Jenő
9 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Ontológiai hackerek a Jobbik uszályából

2013.07.13. 17:21
Szellemi folyóiratot indított a Jobbik pártalapítványa, melyben végre nem a zsidók vagy a cigányok a főszereplők, hanem a hagyomány. Igaz, erről a hagyományról nem sokat tudunk meg a japán íjászkönyv-ismertetőkön és metálalbum-kritikákon keresztül. De Vona Gábor leleplezi a világ-összeesküvőket, Bogár László pedig az ontológiai hackereket. Elolvastuk a Magyar Hüperiónt, a tiszta jobboldaliság negyedévi lapját.

A Jobbik 2009 és 2010 közötti üstkökösszerű felfutásának viszonylag egyszerű a magyarázata: a párt nem bonyolította túl mondanivalóját, inkább jó sokszor elismételte, hogy cigánybűnözés, és ennyi elég is volt. Egy darabig működött is, hogy a magyar társadalom rendkívül súlyos szociális és kulturális megosztottságára ráütöttek egy etnikai bélyeget, a gazdasági problémákat meg a bankok és a tudjukkik által irányított nemzetközi szervezetek nyakába varrták. Azonban a Fidesz szabadságharcos retorikájával és a rendpárti intézkedések sorozatával ezeken a területeken ellopta tőlük a showt, ezért a pártban már régóta mozgolódhatott egyfajta rebranding igénye.

Úgy tűnik, ez a rebranding egy elméleti folyóirat indításával kezdődik – itt jegyezném meg, hogy a szerkesztők szándékairól levélben érdeklődtünk, de hiába –, ami a konzervatív Kommentárhoz hasonlóan a politika által belakni vágyott terület elméleti-történelmi-kulturális határait hivatott kijelölni. A konzervatívizmust angolszász lezserséggel kezelő Kommentártól eltérően azonban a Jobbik pártalapítványa által támogatott Magyar Hüperión cikkei hangvételükben, stílusukban igen egységesek, mindenütt a német szellemtudomány nagyjaira jellemző méltóságteljes mondatatok és passzív szerkezetek burjánoznak, ami a mai olvasók számára néha kínszenvedést jelenthet. Én őszintén kíváncsi lennék, a jobbikos politikusok posztjai hatására elkapkodott példányok és a valóban elolvasott írások milyen arányban állhatnak egymással.

Menekülés a megélhetési jobboldalról

A Magyar Hüperión Horváth Róbert főszerkesztő előszava alapján azt a célt szolgálja, hogy a "lényegileg megbukott baloldal" és a hamar hiteltelenné vált "megélhetési jobboldal" mellett felmutassa a "tiszta jobboldaliság" alternatíváját. Ehhez megígéri, hogy a Magyar Hüpérión gyökeresen cáfolni fogja a nemzeti elkötelezettség populizmusának, unintelligenciájának általánosító, hamis és egyáltalán nem döntő vádjait".

Azt ugyan nem nagyon értem, hogy a populizmus és unintelligencia miért is nem döntő vád, de az árulkodó, hogy az ötletgazdák érzik, hogy a Jobbikra és holdudvarára nem éppen szellemi arisztokráciaként tekintenek. De ha ezt méltatlan vádnak tartják, akkor meg miért kell körömszakadtáig védeni egy Szaniszló Ferencet?

magyarhyperion1

A folyóirat indítását ugyancsak érthetővé teszi, hogy a kisebb pártok esetében egyáltalán nem haszontalan dolog az első pillantásra meddőnek tűnő ideológiai kérdések tisztázása. Az ideologikusság ugyanis – minden posztmodern berzenkedés ellenére – valóban képes egyfajta szilárdságot, strukturáló erőt kölcsönözni a pártoknak. És persze ez az ideologiai erő adhat a pártoknak eszközt arra, hogy megtörjék a nagypártok "Ki mit csökkent, ki mit oszt?" szintre levitt politikáját.

Ezért azután – akármit is gondolunk egyébként a Jobbik holdudvaráról – igenis méltánylandó a törekvés a tiszta jobboldaliság megteremtésére, főleg, hogy a Magyar Hüperiónból abszolút hiányzik a szélsőjobboldal már-már szériatartozéknak számító hecclap-szintű antiszemitizmusa és cigányellenessége. A turultetkós Kárpátia-rajongók és a savazós bácsik plebsének kiszolgálása helyett a Hüperión inkább az arisztokratikus konzervatívizmus perspektíváját teszi magáévá.

Egy százegynéhány oldalas folyóiratot általában lehetetlen tartalmilag ismertetni, de a Magyar Hüperión ebből a szempontból sokkal egyszerűbb, mert az írásokat igen jól felismerhető motívumok hatják át, és ezen motívumok mentén könnyebben meg is lehet fejteni a tiszta jobboldaliság lényegét. Ezek a motívumok az Egység, a Hagyomány és a Hanyatlás.

Kétség nélkül nincs egység

Azért állítólag ennyire nem rossz a humorom. A szójáték nem is az enyém, hanem a folyóirat egy húzónevének számító Bogár László közgazdászé. Az anitglobalista halandzsa ikonjának rövid, nemzetstratégiai gondolatokat" tartalmazó esszéje nagyjából arról szól, hogy a szent tehénként kezelt "gazdaság" önállóságát voltaképpen csak az "ontológiai értelemben vett hackereknek" is tekinthető közgazdászok állítják, de ez a szemlélet rossz, mert megtörte a "szakrális létharmóniát". A gazdaság szerepét ezért nyílt vitára kell bocsátanunk, hogy a felmerülő kétségek megteremtsék az egységet.

A látszat ellenére ez a gondolat valóban fontos, méghozzá azért, mert bejelenti az igényt egy metafizikai és politikai egységre – vagy legalábbis annak szellemi elismerésére. Ugyanez a cél köszön vissza az előszóban is, mely szerint a tiszta jobboldaliság célja "az emberi nem (valóban örökérvényű) szellemi alapértékeinek, s azok viszonylagos kulturális és történelmi folytonosságának megőrzése, helyesebben a megőrzés politikai alkalmazása". Ez az igény olyannyira hangsúlyos, hogy a folyóirat még a nevét is – közben persze Hamvas Bélára is utalva – a hellén mitológia egységet és megújulást jelképező titánjától kölcsönözte.

A filozófiai irodalomban akárcsak egy olvasókönyv-szinten is járatos olvasóknak gondolom nem kell magyarázni, mennyit rágódtak már az emberiség legnagyobb koponyái azon, léteznek e "örökérvényű" értékek, sőt a napjainkra instant coelhová vált Nietzsche még az értékek mibenlétéről is feltett néhány olyan kínzó kérdést, amit ma már nem tudunk megkerülni. A Magyar Hüperión azonban le akar ásni a kétezerötszáz év filozófiai dilemmái alá, hogy megtalálja azokat az Egységes Értékeket, melyeket elfed a modern bölcselkedés salakja. Az olvasót persze ilyenkor rögtön elkezdi kínozni a kérdés: Jó, jó, de milyen értékek vannak itt elrejtve? A Magyar Hüpreión nem válaszolja meg a kínzó kérdést, inkább előrántja az Egység védelmére a Hagyományt.

Nem a gyökerek számítanak

A hagyomány általában igen jó szolgálatot tud tenni egy értékekről szóló vitában, hiszen a hagyományban az értékek eredete nem a jóról és rosszról folyó nyílt társadalmi vitán alapul, hanem a közösségi történetek, hiedelmek és szokásos tárházán. Méghozzá igen egyszerűen: Helyes az, amit a közösség helyesnek tart. Ezt persze lehet üres tautológiának tartani, pedig jó esetben csak a hagyomány hajlákonyságát jelenti. Azt a hajlékonyságot azonban, ami ott van a Kommentárban – tessék elolvasni a Közösség, hagyomány, fánk című konzervatív esszét.... a Simpson-családról! - a Magyar Hüpreión oldalain hiába kerestem. A szerzők az egység tradíciójának hajkurászása miatt elfelejtették, hogy a tradíció egyik legpozitívabb vonása a rugalmasság, hogy a hagyomány gyakran felöleli és összebékíti az egymással ellentétes karaktereket - méghozzá anélkül, hogy ellentéteik forrását spekulatív módon megszüntetné.

Ráadásul a hagyomány próbaköve – akármennyire is idegesítő ez néha – nem az elméleti koherencia, nem is az autentikusság, sőt még nem is az ősi gyökerek, hanem kizárólag az, mennyire bírja áthatni a jelent. Az alig tizenegynéhány éves, alapvetően a heroinfüggőségről szóló Most múlik pontosannak például csont nélkül sikerült beilleszkednie a magyar népdalhagyományba a Felszállott a páva mellé. A Magyar Hüperiónban ezzel szemben spekulatív módon próbálnak egyre mélyebbre ásni, egyre közelebb kerülni a Hagyományhoz, ami egy és oszthatatlan, ami híven őrzi az ember őslényegét.

A probléma az, hogy ha spekulatív módon közelítünk a hagyományhoz, akkor rá kell jönnünk, hogy a minket körülvevő dolgok nagy része meglehetősen modern jelenség – azaz szemétdombra való inautentikus kacat. És egyáltalán nem biztos, hogy miközben minden értéket eldobtunk magunktól, csak mert modern, a tradíció mélyén valóban ott ragyog az ősi igazság.

Felfedezésekkel exportálták a létrontást

Ez a paradoxon jelenik meg rendszeresen a "meghamisították az őstörténetünket!" kesergésekben – a Magyar Hüperiónban ennek még egy intelligensebb hajtása található Baranyi Tibor Imrétől -, de a legviccesebb eredméeknyeket Vona Gábor programadó igénnyel fellépő írása, A modern ember politikai tipológiájá-ban produkálja.

Ezt az esszé önmagában is megérdemli az ismertetést – már csak azért is, mert mégiscsak a harmadik legerősebb párt elnökének neve alatt jelent meg. A nagyívű koncepció az embereket a hagyomány és fejlődés ellentétéhez való viszonyuk alapján osztályozza. A fejlődés paradigmájába belesimuló osztályok közé tartozik a tévéképernyők előtt bambuló, életét kizárólag fogyasztási szinten felfogó stupid, a fennálló rendszert kiszolgáló, de attól már politikai eredményeket is váró pozitivista, a zöldekhez és emberijogi aktivistákhoz hasonló belső rendszekritikát megfogalmazó naiv. Ők minden különbözőségük ellenére mindannyian elfogadják azokat a játékszabályokat, melyeket a világot elanyagiasító, és az anyagi javakon nyerészkedő, antitradicionalista "háttérhatalom" diktál nekik. A progresszió "létszempontból" hanyatló paradigmájával egyedül a történelembe "alászálló, a világot "átszellemítő" tradícionális kisebbség száll szembe.

Ami igazán meghökkentő, az a modern kor hanyatlástörténeti eseményeinek számba vétele. Itt a humanizmus a "diabolikus zavar" forrása, a reneszánsz újjászületés helyett csak "a nyugati világ haldoklásának, agóniájának, alkonyának" kezdete. A nagy földrajzi felfedezésekkel Európa csak a saját "létrontását" exportálta, a legújabb világtörténelmi jelentőségű fejlemény, a terrorizmus elleni háború pedig a "még tradícionális elemeket őrző kultúrák felszámolására indítot büntető expedíció, maga a terrorizmus".

Amellett, hogy ezek a jelzők nem csak szövegkörnyezetükből kiemelve tűnnek ostobának, igen rossz létstratégiáról árulkodnak, hiszen az, hogy a Vona Gábor szabadon kifejtheti gondolatait, nem a tradíciónak, hanem az amerikai és a francia forradalmak globális hatásának köszönhető – mint ahogy az is igen modern jelenség, hogy a politikai közösség intézményesen pártokra tagodzódhat, és az olyan renitens elemeket, mint a Jobbik, a főhatalom nem purgálja ki tűzzel-vassal. A tradíció válsága örökre titok maradna, ha a válság okozója nem támogatná, hogy kibeszéljék - ilyen bosszantó ellentmondást hordoz a hanyatlás is.

Talán a fentiekből látszik, hogy a Magyar Hüperión meghatározó cikkeinek és problémafelvetéseinek meghökkentően kevés közük van korunk problémáihoz, sokkal inkább tűnnek a heideggeri kultúrkritika tankönyvszerű kivonatából és a húszas évek fasiszta irodalmából összegyúrt dogmatikus egyvelegnek.

Black metál és jóga

Talán ezért halványabb a Hüperiónban a hagyomány terermtő, gyakorlati része, az a törekvés, amikor megpróbálják a saját kánonjukba beemelni egy teljesen jelentéktelen levelén keresztül Hamvas Bélát vagy egy egészen jó tanulmányon keresztül Weöres Sándort. Pedig a magyar nemzetkarakterológiához tényleg jó érzékkel választották ki a műfaj egyik klasszikusának, Prohászka Lajos Vándor és bujdosó című könyvének egy részletét.

Ennél még kevésbé meggyőző az, amikor a Magyar Hüperión megpróbál modern politikai idolokat faragni olvasóinak. Ilyen idolként az első számban Franco tábornok díszeleg. A róla szóló értekezésben Taraszevics Zsuzsa egyszerűen összeollózta a caudillo-ról szóló - nem túl nagy számú - magyarul megjelent írásokból az életrajzi adatokat, amit nyakonöntött a "harcosok Valhallája"-szintű anakronisztikus szószerkezetekkel és saját naiv-vágyakozó megjegyzéseivel. Arra pedig még az autentikus hagyomány-filozófia keretei között is nehéz jelzőt találni, hogy kerülhetett az Idő, társalom, egzisztencia, hát... tradicionalista kiskátéjának metafizikus forrásai közé egy Velvetről átemelt hír.

A kultúra ötven évesnél fiatalabbak számára is vonzó merítése kifejezetten kínosra sikeredett. Komolyan nem értettem, miért kell a kötelező kritikai köröket lefutni egy nyolc éves ír extrém blackmetál album kritikájával, vagy az 1999-es Boondock Saintsről szóló kisesszével. A tradícionális íjászatról szóló esszégyűjtemény vagy egy tibei jógakönyv anti-ezoterista ismertetője alapvetően jogosnak tűnhet, de olvastán azért felmerült bennem, hogy a tiszta jobboldaliság kulturális értelemben semmivel nem nemzetibb, mint egy goa-party.

A politikai-kulturális tabló is a XX. század első évtizedeinek kétségbesett jobboldali útkeresését idézi, mely során többen nekihuzadkodtak a Nagy Szintézisnek, összehányva bele mindent, amit a világ tradícióiból autentikusnak tartottak – a Magyar Hüperiónban sokszor emlegetett Guénon mellett ilyen volt Aleister Crowley, a legendás okkultista/feketemágus/provokatőr is.

Lehet, hogy a tiszta jobboldaliság megteremtésének kísérlete nem a belülről feszítő ellentmondásokon fog zátonyra futni – ezt egyetlen, mégoly vaskos szám után nem is illik megítélni -, hanem amiatt, hogy a kampányidőszak politikai igényei semmiféle átszellemítést nem igényelnek. A Magyar Hüperión mindenesetre alkalmat ad arra az olvasónak, hogy elgondolkodjon: Mennyire lehet dogmatikus a hagyomány? És nem lehet, hogy akár tetszik, akár nem, a modernség vált a mi tradíciónkká?