Orbán az új Cézanne

Paul Cézanne 56 éves volt, mire első önálló kiállítását megrendezhette. Addig néha engedték csak egy-egy képét fellógatni, például a Visszautasítottak Szalonján 1863-ban. Itt azok állítottak ki, akiknek munkáit a hivatalos nagy párizsi Szalonra, a korszak legjelentősebb éves képzőművészeti mustrájára nem engedtek be. 1903-ban aztán felfedezték, divat lett. 1906-ban pedig meghalt.

Orbán Viktor csütörtök délután a Szépművészeti Múzeumban beszédet tartott Cézanne több mint száz képét felvonultató kiállítás megnyitóján. Ekkor felidézte, hogy Cézanne autodidakta művész volt, nem vették fel az akadémiára, kinevették és elutasították. „De megélhette, hogy végül elismerik. Ez arról győz meg, hogy lehet egyensúly a világban, az érdemek alapján helyére billenhet a libikóka”, és a világ  „az arra érdemes alkotóknak, országoknak megadja, ami jár nekik”. Hogy jöttek ide az országok?

Úgy, hogy beszéde elején Orbán Viktor a sajátos magyar válságkezelésről beszélt. Arról a gazdaságpolitikáról, amit most talán nem értenek. Arról, hogy itt másfajta alkotmányt hoznak mint másutt, hogy Magyarország a maga útját járja, és a külföldiek értetlensége ebben nem gátolja.

Továbbgondolva a párhuzamot, könnyen világossá válhat, hogy ki lehet még akkora zseni mint Cézanne volt, hiszen valakinek rá kellett állítania Magyarországot erre a pályára, és valaki ott is tartja. Persze lehet, hogy ez csak a közönség egy részének furcsa asszociációja volt, sokan talán nem is értették volna, hiszen a miniszterelnök valójában végig Magyarországról beszélt, és egyáltalán nem mutatott magára.

„Magyarország olyan ország, ami másképpen csinálja” – mondta Orbán a külföldi vendégekhez fordulva. Utóbbiak azt a sok múzeumot és országot képviselték, ahonnan a kiállítás különlegesen értékes képei érkeztek. Orbán Viktor emlékeztette őket, hogy itt egészen más nyelven beszélnek mint másutt, és amikor máshol örülnek, itt mélabúsak a magyarok, de amikor máshol aggódnak, akkor itt fekete humorral nevetnek az emberek. Így jutottunk el a meg nem értett alkotmányig, majd pedig Cézanne-ig. Arról viszont nem volt szó, hogy Cézanne papája dúsgazdag bankár volt, így az élete alkonyán megértett zseninek nem volt soha más dolga, minthogy fessen, az sem volt baj, hogy nem értették meg, és így nem is vették meg a képeit.

Nem sokkal a miniszterelnök beszéde után a mindenkitől különböző magyar meghívottak és külföldi partnereik egy emberként igyekeztek benyomulni a kiállítótermekbe, ahova ennyien nem fértek be. Figyelmeztették őket ugyan, hogy várjanak, és legyenek türelemmel, de a bejáratnál úgy feszültek egymásnak a parfümmel vagy nyakkendővel vonzóvá tett testek, hogy egy ősz halántékú svájci úr csak ennyit bírt suttogni mellettem, „mein Gott”.

Aztán előbb-utóbb mindenki bejutott. Habony Árpád például nem tolakodott, még csak le sem ült, a megnyitót is a leghátsó sor mögött állva figyelte végig, egy kisfiút tartva a karjában. Lázár János pedig bement az elején a miniszterelnökkel, (nekik még nem kellett tolakodniuk). Hogy Rogán Antal mikor és kivel jutott be, azt sajnos nem láttuk, de ő is ott volt, ahogy a tudományos akadémia előző és mostani elnöke. A kiállítás emlékkönyvének első bejegyzése Pálinkás József MTA-elnöké, a második pedig Rockenbauer Zoltáné, aki az első Orbán-kormány kultuszminisztere volt. Rákay Philip pedig még akkor is a képeket nézte, amikor az Index tudósítója a negyedik beengedési hullámmal már szintén élvezhette a lényeget.

Mert aki bejutott, az nagyon jól járt. Elképesztően okos és izgalmas kiállítás a „Cézanne és a múlt” című. Geskó Judit, a kiállítás kurátora húsz éve találta ki a koncepciót, és öt évig dolgozott rajta. (Ő volt a kurátora a 2003-as Monet és barátai, illetve a 2006-os Van Gogh Budapesten tárlatoknak is.)

Túl azon, hogy Cézanne közel száz képét lehet most Budapesten megnézni, számos olyan képet is láthatunk, amelyek hatottak a modern festészet apostolának tartott francia zsenire, illetve néhány olyat is, amely más módon kapcsolódik Cézanne-hoz. Utóbbira példa egy Munch-portré arról a művészettörténészről, aki először foglalkozott komolyan Cézanne munkásságával.

A Cézanne-ra ható alkotások között pedig Raffaello-grafikától Bernini-szoborig, Pissarro vagy éppen Manet munkáiig számos olyan alkotást is lehet látni, amelyek önmagukban is különlegességek ebben a mindent másképpen csináló országban.

A Cézanne-t isnpiráló művek mellett pedig ott vannak a képek, amelyekkel a provance-i meg nem értett, ám állhatatos festő reflektált rájuk.

Minden katalógusnál és szakkönyvnél érzékletesebben magyarázza azt, hogy miért lett a modern festészet ősatyja Cézanne, például a két Kártyázók című kép egymás mellett. Matheiu Le Nain 17. századi képe, és Cézanne 1890-es képe nagyon hasonló. Mindkettőn férfiak asztalnál ülnek és kártyáznak. Le Nain képén az alakok realistábbnak tűnnek, mégis modorosabb az egész, természetellenesen fordulnak kifele a nézőre, túl sterilnek hat a jelenet ahhoz, hogy mostani szemmel el tudjuk képzelni, ezek milyen figurák lehettek. Cézanne képén a figurák kidolgozottsága elnagyoltabb, mégis sokkal élőbbnek tűnik az egész mű, át lehet érezni a kártyázás hangulatát. Valószínűleg azért, mert a mostani szemhez ez az ábrázolás áll közelebb, ez a természetesebb. Csakhogy Cézanne idejében ez még nem így volt (lásd a meg nem értett zseni...). És így már el lehet hinni, hogy ő tette az ábrázolást olyanná, ami ma már a természetes.

A csütörtöktől február 17-ig nyitvatartó kiállításon 140 műalkotás látható, a világ 40 gyűjteményéből. A Louvre, a British Museum, a Metropolitan és még sok nagyon híres múzeum adta kölcsön műtárgyait. A magyar állam 300 millió forinttal, az ING csoport pedig 120 millióval támogatta, hogy létrejöhessen a kiállítás. Hogy meglegyen az állami garancia a képek biztosítására, még törvényt is kellett módosítani e tárlat kedvéért a parlamentnek. Szerintünk megérte.