Így kerültek az alternatív ősmagyarok Pekingbe

„A korrupciót Kínában nem akarják felszámolni, hanem csak olyan szintre hozni, hogy a társadalom működni tudjon” – jellemezte a kínai mentalitást a Forrás galéria vezetője egy beszélgetésen, ahol az általuk szervezett kínai-magyar kiállítás volt a téma. A 100 millió forintba kerülő pekingi magyar kiállítás szervezőjét azért hívták meg szeptember 22-én a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületbe (FKSE), mert sokakban kérdéseket vetett fel a Forrás galéria szerepe és kiválasztásának módja a jelentős államközi eseményen.

Noha állami reprezentációról volt szó, Szőcs Géza kulturális államtitkár egy magánkézben lévő kereskedelmi galériára – a Forrásra – bízta a rendezést. Verseny, pályázat nem volt.

A Forrás a saját művészkörét vitte ki a pekingi Szépművészeti múzeumba. Egyedül a Forrás galéria biztosította a szakmai kontrollt, bár a minisztérium vezetése alatt működő múzeumok mindegyike rendelkezik szakértőgárdával, a Forrást vezető Tóth Norbert viszont közgazdász.

A kiállítást biztosító minisztériumi szerződéseket lapunk hiába kérte ki, azok állítólag még nem készültek el, így nem tudható, milyen feltételekkel szervezett a Forrás kiállítást az államnak.

Alternatív ősmagyarok Kínában

A szakmai közönséget főleg az érdekelte, miként történhetett, hogy néhány idősebb mestert leszámítva Tóth Norbert olyan művészeket vitt Pekingbe, akik egyáltalán nem ismertek a hazai kortárs képzőművészeti életben, kiállításuk állami galériában sosem volt, a szaksajtó pedig nem foglalkozott velük. A művészeket csak az köti össze, hogy nagy részük kereskedelmi forgalmát a Forrás galéria bonyolítja.

Kimaradtak viszont azok, akiknek munkássága nem egyetlen galériából ismerhető, hanem nemzetközi és magyar kiállítások, vásárok sora bizonyítja relevanciájukat.

Tóth Norbert szerint a válogatási szempont az volt, hogy felmutassák a kínai és magyar kultúra közös gyökereit. A két kultúra közös eredetéről szóló elméletek érdekessége, hogy azokat a tudományos világ annyira tartja helyénvalónak, mint a sumér-magyar rokonságot. Hivatalosan csak egy alkalommal említették a kínai-magyar őstörténetet: a kiállításhoz pénzt adó államtitkár, Szőcs Géza utalt rá megnyitóbeszédében.

Tóth szerint nem érv, hogy szakmailag megkérdőjelezhető művészekkel reprezentáljuk Ázsiában a magyar kultúrát, Kína ugyanis speciális piac, ahol más képzőművészeti elvek működnek, mint a nyugati világban. Szavait egyrészt maga cáfolta, amikor később egy kérdésre már azzal érvelt: a világban jelenleg a figurális képzőművészet megy, és céljuk volt, hogy az ő kiállításuk is alkalmazkodjon a globális kultúrához.

Egy nemzetközi kiállítások és műgyűjtemények szervezésével foglalkozó felszólaló pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Pekingben a legtöbb nagy nyugati galéria működtet fiókot, a kulturális pezsgés akkora, hogy egy külön képzőművészeti negyed működik a városban, amelynek sikere bizonyítja: a kínaiak igenis fogékonyak a nem Forrás galériás értelemben vett nyugati művészetre.

A közönség nem ért hozzá

Kérdésünkre, hogy mit ért kortárs képzőművészeten, amikor kiállítását inkább a díszítő- és népművészet körébe tartozó hátrafelé nyilazó harcosok, turulok, huszárok határozták meg, Tóth Norbert ellentmondásos választ adott. Eleinte azzal érvelt, hogy nem ő, hanem szakértői határozzák meg az irányt, de a neveket titokban tartotta. Magát csak szervezőnek nevezte, majd a felvetésre, hogy a katalógusban ő szerepel kurátorként, kitérő választ adott.

Elhangzott az is, hogy minden szakértője különböző korszakot jelöl kortársként, ezt nem neki tiszte eldönteni. (Röviden, a kortárs képzőművészet nem azt jelenti, hogy a művész melyik korban él. Egy barokk freskó nem számít kortársnak, csak azért, mert történetesen egy fiatal srác festette tegnapelőtt. A kortárs képzőművészet azt jelenti, hogy a művész aktuális kérdésekre innovatív, a kor módszereit és megközelítését használó művészeti módokkal keresi a választ).

Az ellentmondásos érvelést Tóth váratlanul azzal zárta le, hogy ő valójában sosem mondta, hogy ez kortárs kiállítás, a közönség értett félre mindent. Szavait önmaga cáfolta a Duna Televíziónak adott interjújával, ahol Tóth kortárs képzőművészeti kiállításról beszél (1:10-nél), cáfolja a galériát vezető és a beszélgetésen jelen lévő Sárba Katalin Echo tévés interjúja (0:58-nál), de elfelejtettek szólni a kínai magyar nagykövetnek is, aki szintén kortársként emlegeti a kiállítást (1:55).

Ami jó a Forrás galériának, jó az országnak

Tóth Norbert szerint nem az a helyes megközelítés, hogy a kiállítás színvonalát, a kiállító művészek névsorát vagy az anyagi hátteret feszegetjük, hanem hogy mit hoz a jelentős kínai bemutatkozás Magyarországnak.

Magyarország meghívást kapott a pekingi Art Expóra, ahol díszvendégként szerepeltünk. Magyarországot a kiállításon azonban megint csak a Forrás galéria képviselte. A meghívón szerepel a Nemzetierőforrás-minisztérium logója, amiből vélhető, hogy az állam támogatta, hogy egy magángaléria kereskedelmi tevékenységet folytasson a saját hasznára, kizárva a versenyből és a támogatásból minden más magyar galériát. (Magyarázatul: amikor Magyarország volt például a frankfurti könyvvásár díszvendége, akkor több tucat kiadó képviselte az országot, nem pedig egyetlen, homályos körülmények között kiválasztott kiadó.)

Tóth Norbert sikerként értékelte, hogy galériája hamarosan nyélbe üt egy egymillió jüanos műtárgyeladást. Siker, hogy a kínai Szépművészeti Múzeumba került nyolc magyar művész munkája. A nyolc művészből hat a Forrás galéria saját művésze (Orosz István, Gyulai Líviusz, Párkányi Raab Péter, Raffay Dávid, Incze Mózes, Mara Kinga), igaz, kettő külsős (Bátorfi Andrea, Sánta Csaba).

Szintén a pozitív oldalhoz sorolta a galériavezető, hogy a kiépített jó kapcsolatoknak köszönhetően a Forrás galéria lesz a szakértője a három év múlva nyíló pekingi kortárs múzeum magyar anyagának. De ha a tárgyalások jól sikerülnek, akkor nemcsak a magyar kortárs képzőművészeket válogatja majd Tóth Norbert, hanem a kelet-európai térségért is ő felel.

Végezetül lesz egy kínai kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban, amelynek költségeit állítólag a kínai fél állja.

Ismeretlen támogatók

A Forrást vezető Tóth Norbert ismertette a kiállítás történetét is, amelyet korábban mi is felvázoltunk. A Forrás évek óta igyekezett betörni a világ legjelentősebbjévé növekedett kínai piacra, ahol tavaly a műtárgy kereskedelemnek már a fele zajlott. Egy Amerikában élő kínai nő, (a katalógus szerint Guo Ya), "elit társasági beágyazottságának" köszönhetően segített a kapcsolatok egyengetésében. A kapcsolatépítés olyan jól sikerült, hogy a Magyarországon eddig nem jegyzett galériát megbízták azzal, hogy a valaha volt legnagyobb nyugati kortárs művészeti kiállítást rendezze meg Peking neves múzeumában, mesélte Tóth.

Tóth Norbert összefogott Makovecz Imrével és a Székelyudvarhely Alapítvánnyal, és mivel örömmel konstatálta, hogy "éppen ekkor kezdett működni egy felelős kormány Magyarországon", megkereste a kultúra felelősét, Szőcs Gézát.

A kiállítás anyagi hátteréről hivatalos papírokat mostanáig nem adott ki a minisztérium, így Tóth Norbert szavaira kell hagyatkoznunk, hogy a 100 milliós költségből csupán 36 milliót fedezett az állam, a többi magáncégektől jött. Hogy kik voltak a támogatók, akik ekkora összeget voltak hajlandók egy távoli ország képzőművészeti kiállításába fektetni, Tóth Norbert kérdésre sem árulta el.