgáltatott túlzottan rá is bízza magát az államra, az intézményekre, tovább erősítve saját függését. A feudális hangulat nem múlik.

El lehet kergetni a hatalomból egyes politikusokat, de a hatalmi logika ettől még láthatóan alig változik.  A buta leegyszerűsítéseken és egyértelmű hazudozáson alapuló, mindenből hiúsági kérdést csináló, ezért folyamatosan terjeszkedő kormányzás gátja ezért első körben csak az önmérséklet lehet.

Jobb lett?

Most a kényelmes többségből fakadó magabiztosság a nyugodtabb kormányzás látszatát kelti, és ezt a képzetet segíti, hogy az ellenzék is sokkal gyengébb, mint az előző ciklusban volt. Kevésbé tűnik most hisztérikusnak a politika, de ettől még nem bizonyos, hogy jobb is a kormányzás minősége.

Magyarországon a belátható emlékezet két sikeres diktátorról szól. Horthy Miklós és Kádár János rezsimje egyaránt képmutató és atyáskodó volt, de mindkettő trauma utáni konszolidációt hozott. A hozzájuk kapcsolódó feudális hatalmi logika a demokráciában is megmaradt. Az ellenfél démonizálása és az álszent hazudozás a siker záloga lett, mert minden más kísérlet, ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere is fogalmaz, zavaros időket hozott. Ebből a logikából kéne kihátrálni.

Most nem látszik, hogy erre ki lehet képes Magyarországon. Ennyivel reménytelenebb a helyzet, mint tavasszal volt.