A magyar honvédelem mint franciakrémes

Mi lenne a legjobb megoldás az oktatás színvonalának az emelésére?

Lássuk be, a hadnagy a legalacsonyabb rendfokozatú tisztként a világon mindenütt szakaszparancsnoki szintű beosztást tölt be, vagyis harctéri parancsnok. Elvont, tudományos elméletekben ráér majd később is elmerülni, ha méltónak találtatik az előlépésre. Begyűjthetünk tehát még több passzust, hogy a ZMNE falai között milyen magas szintű tudományos élet folyik, ettől még nem teremnek ott jobb parancsnokok, akik képesek harci helyzetben tiszta helyzetértékelésen alapuló gyors, határozott, önálló döntéseket hozni.

Ha a tisztjeink nem ilyenek, akkor az egész rendszer nem működik. Azt gondolom, hogy a mai magyar katonai oktatás és kiképzés legnagyobb problémája az, hogy nem fektetnek kellő hangsúlyt a gyakorlati ismeretekre. Egy tiszt vagy tiszthelyettes elsősorban parancsnok. Minden más funkció csak ez után következhet.

Mennyire sikerül a honvédségnek a korábban már említett modern elveket magáévá tennie?

Tíz évvel ezelőtt még azt mondhattam volna, hogy semennyire. Gondolom, sok volt kollégám kapta meg már azt hozzám hasonlóan, hogy „ne rambózzon maga itt.!” A rambózás alapját mindig valamilyen nyugati harcszabályzat képezte, és azok betűit vérrel írták, ráadásul nem is a nagy honvédő háborúban folyt vérrel. Sajnos ezek a szabályzatok angol nyelven íródtak, ez nagyban gátolta tartalmuk elterjedését.

Én még 2002-ben is megkaptam az akkori parancsnokomtól, hogy „maga mit képzel? Azt hiszi, hogy a NATO-ban van?” Nos, én valóban azt gondoltam, hogy ha már évek óta aláírtuk a csatlakozási egyezményt, akkor ott vagyunk. Sajnos, néha még most is az az érzésem, hogy nagyon messze vagyunk a NATO-tól, még napjainkban is komoly ellenállásba ütközik az ismeretek itthoni felhasználása.

Melyek a főbb különbségek a rangerszemlélet és a jelenleg Magyarországon oktatott módszerek, és gyakorlat között?

Olyan nincs, hogy rangerharcászat. Vannak könnyűgyalogsági harcászati alapelvek, amelyek alapján bármilyen létszámú és felszereltségű alegység tevékenysége megszervezhető egy adott feladatra, függetlenül attól, hogy négy egyszerű baka áll mögöttem, vagy a különleges erők tizenkét tapasztalt harcosa.

A különbséget szerintem leginkább az adja, hogy ezek az elvek minden szintű parancsnoktól elvárják a saját szintjén való önálló döntést és irányítást. A századparancsnok meghatározza, hogy a 2. szakasz hova jusson el a megadott időre, de a hogyan kérdést mindig a 2. szakasz parancsnoka kell, hogy megtöltse tartalommal. Természetesen úgy, hogy ez a tevékenység illeszkedjen a század tevékenységébe. Ugyanígy a szakasz parancsnoka is feladatot szab a rajai számára, stb.

Természetesen egy aprólékosan kidolgozott döntéshozatali és vezetési metódus biztosítja, hogy ez az egész óraműpontossággal működjön. Szerintem nálunk még mindig jobbára a kézi vezérlés a divat, vagyis a parancsnok nemcsak a klasszikus ötöst határozza meg tehát „Ki, Mit, Hol, Mikor, Miért”, hanem a „Hogyan” mezőt is szereti kitölteni az alá beosztott vezető helyett.

Ez önállóság nélküli, hezitáló, dönteni nem merő robotokat csinál az emberekből, ami jól jön, ha a laktanyát kell kisöpörnünk. Ha azonban egymástól kilométerekre működő alegységek munkáját kell átlátni és irányítani, ahol a helyzet másodpercek alatt változhat, akkor gyorsan kicsúszhatnak a szálak a mindent irányítani akaró parancsnok kezéből. A felső parancs hiányában való hezitálás pedig még egy azonnal meghozott rossz döntésnél is rosszabb következményekkel jár.

Ha ekkora a minőségi különbség, miért nem használják itthon?

Érdekes, hogy minden hivatalos dokumentum szerint természetesen a legmodernebb döntéshozatali és vezetési technikákat használjuk minden szinten. A valóság azonban néha elszomorító képet mutat. Ennek oka, a „franciakrémes-szerkezet”. Úgy gondolom, ha magyar honvédséget egy franciakrémeshez hasonlítjuk, akkor van egy kemény, jó minőségű, rétegelt, vékony felső lap. Ez volna a legfelső szintű vezetés, minisztertől a vezérkari főnökig bezárólag jó pár embert magában foglal.

Van a krémes legalján egy szintén többrétegű lap, amely még a felső lapnál is vékonyabb, de mégis a hátán hordja az egész krémest, ez jelképezné az alakulatokat! E két vékony lap – úgy tűnik - sohasem fog egymással érintkezni, mert azt minden körülmények között megakadályozza a közöttük remegő, megfoghatatlan állagú massza. Ez volna az őrnagytól vezérőrnagyig terjedő sokezres adminisztratív réteg, amely szerintem eredendően ellene van mindenfajta fejlődésnek, előrelépésnek, modernizációnak.

Ez a réteg okozza, hogy az összlétszám nagy része Budapesten szolgál. Emiatt van, hogy az alezredesek és ezredesek száma minimum duplája a hadnagyok és főhadnagyok számának, pedig elvileg minden szakasz élén egy hadnagy kell, hogy álljon. Egészen megdöbbentő arányok.

Ön szerint mennyire erős a korrupció, és mennyire jellemzőek a helytelen beszerzési döntések a honvédségnél?

Hogyan lehet az, hogy tapasztalatok szerint a honvédségi gyakorló-egyenruhát szabása és anyaga szinte használhatatlanná teszi, az ára viszont vetekszik a legmodernebb taktikai ruházatokéval? Természetesen nevén nevezhetnék itt több hírhedt honvédségi beszállítót, akik az aktuális kormányerőktől függetlenül szeretik ellátni a honvédséget silány minőségű, de drága portékákkal. Korrupciós példákat inkább nem neveznék meg, nincs kedvem bíróságra járni.

Mindenesetre érdemes volna megvizsgálni, hogy miért kerültek a honvédségnek beszerzett egyes járművek a piaci ár duplájába. Vagy hogy amikor a honvédségnek speciális fegyverekre volt szüksége, miért egy névtelen, referenciák nélküli magyar cég kapott megbízást, hogy fejlesszen ki egyet a számunkra. Természetesen jóval drágában, mint a piacon létező legnagyobb nevű gyártók több hadseregben bevált, kiváló minőségű fegyverei.

Miért van az, hogy – ugyancsak tapasztalataim szerint – a magyar katona olyan kínai piaci minőségű esőkabátban jár, amelynek az ára közelít az egyébként magyar gyártmányú lélegző túrakabátokéhoz? A felszerelések beszerzése egy külön történet. Azt gondolom, hogy olyan hadseregünk van, ahol a beszerzendő eszközök kiválasztásában mindenki részt vesz, kivéve talán a katonát.

Mit gondol arról, hogy mára teljes fegyvernemek szűntek meg Magyarországon?

Nálunk elvileg létezik a lövész fegyvernem. Mint mondtam, nagyon kevés dandárral, amelyek harcoló létszáma még ettől is kevesebb. Tüzérség gyakorlatilag nem létezik Magyarországon. A véleményem az, hogy az előbb említett lövészalakulatok sok esetben még a saját tűztámogatásukat sem képesek kellően megoldani. Beszélhetnék még a – valaha még létezett – felderítő erőkről, vagy esetleg arról, hogy a légierőnk teljes helikopterflottája mennyire kevés gépet tartalmaz. A témák száma szinte végtelen. Ezek tükrében jól látható, hogy valószínűleg kár beszélni bármiféle összfegyvernemi szemléletről.

Melyek lennének azok a legfontosabb intézkedések, amelyeket egy egészségesen működő hadseregért meg kellene hoznia a kormányzatnak?

Két dolog jelenthetne komoly előre lépést a vízfej felszámolásában. Az egyik, ha valóban bevezetnénk a NATO sok tagállamának hadseregében működő karriermodellt. Ezek a hadseregek az úgynevezett „felfelé vagy kifelé” modellt alkalmazzák. Ott meg van határozva, hogy az adott hadseregben a meglévő szervezethez ideálisan hány közvitézre, őrvezetőre, hadnagyra, őrnagyra vagy tábornokra van szükség.

Ha az adott hadseregben x számú hadnagyra van szükség, akkor érthető, hogy főhadnagyból már csak kevesebb kell, századosból még kevesebb, és így tovább. Előlépéskor tehát a hadnagyok versenyezni fognak a jóval kevesebb főhadnagyi beosztásért, és ezek a főhadnagyok a még kevesebb századosi helyért futnak majd versenyt. Ebből az adódik, hogy objektív teljesítményértékelési rendszer mellet mindig csak a legjobbak jutnak feljebb, a többiek kiáramlanak a hadseregből.

Ha valakit hivatalosan megkérdez erről a Honvédelmi Minisztériumban, azt a választ fogja kapni, hogy „természetesen évek óta működik nálunk is ez az életpálya modell.”. Az a kérdésem, hogy ha az tényleg így van, akkor hogy lehet több ezredesünk, mint hadnagyunk? A másik fontos dolog a nyugaton szintén jól működő rotáció. Arról van itt szó, hogy három-öt évente minden tiszt beosztást vált. Például három év egy budapesti irodában, majd három év Debrecenben a lövészdandárnál és így tovább. Ebben az esetben nem fordulhatna elő az, hogy valaki tíz éve nem hordott bakancsot a lábán, vagy épp ellenkezőleg: csak az van a lábán, amióta tisztté avatták.

A rotáció hiánya egyébként nagyban gátolja az előbb leírt karriermodell egészséges működését is. Ehhez kapcsolódva megszüntetném a vezérkar és háttérintézményekben szolgálóknak járó ötvenszázalékos illetménypótlékot is. Helyette bevezetnék egy húszszázalékos pótlékot a vidéki helyőrségekben teljesített szolgálat idejére.

Végeredményben akkor mi, vagy ki gátolja meg mindezt?

A bökkenő a vízfej maga, Az előbbiekben is említett franciakrémes középső része. Beosztásából adódóan ez a réteg volna hivatott ezt a gyökeres változást tűzzel-vassal levezényelni, amelyiknek egyébként először kellene áldozatul esnie egy ilyen tisztogatásnak. Láttunk persze jó példákat hasonlóan képtelen helyzetek megoldására Szlovéniában, és a közelmúltban Oroszország is megoldotta végre a miénkhez hasonló problémáját. Nem kell tehát feltalálnunk a spanyolviaszt, mindössze egy bátor politikai döntésre és annak határozott keresztülvitelére volna szükség.