Ilyen volt a Mesetél

J. Sándor kapuvári gimnazista átfúrta magát a kertet elfoglaló hókúpon, K.-Z. Szabolcs svábhegyi felsős arcára sugárirányban fagyott rá a takony, W. Róbert szombathelyi sorkatona Jack London-i értelemben vett aranyásóhalált vízionált, Sz. Zolika, a kis elsős döbbenten nézte élete első páncélozott harci járművét, T. Gábor csepeli melós izzadtan tolta a buszt. Egy volt közös bennük: pokolian élvezték az 1986-87-es logisztikai katasztrófát, és még ma is olyan édesbús nosztalgiával emlékeznek rá, hogy ahhoz képest a régi jó, sokkal morzsalékosabb és savanykásabb Túró Rudi is elbújhatna.

Hiába jelent meg abban az évben Madonnától a True Blue, a Modern Talkingtól a Ready For Romance és az In The Middle Of Nowhere, a Slayertől meg a Reign in Blood, hiába robbant fel a csernobili erőmű és kaptunk ki 6-0-ra Irapuatóban, hiába halt meg Cary Grant, Tarkovszkij, Borges és Ruttkai Éva, 1986 a túlélőknek még ma is a Nagy Tél évét jelenti, amire a 87 január közepi havazás tette fel a koronát.

A legendás tél fura módon nemcsak érzelmes fikció: az a tél objektíve is kivételes volt. A statisztikai adatok alapján az elmúlt 30 évben három olyan kemény tél akadt, amikor 20-nál több extrém hideg, vagyis mínusz 10 foknál hidegebbet hozó nap fordult elő: az 1984/1985-ös, az 1986/1987-es és a 2002/2003-as, de az utóbbin nem volt olyan sokáig mindent beborító, sőt megbénítő hó.

Mínusz húsz márciusban

Annak, aki még nem élt akkor, Juszuf66-nál, az idokep.hu kommentelőjénél jobban senki sem magyarázhatná el, mi is történt Kádár János népével meteorológiai értelemben:

"Az 1987 január 12-13-i havazás csak egy állomása volt a télnek és nem csak erről volt emlékezetes. Az időjárás figyelése már ekkor érdekelt és erről a télről több esemény megmaradt az emlékezetemben. A tél már 1986 decemberében elkezdődött. 1986 december végén már mértek -20-25 C fokos hideget. Mint említettem a tél egy állomása volt a 1987. január 12-13-i havazás. Ez azért volt emlékezetes, mert -10-12 C fokos hőmérséklet mellett hófúvással 30-35 cm-es hóréteg alakult ki. Ez után Pakson mértek -30 C fokot is. Az enyhülés esőt hozott a Dél-Dunántúlra -13 C fok mellett. Pécsen még a nyári időszakban rendszeresített jégrakétákat is bevetették. Ez után állt el a csapadékhullás. 1-2 cm jégpáncél alakult ki a hó tetején, amely az őszi kalászosok, szőlő és füge pusztulását okozta. Január végén ismét jelentős havazás volt a Dél-Dunántúlon (kb. 20-25 cm). A téli idő február végéig kitartott. Jeges jégbordás utakon tanultam vezetni Pécsen. A Mohácsi Busójárásra (február végén tartják) a Mecseken keresztül utaztunk. Az erdőben a fákat még mindig a januári ónos eső jege borította be, és a Dunán is 60-80 %-os jégzajlás volt. A tél még nem ért véget, ugyanis március negyedikén újabb havazás és hideghullám érte el hazánkat és nem egy helyen mértek -20-21 C fokos hideget. Kaposváron március 15-én -10 C fokos hidegben indultam el vezetni tanulni és a zselici erdei utakon még a havas úton való vezetést gyakoroltam."

Még a kommunista diktatúra idején általában kinevetett történelemtanárokat is rehabilitálta a 86-87-es tél, hiszen Budapestnél majdnem teljesen befagyott a Duna, így Mátyás megkoronázása már nem is tűnt olyan Nagy Imre-i méretű, ordas hazugságnak - mondja egy középkorú pedagógus.

Nincs jobb a bezártságnál

A visszaemlékezésekből azért az rajzolódik ki, hogy az életre szóló élmények alapja nem önmagában a kivételes hideg, vagy akár a szélfútta helyeken 1-2 méteres hó volt, hanem az a fantasztikus tény, hogy napokig, néhol egy hétig nem lehetett elmenni hazulról.

Mivel akkor még nem voltak külföldi tévécsatornák, sőt hétfői adás sem, internet meg még kevésbé, az emberek jobb híján egymással foglalkoztak. Tuskóhelikopter beszámolója egy jellemző élethelyzetet villant fel: „Na, szóval a szüleim, egy baráti házaspár meg a keresztapámék családostul a presszóban jöttek össze, mert hogy a váratlan természeti csapások összehozzák az embereket vidéken."

Épp úgy, mint Budapesten, Pausz-as-koepkoedoe budai szülőházában: „A másnapi ébredés csodálatos volt, a ‘70-es évekbeli társasházunk lejtős telken állt, és a leesett hó vízszintje a telek közepén tartott, tehát nem lehetett kijutni a kertből! 2 társasház állt a telken, összesen 24 lakással. A férfiak nekiálltak és szűk folyosót kezdtek ásni az utca felé. Ír terrier kutyám élvezte még a leginkább a dolgot: dobtam egy hógolyót a méteres nagyságú hóba, és ő ugrálva és elsüllyedve evickélt benne, amíg azt nem érezte, hogy tovább már nem mehet, mert elsüllyed, mint egy mocsárban. Talán még aznap este vagy másnap este a Híradóban pedig Moldoványi Ákos arra hívta fel a szülők figyelmét, hogy a GYEREKRE mindenképpen adjanak usankát a szülők ilyen időben! Na ezen röhögött otthon az egész család, hogy most aztán elmennek és Moldoványi Ákos felhívására mindenképp szereznek a nővéremnek és nekem egy usankát, mert anélkül elpusztulunk!!!"

K.Z. Szabolcsék néhány heggyel laktak arrébb. Őt otthon tartott az anyja, a barátját nem, meg is lett a böjtje: „A szomszéd anyuka a velünk egyidős két gyerekével (10 és 9 évesek) nekivágott. A busz még levitte őket, de persze még nem volt mobiltelefon meg net, úgyhogy csak akkor derült, hogy be van zárva az iskola, amikor odaértek. visszafelé meg már nem jött busz, úgyhogy elkezdték legyalogolni a cirka 2 km-es kaptatót. Persze nem bírták sokáig, de aztán jött egy hókotró, ami megmentette őket. A folyosón összetalálkoztunk, de nem nagyon lehetett felismerni a triót, mert sugárirányban volt ráfagyva az arcukra a takony. Viszont ezzel a hókotrós sztorival a barátom minimum fél évet tudott csajozni a káromra.:((("

Gyerekálom

Egy tuti: a legjobb a gyerekeknek volt. T.B. Gáspár nem szokott érzelmes lenni, most bezzeg elgurult a hógolyó: „Anyánk nem az a típus volt, aki csak úgy kihagyatta volna velünk az iskolát, ezért első nap a legdurvább hóviharban elindultunk. Csak arra emlékszem, hogy alig látunk valamit, de iskolába kell menni. Aztán kiderült, hogy nincs, ha boldog gyerekkor létezik, akkor ez a pár nap az volt. Szánkóztunk az újpest-rákospalotai felüljárón, ehhez fogható »miénk itt a tér« élmény csak a taxisblokád idején volt még egyszer, bár szánkózni akkor nem lehetett."

Aki hajlandó volt emlékezni, mind a magas hófalakat és a hóba vájt alagutakat emlegette. Csoda például, hogy a kis Fostosrecskából nem lett sarkkutató azok után, hogy „Apámék totál beöltözve elindultak kenyérért a boltba. Én meg lementem az alsó bejárathoz, kinyitottam az ajtót és a hó az ajtó tetejéig ért. Kimenni sem tudtam, ezért az öcsémmel elkezdtünk járatokat vájni a hóban. Kurva jó volt, mert tényleg egy ilyen hóbarlangban egyáltalán nincs hideg és a hang sem nagyon jut be."

A nagy hóesés után jött az újabb móka, a jégkéreg:

„Egy vagy két nap után ráesett a hóra egy valag eső, ami a hóréteg vastagsága miatt szépen ráfagyott, és a Körös parti gáton pár napig szánkó nélkül, seggen csúszva lehetett ereszkedni, mert nem szakadt be alattad a jégpáncél. Ez egy olyan dolog azt hiszem, amit el sem fogok majd tudni magyarázni a gyerekeimnek (és a kapruni 108 eurós síbérlet eszmei értékét a nullára csökkenti)."

A fiúgyerekek külön jól szórakoztak a katonai járművekkel, még a kis Sz. Zolika is: „A Hungárián, az azóta már lebontott Dél-Pesti Kenyérgyár előtt több tucat páncélozott harci jármű állt, hogy vigyék a kenyeret. Fogalmam sincs, hova kellett tankkal vinni a kenyeret." Persze, hogy nincs neki, hiszen igazi városi gyerekről van szó.

Felnőtteknek eggyel keményebb volt

Nem véletlen, hogy aki nem otthon töltötte a Telet, annak árnyaltabbak az emlékei. Winkler Róbert Szombathelyen szolgált az MN 2131 vegyes páncéltörő tüzér ezrednél, a legnagyobb hidegben pont őrségbe volt beosztva. "Az őrtornyokban volt egy-egy kis villanykályha, de azt rögtön felborítottam, ahogy felmásztam a toronyba. Mínusz 20 fok körül volt, egy óra után megéreztem az összes tünetet, ami a Jack London-könyvekben az aranyásók fagyhalálát előzi meg. Valami nagyon súlyos álomkórral spékelt általános apátia. Nem akartam a klondike-i csávók sorsára jutni, úgyhogy a maradék két órában helyben futottam. A következő váltásra szerencsére kaptam egy őrbundát, bokáig érő irha, meg a kályhát is megszerelték, úgyhogy az már wellness volt. Viszont a hófúvásban elakadt civil járművek kiszabadítására indult harci járművek is elakadtak, már nem is emlékszem, hogy végül a tankokkal oldották-e meg a káoszt, vagy mivel. És egy csomó katonát még tányérsapkában küldtek szabadságra, úgyhogy visszajövet sokaknak lefagyott a füle. Hetekig őrületes móka volt a fülüket piszkálni."

T. Gábor már melózott, meg is szívta, mégse tűnik kellemetlennek az emlék: „A csepeli Belker Szállító Vállalat IFA szerelőműhelyében dolgoztam, a Szállítók útján, mint pályakezdő. Nem laktam messze, 3-4 buszmegállónyira. Amikor megjött a busz – ha jó emlékszem, a 79-es – felszálltam rá, de már láttam az arcokon, hogy valami nem stimmel. A busz megpróbált kiállni a megállóból, de a kereke elpörgött a nagy hóban, és meg sem tudott moccanni. Ekkor a sofőr beleszólt a mikrofonba: Na jól van, emberek, megint meg kell tolni. Leszálltunk vagy tízen, kitoltuk az útra, és gyorsan felugráltunk rá. Így ment ez minden megállóban. Mire beértem, teljesen leizzadtam. Életem legmelegebb téli reggele volt."

Az Újlipótból a Himalájára

A bezártság pompás alkalom volt arra, hogy az ember olyan dolgokba fogjon, amikbe amúgy talán soha nem vágott volna bele. Mint Borosjuli: „Mi a testvéreimmel nagyrészt az apukám műhelyében dekkoltunk a ház földszintjén, ott volt a kályha, a kutyák, egy vendég süni, és apu végre engem is megtanított tisztességesen fát csiszolni." Vagy Orsolyka: „Akkoriban a Gellért térnél laktunk egy elég nagy önkormányzati lakásban, aminek az egyik szobáját mindig kiadtuk. Éppen egy kínai házaspár vette ki, és kínaiul tanítgattak engem, hogy ne unatkozzak/hisztizzek. Persze semmire sem emlékszem. Így nem tanultam meg kínaiul." Vagy Shooting Star Szabolcs anyja: „Este átjött a szomszéd néni és megtanította anyukámat kenyeret sütni, mert már felröppentek a hírek a várható élelmiszer-, de különösen a kenyérhiányról. Ha jól emlékszem, csak akkor az egyszer sütöttünk kenyeret."

Volt, akinek a sorsfordító napokban dőlt el a sorsa, mint a később a Himaláját többször legyőző F. Andrásnak: „Teljesen gyanútlanul indultam el az Újlipótból a hatodik kerületi iskolámba. Egy ideig álldogáltam a néptelen trolimegállóban, aztán elindultam a hóban kanyargó kis ösvényen. Ami a Ferdinánd hídnál véget ért, talán onnan mindenki visszafordult, túl nagynak ítélve a kockázatot. Az idő viszont stabilnak tűnt, nem nem csüngtek az égen vihart jelző felhők, és a hó sem tűnt lavinaveszélyesnek, így nekivágtam. Sípcsontközépig érő havat taposva küzdöttem át magam a hatkerbe, ahol rajtam kívül még négy vidéki diák volt, akik számára a havazás nem tűnt extrém dolognak, így bevonatoztak a városba. Később még beért egy srác, aki a nyomaimban lépkedve verekedte el magát az iskolába. Minden más pesti a lehetetlen körülmények szorításában otthon maradt. Én innentől számítom magam hegymászónak."

Buherált ősinternet

Az otthonmaradás vonzerejét növelte, hogy akkoriban még nehéz volt kommunikálni. Még vezetékes telefonja sem volt mindenkinek, a mobilokra még éveket kellett várni, internet sehol. Mit léptek erre az ügyes buherátorok? Saját ősinternetet. Borek meséli: „Az is érdemes feljegyezni arról a korról, hogy a híreknek két csatornája volt: az állami tévé és rádió, valamint a hihetetlen mennyiségű CB rádió tulajdonos. A CB rádió volt az, ami ma az internetnek felelt meg. Rengeteg legálisan – azaz engedéllyel tartott – készülék volt, de talán még több illegális készülék volt az országban. A taxisofőrök voltak az info-exchange szerverek, mivel ezekkel a készülékekkel hivatalosan nem lehetett azért olyan nagy távolságokat áthidalni, így azok voltak az üzenetek továbbítói, akik amúgy is egész nap a CB-rádió mellett ültek. Persze mindenki bütykölt hozzá végfokot, amivel még nagyobb teljesítménnyel tudott adni. Az ilyen háztartásokban mindenki tudta, mi az az SWR mérő, és hogyan kell beállítani a rádiót, hogy a legnagyobb hatásfokkal tudjál szólni."

A csodálatos emlékek ellenére utólag nem mindenkinek jó élmény a Mesetél. Elefáni pédául emiatt lett ismert troll: „Mondjuk ez a 87-es legendásnak nevezett tél gyakorlatilag tönkretette a gyerekkoromat. Elültette bennem ugyanis a reményt.... és megtanított korán arra, hogy az álmok nem válnak valóra, hiába is szeretnénk. Utána nyolc éven keresztül arra vártam remegve minden egyes kibaszott hóeséskor, hogy megint legyen egy hét szünet, hogy ne kelljen bemenni abba a köcsög iskolába. De soha semmi. Mindig csak a vereség, a lemondás és a beletörődés keserűsége."

Az a tél amúgy a legjobbat hozta ki a magyarokból, Tojáslikőr anyjából különösen. Nem is csoda, hogy most mindenki, aki élt már akkor, a Hó visszatérését várja:

„A híres 87-es óriási havazáskor anyám betelefonált az iskolába, hogy a kisfia sajnos nem tud bemenni a hatalmas hó miatt. Az osztályfőnök elhűlten hallgatta anyámat, nem értette, miért is ne tudnék bemenni, hiszen nem egész 50 méterre laktunk az iskolától. Anyám csak ennyit reagált:

„Ki mondta, hogy otthon aludtunk?”"

Levezetés

A Mesetél emléke tényleg csodálatos mikro-, nano- és pikotörténeteket hozott elő mindenkiből. Még a legjobbakat sem tudtam mind felidézni a cikkben, íme még két klassz sztori, linkekkel, jó álmodozást!:

- „Nem bírom el az anyukámat, mert benne van a kistesóm a hasában, és nagyon nehéz". Deadmanride felrobbantja a cukiságbombát.

- Erdélyben minden más. Unatkozorobotok, a Tumblr Móra Ference a marosvásárhelyi petróleumszagról.