Patetikus múltátírás Áder Jánossal és Pokorni Zoltánnal

Állami szoboravatásra menni Magyarországon két esetben érdekes: ha nagyon érdekes/nagyon hülye, aki a beszédet tartja, vagy ha ellentmondásos a szobrot érdemlő személy. Lehetne egy harmadik apropó is, maga a szobor, de ez csak elméleti lehetőség, amiről majd később.

Sokkal érdekesebb Esterházy János, akinek szobrát szerda délután avatták fel Buda legpolgáribb részén, a Gesztenyéskertben. Az avatók, Áder János és Pokorni Zoltán az egyik fent említett kategóriába sem tartoznak, Esterházy miatt azonban izgalmasnak tűnt elmenni. A politikus két világháború közti, majd azt követő élete és tevékenysége ugyanis olyan sokrétű és ellentmondásos, hogy még akár arra is lehetőséget adott volna, hogy a ceremónia vezetői kiszabaduljanak a bejáratott ideológiai sémák közül, és történelmi alakjainkról esendőségük elfogadásával emlékezzenek meg.

Az ünnepségen ilyen lazaságra utaló jel azonban nem volt. Kiderült, hogy az A-ketegóriás fideszes politikusok továbbra is úgy tekintenek a történelemre, mint egy matricagyűjtő játékra, ahol csak be kell ragasztani kedvencük kétdimenziós képét, és akkor az megkérdőjelezhetetlenül ott is marad.

Embermentő és antiszemita

Pedig Esterházy János története remek kiindulópontja lehetne a közös történelmi gondolkodásnak. Esterházy Trianon után jelentős magyarországi birtokai ellenére is Csehszlovákiában maradt, ott kezdett politizálni, Kassa képviselőjeként bejutva a prágai parlamentbe. Küzdött a felvidéki magyarok jogaiért, a határrevíziós tárgyalásoknál egész Szlovákiát akarta vissza, ugyanakkor az első bécsi döntésnél, amikor Felvidéket Magyarországhoz csatolták, Horhytól kérte a szlovákság jogainak védelmét.

Éveken keresztül nem csak hogy sorban megszavazta a zsidók jogfosztásáról szóló törvényeket, de nyilvánosan is antiszemitának vallotta magát. A háború végén azonban szlovákok, csehek, lengyelek mellett zsidókat is bújtatott. A háború vége felé letartóztatták a nácik, utána pedig a szovjetek, végül 8 év raboskodás után hunyt el.

A remek témát a hivatalos ceremónia azonban inkább túláradó pátosszal, a történelem giccses átiratával, na és persze politikailag motivált szólamokkal nyomta agyon. Az ünnepség percek alatt vesztette el magasztosságát, hogy a pártkampány és a bepállott eszmék bizarr szeánszává váljon.

Hátsó szándékok

A fenti rövid életrajz ismeretében érthető például, hogy mennyire volt visszás, amikor Pokorni Zoltán a trianonozás, életmentés és kisebbségi jogok emlegetése után kifakadt: Esterházyt a háború után „hátsó szándékoktól vezérelve” kritizálták. Ennél közelebb nem merészkedett az elkerülendő témához, az antiszemitizmus szót ki sem ejtette, így aki nem ismerte a történetet, azt is hihette, talán bolti lopással vádolták a jó magyar politikust.

Áder János ezek után még egyértelműbb politikai kampányba vonta be a már halott, és védekezésre képtelen Esterházyt. A köztársasági elnök szerint a politikus ugyanis a polgári értékrend képviselője volt. Megemlítette, hogy síkra szállt a szlovákság jogaiért, embereket bújtatott és nem szavazta meg a zsidó kitelepítési törvényt. Majd váratlan fordulattal azzal zárta beszédét: „Soha többet nemzeti szocialista diktatúrát, soha többet szocialista diktatúrát.”

A környék lakossága, a kalapos és kosztümös asszonyok és férjeik, továbbá a jelentős számú öltönyös kormányzati hallgatóság tapssal üdvözölte a gondolatot.

Berényi József, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke végül a legkonkrétabb politizálásba taposta az eseményt. Miután megtudtuk tőle, hogy Esterházy világítótorony a felvidéki politikusok számára, egy eddig nem közismert tényt is felvázolt: a Felvidéken jelenleg háborús helyzet uralkodik, a szlovákiai magyarok „túlerővel küzdenek”, és „500 ezer ember áll szemben 5 millióval”. Arra nem tért ki, hogy milyen formában kell elképzelnünk a szembenállást, esetleg a felvidéki magyarok már mind lövészárkokban görnyednek, vagy ennyire még nem fajult el a helyzet. Az mindenesetre kiderült, ha nem is most, de hamarosan mindenképpen elpattan a húr, hiszen „ma a szlovákok azt akarják, hogy cseréljünk nyelvet, cseréljünk identitást.”

Sajnos túl nagy volt a tömeg, hogy az esemény után a Fidesszel szoros kapcsolatokat ápoló párt elnökéhez férkőzzünk, és megkérdezzük, valóban minden szlovák szeretné-e a magyar nyelv eltörlését, vagy miként kell érteni, hogy így, teljes általánosságban emlegette a szlovákokat.

Végezetül megszólalt Esterházy lánya is, aki kijelentette, hogy megvalósulni látja apja jelszavát, miszerint isten, haza, család. Magyarország szerinte a kereszténység utolsó bástyája, amely felveszi a harcot a „God is dead” ideológiájával. Ugyanakkor a tényt, hogy mi védelmezzük a kereszténységet, csak az árnyalja, hogy az országban a népszámlálás adatai szerint évről évre csökken a magukat vallásosnak, és ezen belül kereszténynek vallók száma. A családról annyit, hogy ennél is drasztikusabban csökken a születéseké és a házasságoké. A haza, az igen.

Az eseményt heves koszorúzás zárta, a cserkészek nem győzték hordani a virágokat, így csak nehezen tudtam megtekinteni a szobrot, amely nem írta át a magyar emlékmű-állítási gyakorlatot.

A világ azon országaiban, ahol a társadalom és a politika őszintébb kapcsolatot ápol az emlékeikkel, történelmükkel, az emlékmű valamilyen gondolkodásra, átértékelésre ösztönző művészi alkotás. A magyar politika azonban képtelen elszakadni attól a 19. századi elvtől, hogy az emlékmű egy olyan, a járókelőnél jóval magasabb emberalak, amelyre fel kell nézni, és így tisztelni való, kérdéseket nem tűrő bálványként jelenik meg. Így volt ez a Nagy János által készített szoborral is, amely egy magas, vékony emberalakot ábrázol, amint kabátba burkolózva, a szélnek feszülve megy előre. Így sajnos ez az esemény ha ceremóniája volt valaminek, akkor az a szembenézésre való képtelenségünk.