A szakszervezet több mint lufieregetés

Volt olyan idő, amikor éveken át tudósítottam szakszervezeti tüntetésekről. Ezeknek mindig kiszámítható menetrendje volt. Csendben felvonult a tagság, papírzászlókat tartottak a kezükben, aztán hosszú beszédek következtek, majd mindenki szépen hazament. Emlékszem, egyszer történt valami. A kormány elszállt ígéretei elleni tiltakozásul valamelyik szakszervezet a Hősök terén lufikat eregetett az égbe. Az nagyon látványos volt, azt szerették a kamerák.

Amikor szombat délután megérkeztem a Hősök terére, láttam három magyar szakszervezeti vezetőt, amint döbbent arccal nézték a kiabáló, kürtöket és sípokat fújó lengyel bányászokat a földalatti megállójánál. A magyar szakszervezeti vezetők aggodalmas arcára az volt írva, "hát ezek meg minek kiabálnak itt?", a lengyel bányászok arcára meg az, "mi tüntetni jöttünk".

A magyarok és az Európai Szakszervezeti Szövetség az Európában tervezett megszorítások ellen szerveztek tüntetést Budapesten. Az európai gazdasági és pénzügyminiszterek éppen Gödöllőn készítenek egy listát a tagországok versenyképességéről, és ebben tényező lesz az egységnyi bérköltség is. Az ebben lemaradó országok a versenyképességük miatt a bérek csökkentésére is kényszerülhetnek. A Hősök terén több tízezren, a rendőrség becslése szerint legalább 50 ezren voltak. 22 országból jöttek el 45 szakszervezeti szövetség aktivistái.

Aktivisták

Előbb elemezzük a szombat délután egyik fő tanulságát. Azt, hogyan is adtak leckét a tüntetés műfajáról a magyar szakszervezeteknek a Hősök terére eljött vendégek. A lengyel Szolidaritás több méter magas, az erős szélben is könnyen tartható zászlókat lengetett, amelyeket kilométerekről lehetett látni. A legtöbb szervezetnél már szinte kötelező elem az élénk színű, lila, piros vagy éppen hófehér, de mindenképpen egységes széldzseki, amin jól látható és jól dizájnolt logó, és esetleg egy-egy rövid politikai üzenet olvasható. A magyaroknak - lehet persze, hogy ez pénzkérdés - legfeljebb kis egyenmellény jutott, szegény pedagógusok viszont jobb híján kukásmellényben (na jó, láthatósági mellényben) jöttek - persze ennek is van egyfajta politikai üzenete.

Még nem kezdődött el a tüntetés, de az osztrák szakszervezet aktivistái már dolgoztak a Hősök terén. Egy kisbusz mellett zászlókat állítottak össze, miközben egy kongásokból és üstdobosokból álló csoport vad harci ritmusokkal hangolta a népet. Mellettük egy magyar szakszervezeti csoport állt félszeg arccal, arra várva, hogy végre induljon már el a menet, az egyik fásult magyar szakszervezetis nő arcáról pedig az volt leolvasható, hogy "jó, hogy kivezényeltek minket ide, de legyen minél hamarabb vége, és különben is, basszus, szombat van, haza kéne már menni, aztán hétfőn megint munka".

Produkciók

Aztán elindult a menet az Andrássy úton az élen a szakszervezeti vezetőkkel, pedig jobb lett volna, ha a lengyel bányászokat tolják előre, akik most is szünet nélkül kiabáltak, fütyültek és fújták a trombitát, míg a magyar szakszervezetek derékhada továbbra is békésen sétált, az emberek fogták a lufit, a kezükben meg sem mozdult a kis papírzászló. Egy másik csoport eközben felszabadultan direkt a kameráknak játszott: mindenki leguggolt az Andrássy úton, majd adott jelre elkezdtek üvöltve előre rohamozni, annyira, hogy az egyik operatőrt el is sodorták.

A legabszurdabb produkciót egy fehér ruhába öltözött csoport adta elő, akik az egymás nyakába hurkolt kötelet fogva némán meneteltek. Hátrébb folyamatos performanszt adott elő egy csapat: egy Sarkozy- és egy Merkel-álarcot viselő ember szidalmazta majd ostorral csapkodta a jajgató, diáknak, munkásnak, tanárnak öltözött többieket, akik a földre görnyedtek, de aztán elkezdtek kiabálni és jól elkergették a két politikust. Ekkor gondoltam azt, hogy nem is kell itt beszédeket tartani, ez így éppen kifejezi a lényeget, de mint később kiderült, a fárasztó beszédeket nem lehet megúszni.

Bajtársak

És még néhány tanulság. A külföldi szakszervezetek tüntetői láthatólag ismerik egymást. Barátok, bajtársak. Valószínűleg nem először tüntetnek együtt. És bár a tüntetés komoly dolog, a munkavállalók pedig kiszolgáltatottak, ők mégis jókedvűek. És öntudatosak, mert nem az látszik rajtuk, hogy kijöttünk ide, de ennek semmi értelme, mert úgysem változik semmi.

Nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy náluk több a fiatal, mint a magyar szakszervezeteknél. A különbség az, hogy náluk az idősek is aktívak. A pókhasú lengyel bányászok nemcsak kiabálni tudnak, de ha kell, körberohangálnak a zászlóikkal, mert az olyan jópofa dolog. Egy sörösüveggel a kezében vonuló drezdai munkás például azt mondta, tegnap este indultak busszal, ma reggelre értek ide, nem sokat aludtak, de jól érzik magukat Budapesten. Mikor megkérdeztem, mivel foglalkozik, azt válaszolta: "Nyugdíjas vagyok, így sok időm van tüntetni", majd röhögött egyet, belekortyolt a sörébe és ment tovább.

Beszédek

A beszédeket tényleg nem lehet megúszni, itt pedig azt a lehetetlen dolgot próbálták megvalósítani, hogy mind a 22 szakszervezeti szövetség képviselője felszólal, igaz, csak egy-egy percre. Angolul, németül, franciául, spanyolul, horvátul, lengyelül és még ki tudja milyen nyelveken szónokoltak. A bolgár szakszervezeti vezető angolul beszélt, mert talán fölmérte, hogy nem mindenki érti meg hazája nyelvét külföldön. A felszólalók szociális Európát, a bankok és a pénzügyi tranzakciók megadóztatását, és legfőképpen munkavállalói összefogást követeltek.

Az egyperces beszéd jó műfaj, épp az ilyen alkalmakra passzol. Nem lehet bonyolult okfejtésekbe bonyolódni, legfeljebb rövid mondatokba kiabálni azt, mit utasítanak el és mit követelnek. Ezt a legtöbb szónok nagyon is jól tudta. John Monks, az Európai Szakszervezetek Szövetségének (ETUC) főtitkára azt mondta, nem a munkásokkal kell megfizettetni a pénzügyi válság költségeit, amikor a bankvezetői jutalmak tavaly átlagosan 27 százalékkal nőttek. Itt is kiemelném a lengyel bányászok vezetőjét, Guz Jant, akinek szavaiból ugyan egy szót sem értettem, de ahogy kiabált, az alapján nem szeretnék lengyel kormánytag lenni, amikor ők megindulnak az utcán Varsóban.

A demonstráció ott laposodott el, amikor a régi dramaturgia szerint sorban - gondolom presztizsokokból - mind a hat magyar szakszervezeti szövetség vezetője felszólalt, ők ráadásul két-két percben. Borsik János rutinos róka, ő tényleg csak felsorolásokba bocsátkozott arról, mit utasítanak el a bércsökkentéstől a munkavállalói jogok csorbításáig. Kuti László, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés vezetője azt üzente a bankároknak és a pénzvilág adminisztrátorainak, a Budapesten vendégeskedő pénzügyminisztereknek, hogy "verjék a csalánt a sajátjukkal, ne a mi zsebünkben kotorásszanak". Gaskó István arra fűzte fel beszédét, hogy ha mint a kormányfő állítja, ő képviseli a munkavállalókat, akkor biztos az ő képviselői fogadóóráján kérte tőle valaki, hogy indoklás nélkül mondjanak fel embereknek, vegyék el a magánnyugdíjpénzeket, lehetetlenítsék el a sztrájktörvényt és alkossanak visszamenőlegesen jogszabályokat.

A hatalmas tüntetés miatt Pesten alig-alig lehetett közlekedni, sok utat lezártak, az autósok és a gyalogosok is csak kapkodták a fejüket, merre menjenek. Amikor a tömeg hazaindult, egy a menetbe véletlenül belekeveredő budapesti polgár telefonon így tudósított a barátjának: "Te, nem tudom mi a faszom történik ebben a városban, nem tudom, mi a faszom ellen tüntetnek ezek itt".