Ágnes
-5 °C
2 °C

Polgármester járt a mi házunkban

2010.02.17. 08:28
256 hozzászólás
Azt sem tudtam, hová kapjam a fejemet. A Láng művelődési központban, aminek színpadát már Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc is koptatta, a Jobbik választási nagygyűlésén Balczó Zoltán kétszáz nyugdíjasnak épp arról beszél, hogy a magyaroknak már nincs hová hátrálniuk, egyébként pedig vannak rendes cigányok is, de. Közben jön az sms: "itt van Tóth Jóska". Persze, itt meg Szanyi Tibor, válaszolnám, de jön a hívás: tényleg itt van. Persze mire hazaérek, már csak volt, így viszont lemaradok arról, hogy megtudjam: mit tenne a kommunizmussal fertőzött kerületünkben a Jobbik.

Emlékszem, gimnazistaként előszeretettel jártam rockkoncertekre, nem mintha akkor egy szemernyit is jobb lett volna a hallásom, mint most, de egyfelől a zeneértő fülekre a Beatrice-bulikon nem volt nagy szükség, másrészt ez is egy lehetőség volt a csajozásra (bár általában sajnos az is maradt). Ezeknek az ORI-koncerteknek az egyik leggyűlöltebb kellékei az előzenekarok voltak, főleg azért, mert már ők is késve kezdték a műsort, és a főműsorszámnál sokkal gyengébb produkciójuk miatt még többet csúszott azok műsora, akikért a formálódó piacgazdaságban már igencsak borsossá vált belépőjegyeket megvettük.

Nos, kedd este a Láng művelődési központban kis időre gimnazistának éreztem magam. A színpadon éppen a Jobbik XIII. kerületi jelöltjei, az újlipóti és dél-vizafogói (19. számú) választókerületben induló Kovács Bertalan Tamás, majd az én körzetemben, a 20-asban jelölt Csender Tamás tartottak beszédeket. Nem túl jó beszédeket. Kovács Bertalan, akinek a megjelenése és egy-egy gesztusa kínosan emlékeztetett a már önmagában is kínos Beleznai Endrére, de előadói képességei gyengébbek voltak, a szónoklat első perceiben kissé zavartnak, idegesnek tűnt, mint aki nem szokta meg, hogy ekkora tömeg előtt beszéljen (például én sosem kezdenék egy nagyívűnek tervezett szónoklatot egy lakossági fórumon, főként idősekből álló közönség előtt úgy, hogy a második mondatomban a lisszaboni szerződésről beszéljek).

Körülbelül kétszázan gyűltünk össze ekkorra – amit persze profi választási nagygyűlési tudósítók biztosan tudtak volna húsznak is, de kétezernek is számolni –, zömében nyugdíjasok. A közönség összetétele alapján akár egy szocialista rendezvényen is lehettünk volna, de a bejáratnál a gárdaegyenruhára feltűnően emlékeztető öltözékű, határozottan katonás mozgású (vigyázz-pihenj-tisztelegj) fiatalok – akikről megtudhattuk, csak azért hordanak bakancsot, mert dolgoznak is, például árvizek esetén gátat építenek – bizonyossá tették, hogy a teremben nem Tóth József és/vagy Szanyi Tibor várja piros szegfűnek öltözve az érdeklődőket.

Már csak azért sem, mert Tóth József ekkor az álruhás Mátyás királyt részben idéző módon – nem álruhában, de gyalogosan, és lényegében kíséret nélkül – éppen a országot járta. Vagyis nem az országot, hanem a kerületet. Hatodik parlamenti választási kampányomat élem ebben a minden nehézség ellenére minduntalan a szebb, boldogabb jövő ígéretét hordozó demokráciában, de még nem éltem át olyat, hogy ücsörgök este otthon, családi körben, a házunk előtt még ki nem vágott fa lombja feketén bólogat, az esti meccshez (sőt, meccsekhez, hoki és foci ugyanabban az időpontban) bontogatom épp a keményen végigdolgozott nap után járó sörömet, és egyszer csak becsenget a polgármester.

Márpedig most ez történt – leszámítva azt az apróságot, hogy ezt most sem éltem át, ugyanis éppen a Jobbik-nagygyűlés szónokait hallgattam, amikor érkezett az sms: "Itt van a Tóth Jóska". Épp vissza akartam írni, hogy naná, itt meg a Szanyi Tibor, de akkor jön a hívás is, hogy de tényleg ott van, a házunkban jár a polgármester, most persze mint képviselőjelölt. Becsenget, a zavarásért elnézést, a választáshoz kopogtatócédulát kér, ha igénylik, elbeszélget. Párom pelenkázás közben, könyékig összekenve azzal, amivé a gyerek emésztése a délben megevett krumplis-céklás-almát változtatta, nem igényelte. Ekkor ismét elnézést kért, és továbbállt – idézte fel a feleségem, aki a szürreális élmény hatására még órákkal később is csak arra emlékezett konkrétan, hogy a vendégünkön szürkésbarna, sötét árnyalatú balonkabát volt, és hogy talán illett volna beinvitálnunk egy kávéra, a párom tényleg finom kávét tud főzni, sajnálhatja Tóth Jóska, hogy lemaradt róla. Ezúton persze pótolhatnám ezt a mulasztást, de akkor kiderülne, ki vagyok, így ezt a választásokig nem forszírozzuk (utána, ha ráér, mert veszített, vagy lesz kedve, mert nyert, szívesen látjuk, persze nemcsak őt, bármely versenytársát is).

No, mindebből én kimaradtam, mert a látogatás idején, már túl az előzenekarokon, a helyi, az amatörizmus diszkrét báját sugárzó jelölteken – akik közül Csender messze jobb szónoknak tűnt –, valamint Kovács Béla kerületi elnökön, már Balczó Zoltán Jobbik-alelnököt, EP-képviselőt hallgattam (kicsit szimbolizálva azokat a tízezreket, akikre az MSZP a korábbi kampányaiban hajtott, és akik ma már a Jobbikot választják helyette). Sok újat, ahogyan a két Kovácstól és Csendertől, tőle sem tudtam meg. Persze, azt még a kerületi elnöktől igen, hogy ez egy kommunizmustól fertőzött kerület, ahol azonban mégis már ötven tagja van az egykor az MDF irodájában megalakult Jobbiknak, és biztos, hogy egyetlen üres szék sem lesz azon a márciusi nagygyűlésen, amelynek Morvai Krisztina és Pörzse Sándor is a vendégei lesznek.

Arról viszont senki egy szót sem szólt, hogy a Jobbik milyen Angyalföldet akar (ahogyan, mint ezt már szóvá tettem korábban, egyetlen más jelölt sem nagyon foglalkozik ezzel, de sebaj, lényegében már összeállt a Mintapolgár-kommentelők és Mintapolgárnak levelet írok kívánságlistája, amit még a héten publikálunk, valamint eljuttatunk a jelölteknek is). A párt országos programjának untig ismert elemeit sorolták fel, bár a végén persze lehetett volna kérdezni, de addigra én már úton voltam hazafelé, hátha meglátom még a farsangi mikulásként ablakok alatt elsurranó Tóth Jóskát, de nem (viszont amikor megírtam egy barátomnak, hogy betoppant hozzánk a polgármester, visszaírt, hogy az lenne a csoda, ha ez náluk történik – majd emlékeztetett arra, hogy Erzsébetvárosban lakik).

Visszatérve a Jobbik-ígéretekre: rend lesz, megerősített rendőrséggel, vidéken csendőrséggel, a cigánybűnözés visszaszorításával. Segélyek helyett munkát adnak, a magyar vállalkozók igazolványt kapnak, feláll a magyar bank a magyar kkv-k megsegítésére, az államadósság elengedéséről tárgyalásokat kezdenek, a magyar földet megvédik az idegen kezektől – mondjuk ezzel Angyalföldön, ahol az egy lakosra jutó átlagos földbirtok kábé másfél virágcserép, ezzel nehéz lesz tömegbázist építeni –, és persze elszámoltatnak mindenki, aki bűnös az elmúlt húsz évért.

Balczó Zoltán egyedül a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos fejtegetésnél akadt meg, eljutott odáig, hogy a mostani nyugdíjrendszer nem tartható fenn, aztán, feltehetően végignézve a közönségen, észbe kapott, nehogy már ő legyen a jobbikos Varga Mihály (a szónok egyébként többször szapulta a Fideszt, mint az MSZP-t). Így csak annyit mondott, hogy a magánnyugdíj-rendszert megszüntetnék, de az első pilléres egyéni számlák megmaradnának, ami nem kisebb zagyvaság, mint az MSZP-nek azzal riogatni, hogy a Fidesz bevezetné az ingatlanadót. Ezt leszámítva viszont koherens gondolatmenetben jutottunk el, hogy egyébként vannak rendes cigányok – Balczónak is vannak ilyen ismerősei –, de, és persze a nemzeti radikálisok nem antiszemiták, de, és az iskolában ne legyen ugyan kötelező a hittan, de aki nem ezt választja, annak keresztényi alapokon nyugvó erkölcstant kelljen tanulnia, mert ha megfelelő erkölcsök lennének az országban – és persze rend –, akkor nem lenne cigánybűnözés sem, például. És persze voltak a szónoklatokban finom csúsztatások és tételes hazugságok, miszerint a bankok adósították el a magyarságot – mintha bizony kényszer lenne a hitelfelvétel –, vagy hogy most is tömegesen folynak az országban kilakoltatások.

Volt viszont Balczó szavainak egy visszatérő momentuma, ami nekem, az ingyen kapott Lehel Kürtje ellenére mérsékelten lelkes hallgatónak fontosnak tűnt. Az, amikor arról beszélt, hogy "hát nekünk már nincs hová hátrálnunk". Megfogalmazott ugyanis egy olyan lelkiállapotot, ami már túl van a kiábrándultságon is: azt, hogy már nincs vesztenivalónk se. Hogy a húsz év, ami idáig vezetett – mármint eljutottak egzisztenciálisan és biztonságérzetben és hitben és érzelemben azok, akik április 11-én a Jobbik-jelöltek és listák mellé teszik a kövér x-et –, értéktelen és értelmetlen volt, és pusztuljon mindaz, amit hozott. Ebbe és ennek következményeibe belegondolni – no, az a nem katonai jellegű gárdistaruhásra emlékeztető fiatalok merev menetelésénél is ijesztőbb dolog.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!