Emlékműavatás, nem kampány

Kampányesemény-e, ha egy választás két fordulója között az elsőt súlyosan elveszítő baloldali párt két legjobban álló egyéni jelöltje - az egyik győzelmi esélyekkel, a másik nagyon szoros versenyben várja a második kört - egy antifasiszta megemlékezésen vesz részt?

A Mintapolgár nem sokat dilemmázott a válaszon. Azonnal útnak eredt, amikor megtudta, hogy Tóth József polgármester és képviselőjelölt is ott lesz a felújított vizafogói szobor újjáavatásán (és remélte, hogy Szanyi Tibor is, elvégre az a környék már Szanyi választókerülete).

A vizafogói szobor, ahogyan a kerületben élők többsége hívja a hivatalosan Mártír emlékűnek nevezett alkotást, a Duna-part mára kissé elhanyagolt szakaszán található. A Viza utca végén, északról egy úgy-ahogy rendben tartott park - és azon túl az Elektromos sporttelep -, délről egy rogyadozó, funkcióját vesztett vasbeton kerítéssel úgy-ahogy körülvett telek határolja. A kerítésen valami ősi, húsz évnél régebbi reklám darabkája idézi a kibontakozó piacgazdaság szellemét, a kerítésen ki-bejárnak a hajléktalanok (ha valaki még emlékszik, mi volt itt egykor, legyen olyan jó, írja meg. UPDATE: Ha József nevű olvasóm jól emlékezik, ez: "a nagymúltú BSE sportegyesület vízisport-telepe volt. Szép időket élt meg, több világbajnok kajakos és kenus került ki onnan és edzett ott sokat").

Amikor a Mintapolgár útnak eredt, hogy a különös rituálé szerint hol 133-asnak, hol 115-ösnek hívott busszal a helyszínre érjen - menni 133-assal ment, jönni 115-össel jött -, azt gondolta, hogy a szokásos második világháborús, holokausztos, ellenállós, antifasisztás megemlékezés lesz ez.

Vagyis az, hogy összejön húsz-harminc holokauszt-túlélő vagy a túlélő-leszármazott, néhány virág, koszorú, unalmas közhelyekkel és emlékek követhetetlen felidézésvel tűzdelt beszédek, amelyek bő hatvan évvel a vészkorszak után sem felejtenek emlékeztetni arra, hogy ordas eszmék közöttünk élnek, hogy a barna eső az csak hull, és hogy csak az a demokrata, aki nem fél, és hogy a modern, európai értelemben vett szocialisták majd jól megvédenek minket, csak ne felejtsük el, hová is kell tenni azt az ikszet 25-én.

No, ez utóbbiban nem is kellett csalatkozni, majdnem minden másban azonban igen. Elsősorban abban, hogy nagyjából százötven-kétszáz ember gyűlt össze, és korántsem csak az átlag MSZP-szavazó átlagéletkorát képviselők: nagyjából húsz húszas-harmincas éveikben lévő fiút-férfit számoltam meg, és körülbelül ugyanennyien voltak a lányok-asszonyok is, továbbá nagyon sok negyven-ötvenéves ember jött el. Aztán tévedtem abban is, hogy nemcsak virág volt - szegfű, persze, fehér és piros -, valamint koszorú, hanem fáklyák is, és hangosítás is, így hogy ha történetesen valamelyik Népfürdő utcai panelben vagy Vizafogó legdélibb területeinek új házaiban élnék, otthonomból hallgathattam volna végig a műsort.

Igaz, akkor lemaradtam volna az ünneplő tömeg ünnepség előtti és utáni csevegéseiről. Sokat abból a szempontból nem vesztettem volna, hogy szinte mindegyik ugyanarról szólt: hogy akkor április 25-én el kell menni, és okosan kell szavazni, "nem ám az LMP-re". És persze a választójogi rendszerünk hiányosságairól, arról, hogy mi számít joggal való visszaélésnek, és hol kellene állniuk azoknak, akik a Kassák giminél álltak sorban vasárnap éjjel.

Ezek főként arrafelé voltak témák, amerre Szanyi Tibor járt (mert ő is itt volt, ahogy vártuk, de még Török Zsolt vagy egy őrá kísértetiesen hasonlító MSZP-képviselőnek tűnő MSZP-képviselő is). Az egyetlen üdítő kivétel az volt, amikor arról a szövegfoszlányról, hogy "piti kis maffiózók gyülekezete ez", pillanatokon belül kiderült, nem politikai értékítéletet hallottunk, hanem egy társasházi vita mindennapjaiba csöppentünk bele.

Szóval roppant prózai hangulatban várta a tömeg - mármint az általam várthoz képest tömegnek tűnő embercsoport -, hogy megkezdődjön az 1944-ben és 1945-ben a pesti Duna-parton legyilkolt ellenállókra, katonaszökevényekre, más üldözöttekre és zsidókra emlékeztető emlékmű újjáavatása. (A szobor a görög antifasiszta ellenállási mozgalom egyik résztvevőjének, Makrisz Agamemnónnak az alkotása, 1964-ben készült el, ha jól számoltam nyolc, karját és ökölbe szorított kezét az ég felé emelő izmos férfit ábrázol. A több mint negyven év alatt a fémből készült szoborcsoport jócskán elhasználódott, ezért a közelmúltban nagygenerálon esett át.)

A beszédek? Hát igen, ott egy kis trianonozást leszámítva - hogy a trianoni sérelmeket valóban nehéz feldolgoznia a magyar embernek - alapvetően bejött a papírforma. Hogy bizony a szélsőséges eszmék lihegése megint itt van a tarkóinkon, hogy Hitler is demokratikus választással került hatalommal, hogy tiltakozni kell a gyűlöletpolitizálás ellen, az ellen, hogy létezhet a mauthauseni tragédiát hazugságnak föltüntető honlap, és zavartalanul működhetnek más gyűlölködő, gyűlöletkeltő honlapok. "A szólásszabadság híve vagyok, de ez a szabadság nem a kívánt célt érte el" - mondta el, reméljük, jól idézzük, Lomnici Zoltán volt főbíró, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke.

Felidézték, hogy a magyar nemzet mennyire fogékony volt a szélsőséges eszmékre, és hogy milyen gyorsan és jól szervezetten hajtották végre a vészkorszakban a zsidók deportálását, mint ahogyan azt is, hogy voltak magyar emberek, akik kiálltak a zsidóüldözések és a deportálások ellen, és persze azt is, hogy a fasiszták és nyilasok áldozatai  nemcsak a zsidók voltak, hanem mindenki, aki a szélsőségesek ellen harcolt.

A hatvanöt évvel ezelőtt történt tragédiák felidézése a szobor ökumenikus felszentelésével - szentelt víz és héber ima egyaránt volt -, valamint koszorúzással ért véget. Aztán a tér ismét átadta a helyét a politikának: bár Tóth Józsefet hamar szem elől tévesztettük, Szanyi Tibornak a fémszobrok uralta kis tér hangulatához méltó érces hangja még távozásunk idején is ott csengett a virágba borult emlékmű tövében.