A Fidesz-alkotmány és a magyar néplélek

"Vizsga lesz ez a szerkesztők számára, meg kell mutatniuk, képesek-e kipiszkálni az ocsú közül a búzát" – vetette fel az Index.hu jegyzetírója még októberben, amikor egymás után kerültek nyilvánosságra különböző szervezetek furánál furább elképzelései az alkotmányról. Intézetünk elemzői is így gondolták. Egy pillanatig sem feltételeztük, hogy alkotmányozási kényszer van Magyarországon, ám tisztában voltunk azzal, hogy a kormánynak többsége birtokában muszáj nagy tetteket végrehajtania. Nem azért, mert azonnali hasznot húzhat ebből, hanem mert a miniszterelnök nem élhet szimbolikus politizálás nélkül.

A cél

Orbán Viktor elsőrendű célja nem az, hogy hosszú távra berendezkedjen a hatalomban, nem az, hogy boldoguljon személyesen, nem az, hogy rendbe szedje az országot. Ezek mind legfeljebb csak részei az egésznek, miközben van egy mindegyiknél sokkal fontosabb momentum. Orbán Viktor meg szeretné változtatni a magyarok lelkületét. Azt, ahogyan ellenzéke gondolkodik és cselekszik, a kommunista múlt örökségének tekinti, olyasvalaminek, aminek hatását semlegesíteni, minimalizálni kell. Azt meg, hogy az emberek – a polgárok, a lakosság – számára nincsenek stabil értékek, fájlalja, elfogadhatatlannak tartja.

Hangozzék bár meghökkentően, de ennek jegyében született a 2010. nyári nemzeti együttműködési nyilatkozat is, amelynek kifüggesztését kötelezővé tették a közintézmények számára. És ennek kiemelt eleme az új alkotmány. Magyarán: a DeDi azt állítja, hogy Orbán Viktornak igenis van víziója. Megengedjük, az elemek, amelyekből összeáll, elemzői szemmel tűnhetnek olykor anakronisztikusaknak, kontraproduktívaknak, ellenzéki nézőpontból akár beteg elmék szüleményeinek is. De nem feledhetjük: egyelőre nincsenek bizonyítékok arra, hogy minden, a közösségi szellem, a nemzet újrateremtésére irányuló törekvés kudarcra lenne ítélve. A Fidesz népszerűsége apránként csökkent az utóbbi időben, de mivel az ellenzék gyenge, szétforgácsolódott, reménytelen, ezért vezetőinek még nincs mitől tartaniuk.

Az utóbbi hetekben mindazonáltal érdekes jelenségeknek lehetünk szemtanúi. A kormánypárt újabb és újabb gesztusokkal igyekszik kiszélesíteni az alkozmányozási folyamatot. Politikusai a jel ek szerint nem elégszenek meg a kétharmados támogatottsággal, annak ellenére sem, hogy matematikailag senki más szavazatára nincsenek rászorulva.

A kérdések

Miért küzdenek? Miért vállaltak komoly konfliktust belső szövetségeseikkel, a kereszténydemokratákkal a két héttel ezelőtti siófoki frakcióülésen? Miért dobták félre a Salamon László-féle alkotmány-előkészítő eseti bizottság kétségkívül szerény minőségű koncepcióját? Miért tesznek rendre megengedő tartalmú nyilatkozatokat? Megannyi izgalmas kérdés és dilemma.

Könnyű lenne arra a következtetésre jutni, hogy a Fidesz a Lehet Más a Politikát visszaédesgetve csak növelni szeretné az MSZP elszigeteltségét. Az is kézenfekvőbb magyarázat a kelleténél, hogy az új alaptörvény legitimitását óhajtják fokozni ezzel. Mégsem kizárt, hogy végső soron csak ennyi az egész, mindkettő egyszerre. A Fidesz-féle kormányzás eddig ismert sajátosságai, technikája, belső logikája – vö. egész pályás letámadás, fülkeforradalom stb. – azonban nehezen hihetővé teszik ezeket az olvasatokat.

Ráadásul jobban belemerülve rájöhetünk, szinte biztos, hogy a végén mégis csupán az a 263 képviselő fog igennel szavazni a parlamenti vita lezárásaképpen, akikre Gulyás Gergely alkotmánytervezet-szövegező is fogadni merne. Annyi lenne tehát a mostani igyekezet célja, hogy a végén azt lehessen mondani, mi mindent megtettünk, de hiába, a kommunistáknak semmi sem volt elég? Sovány vigasznak, szerény hozadéknak tűnik.

Az esélyek

Nem kellett ahhoz sarlatánság, hogy előre lássuk, mi történhet ez ügyben. A tartalmi elemeket félretéve, csak politikatechnológiai szempontból vizsgálódva: egyértelmű, hogy az ellenzék, annak is főként a baloldali szegmense olyan feltételeket támasztott, amelyek teljesítését maga sem várta. Kizárt, hogy a forradalom hevében a Fidesz belemenjen abba, hogy két parlament és ciklus fogadhassa el az alaptörvényt. Erre nincs idő.

Akkor sincs, ha egy alkotmány úgy szép és kívánatos, ha konszenzusos alapon születik meg – mondanánk, ha idealistábbak lennénk a valóságosnál. Ám ilyen helyzet Magyarországon az elmúlt húsz évben nem állhatott elő, a következő húszban sem fog, hacsak Orbán Viktornak – többek között az alkotmány segítségével – nem sikerül váratlanul átformálnia a magyar néplelket minden tekintetben. Tudjuk, a korábbi alkotmányozási kísérletek kudarcba fulladtak, a kétharmados koalíció sem tudott megállapodni bizonyos részletekben 1994 és 1998 között.

Ebben a pillanatban egyvalamiben lehetünk biztosak: az alkotmányozás tényleges szakasza március 15-ével elkezdődik az Országyűlésben. A tervek szerint április második felében be is fejeződik, ez is több, mint valószínű. De hogy a szöveg milyen lesz, az menet közben derül ki.

A szöveg

Ezen a ponton visszatérhetünk gondolatmenetünk nyitó tételéhez, az ocsú és a búza viszonyához. Kizárólag a Fidesz erre delegált politikusainak józan eszén múlik, hogy mi kerül bele a szövegbe, és mi marad benne. Más kontroll nincs. Azt talán biztatónak is vehetjük, hogy a hajmeresztő ötletek egyikét-másikát már félredobták az utóbbi időben, vagy legalábbis határozott kritikával illették. Hogy egy-két példát mondjunk: szerintünk fix, hogy nem lesz gyerekek után járó pluszszavazat, és a határon túli magyarok választójogának is ellentmondásosak az oddsai.

Száz szónak is egy a vége: az új alkotmányt kizárólag a szöveg minősége legitimálhatja. Nagyjából úgy, ahogy a Fidesz is csak az ország reménybeli sikerességétől várhatja törekvései visszaigazolását. Igaz, ami igaz, intézetünk éves költségvetését nem tennénk fel erre – de ne szaladjunk előre. Nem lényegtelen: pusztán azért is jó lenne, ha legalább elfogadható – parodisztikus és korszerűtlen elemektől mentes – alaptörvény születne, mert a következő ciklusokban aligha lesz mód érdemi kiigazításokra.