Tényleg olyan béna szám-e a székely himnusz?

Ez hiányzik az anyaországi közéletből: a kreol bőrű, szakállas, jó kötésű férfi, aki úgy nézett ki, mint egy honfoglaló vezér, vagy egy izmosabb és jóképűbb Vikidál Gyula, odalépett a mikrofonhoz, azt mondta, hozott egy "zsákocska földecskét" a csíksomolyói Mária lábától, aztán sírva fakadt. Sokkal népszerűbb lehetne a képviseleti demokrácia, ha a drámai pillanatokban szabadon záporoznának például Kövér László könnyei.

A meghatott férfi Gál Imre, a székely himusz zeneszerzőjéről elnevezett Mihalik Kálmán alapítvány elnöke, székely fafaragó volt, az esemény pedig Mihalik - egy Gál-féle kopjafával felszerelt - díszsírhelyének felavatása volt a szegedi Belvárosi temetőben. Azt még Wass Albert is csak három szenvedélyes strófában tudná megénekelni, milyen lendülettel zuhogott az eső, mégis lehettünk vagy 150-en a magyar kormány kedvenc slágerszerzőjének ünnepségén.

Nincs vele semmi baj

Sok fanyalgó köszörüli a nyelvét a Székely Himnuszon, az igazán karaktergyilkos típusúak arról hablatyolnak, hogy milyen béna szám. Itt kell megvédenem a magyar kormányt, gyakorló elsőáldozóként a nyolcvanas években sok tucatszor énekeltem ünnepi misék végén, és abszolúte van sodrása. Azoknak a lelki gyurcsányistáknak meg, akik a szöveg minőségén lovagolnak, azoknak azt üzenem, hogy Aserejé, ja deje dejebe tudejebe de sebiunouva majabi an de bugui an de buididipí, esetleg azt, hogy Iminimi szeminimi juvapcsu vaminimi.

Semjén Zsolttal, a kormány kereszténydemokrata fővadászával együtt érkeztünk a temetőbe, ahol évtizedekkel ezelőtt megtalálták a 90 éve, 26 évesen, tífuszban meghalt Mihalik Kálmán jeltelen sírját. A hant a temető távoli részén feküdt és csak romantikusan hosszú bolyongással lehetett megtalálni. Az új sír senkit sem fog romantikára csábítani, ugyanis a parkoló mellett, közvetlenül a bejáratnál helyezték el, egy e célra szolgáló murvatenger közepén, így mostantól hipermarketbe menet is leróhatjuk a tiszteletünket a Mester előtt.

Magyar férfiak, magyar sírok

Semjén a pokoli esőhöz képest vidáman nézett körbe, és a védjegynek számító mosolyát villogtatta. Szokás szerint klasszul állt rajta a sündisznócska-frizura, viszont dupla tokát növesztett, ami kormányzati fértfiideálunkkal, Mikola Seriffel soha nem történhetne meg. Nyilván nem véletlen, hogy a mindig kavaró kereszténydemokraták a dögös Seriffet eldugták külföldre, az OECD vezetésébe.

Míg el nem kezdődött a program, a monszuneső párafoltjai között a sírt nézegettem. Meglepően kevéssé nagyszabású, viszont igen szimbolikus emlékhelyről van szó. A nagy kopjafa és kisebb testvérkéi a székelységet, míg a sárgára festett terméskövekből rakott, körbefutó alacsony fal a szürkére festett fugáival az anyaország építészeti ízlését jelképezi.

Béna költők ligája

A műsort Wass Albert Fenyő a hegytetőn című versével nyitotta egy gimis lány. Wass Albert a Fidesz-Magyarország és a nemzeti érzelmű nagyközönség Váczi Mihálya. Pont úgy kiabálják-süvítik a verseit, ahogy a kádári idők iskola ünnepélyein a hasonlóan rossz, és hasonlóan szenvedélyes komcsi költő tök egyforma műveit.

Elsőnek a sírra pénzt adó kft. ügyvezetője beszélt, és azzal fejezte be, hogy lejátszaná kedvenc költője egyik versét. Meglepetésre nem Wass Albert volt az, hanem Ady Endre. Egy népdal után le is öblítettük egy újabb Wass-verssel. A Láthatalan lobogó olyan izgalmi állapotba hozta a versmondót, hogy ezer szerencse, hogy nem tévedt közénk egy nemzetrontó, mert megemlegette volna.

Miért a jobboldalhoz csatlakozott a jelmezes közösség?

Volt időm körülnézni és megállapítani, hogy mostanra kialakult a Fidesz-korszak nyilvános ünnepségeinek öltözködési kánonja. Bármi legyen a téma vagy helyszín, a tömeg összetétele mindig ugyanaz: 5-10 százalék bocskais, 88-93 százalék ájtatos arcú kosztümös/öltönyös és 2 százalék szabadon választott fantáziajelmezes. Utóbbiakat most a Pro Concordata Ordem Populorum Internationale köpönyeges lovagjai képviselték. Az MSZP alatt sokkal rosszabb volt, mert a megélhetési baloldalon elenyésző a jelmezesek mennyisége.

Ilyen is becsúszhat

Végre jött a fő szám, Semjén beszéde, de hiába a csibészes mosolyú, tapasztalt (és máskor szenvedélyes) előadó, a produkció ezúttal meglehetősen laposra sikerült. Az volt Semjén pechje, hogy a szövegírójához hasonlóan én is tegnap néztem meg a Wikipedián a Mihalik-szócikket. 24 órán belül másodikra már untam. A miniszterelnök-helyettes jobb napjain világszínvonalon tud ficózni, komcsizni vagy liberálisozni, de most ihlet nélkül darált le pár életrajzi adatot, amihez nagyjából annyit tett hozzá sajátból, hogy a Székely Himnusz éneklése annak idején a szocialista rendszerrel szembeni ellenállás szimbóluma volt. Ami egyébként igaz.

Akik a nyolcvanas évek közepén az ünnepi mise után kicsit borzongva énekelték a Székely Himnuszt, kábé ugyanarra gondoltak közben, mint akik a CPG-koncerten ordították, hogy "Rohadt büdös kommunista banda / Mér nincsenek ezek felakasztva ". Vicces lett volna, ha néha dalt cserélnek, de ilyesmi tudtommal sajnos sohasem történt, a Horváth Mihály téri plébániatemplomban tutira nem.

Rituális koszorúzás

Gyulai Endre nyugalmazott megyéspüspök rövid beszéde alatt Semjén - mint minden rendes egyházi gimnazista - a pap háta mögött beszélgetett. Ezután jött Gál Imre zokogása, majd a koszorúzók. A koszorúzás első pillantásra a legértelmetlenebb emberi tevékenységek egyikének látszik. De ha figyelünk egy kicsit, hamar kiviláglik a valódi funkciója. A koszorú elhelyezése utáni, jelentőségteljes csönd hossza, illetve a fejbiccentés keménysége alapján tévedhetetlenül meg lehet állapítani egy politikus hierarchiában elfoglalt helyét és középtávú kilátásait. Pont olyan ez, mint a herezacskó mérete és színezettsége a párzásra összegyűlő hím mandrilloknál. A táncrendet csak Gál Imre nem tartotta be, ő letérdelt és keresztet vetett. A koszorúzás sorrendjének is rituális jelentősége van egyébként. Előbb jönnek a bocskaisok, aztán az öltönyösök, majd a jelmezesek, végül a sima esőkabátosok.

Akkor sem érhetett volna véget nagyobb esőben a buli, ha Görgey Artúrnak egy zseniális hadmozdulattal mégis sikerül annektálnia Madagaszkárt. Semjén fővadász lelkesen sorozatnyilatkozott a sírnál, oda is furakodtam, de amikor meghallottam a lehangoló "abortusztabletta" szót, inkább a monszunt választottam. Az utolsó jelenet, amit láttam, olyan szimbolikus volt, hogy ha szegény Mihalik nem hal meg 26 évesen, ettől kap nyavalyatörést: az anyaországbéli fotóshorda újra meg újra eljátszatta Gállal a sír előtti székelyes murvába térdelést, míg szegény azt nem mondta, hogy "olyan ez, mint amikor kukuricára térdepeltettek."

Zárszónak ez nagyszerű volt, és bár a talán romantikus sorsú Mihalik Kálmánról, aki pár hónappal azután halt meg, hogy először bemutatták későbbi megaslágerét, nem tudtunk meg többet, mint egy november hetedikei ünnepélyen Leninről, elégedetten távoztunk a gomolygó vízfüggöny irányába.