Cecília
7 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Így pancsol egy 50 kilós lány marcona hadihajósokkal

2013.07.20. 08:01
Kicsit nehezen megy most az írás. Az igazat megvallva minden elég nehezen megy, a padlón kitekert pózokban való fetrengésen kívül, miután egy napja a honvédség hadihajós alakulatának kiképzésén vettem részt. Azt gondoltam, hogy mivel újságíróknak tartják, inkább játékos lesz, mint kemény. Amikor azonban a második férfi kolléga hullott ki mellőlem futás közben, és még ezért is mi kaptunk büntető-fekvőtámaszt, rájöttem, hogy a játékosság csak a Rejtő-könyvek légiós kiképzéseit idézi majd, és én a saját érdekemben tényleg meg fogok tanulni nemcsak vízen járni és rohamcsónakot vezetni, de csomózni és ritmusra vezényszavakat ordibálni is.

Bár sosem gondoltam, hogy egy cikk szempontjából ez fontos lehet, most mégis megjegyezném, hogy a szerző egy olyan lány, aki ugyan mindig is élvezte a számháborúzást, és egyszer paintballozni is volt – és olyan sérüléseket szenvedett, hogy a tréner múzeumban akarta mutogatni – , ám ebben ki is merül tudása a hadászatról, így az alábbi írás teljesen szubjektív beszámoló, így valószínűleg a műszaki és a katonai szakkifejezések igencsak pontatlanok benne.

Egy másik dimenzió

Az egész persze, mint csaknem minden jó kaland, azzal kezdődött, hogy már oda sem találtam a „Tollforgatók fedélzetén” fantázianevű kiképzés helyszínére, a Magyar Honvédség budapesti kikötőjébe. Hiába vettem igénybe mindenféle digitális és analóg térképeket, a meghívóban jelzett helyszínen csak nem akart feltűnni a beharangozott föld bekötőút, ami egyébként annyira nem is lepett meg, tekintve, hogy az Árpád hídnál bolyongtam.

Mikor finoman jeleztem a szervezőknek, hogy megadott útirányba haladva a házszámok nem csökkennek, ahogy kéne nekik, ha el akarom érni a 106-ot, hanem nőnek, azt a választ kaptam, hogy rosszak a térképek, és ezt majd én is meglátom, ha egyszer odaérek. Ekkor persze már biztos voltam benne, hogy ez az egész egy másik dimenzióban lesz, ezért ez van a nagy hajcihő az odatalálással.

Kiderült hamarosan, hogy annyira nem is tévedtem nagyon. A civil dimenzióban ugyanis én az autoritást és tekintélyelvűséget csípőből elutasító ember vagyok, de átkerülve a hadihajós világba én ordibáltam a legelőször és a leghangosabban, hogy „egy-két-há”, meg, hogy hányadik terpeszugrásnál tartunk, mert azt mondta Cservölgyi főhadnagy úr, hogy addig nem hagyjuk abba, amíg mindenki nem ordít, és én abba akartam hagyni.

A kiképzés egy laza háromórás testnevelés órával kezdődött. A hadihajós zászlóalj egy sima hétköznapon egyórás edzéssel és egy kis focival kezd, de most ezt a mi tiszteletünkre egy kissé meghosszabbították. Először megtanítottak minket engedelmeskedni a parancsszavaknak, illetve arra, hogy a jó katona mindenhova futva közlekedik, majd jött a mindenféle mesterséges akadályok legyőzése. A velünk együtt gyakorlatozó katonák macskaügyességgel vetették át magukat a palánkon, aminek én szimplán lendületből nekivetődtem, majd Tomán szakaszvezető (őrmester?) úr „A pöcsömet nem mész át” felkiáltással fellökött a tetejére. Neki ez volt a szavajárása egyébként.

Kisróka

Eddigre, pedig talán csak egy óra telt el egy társunk már kiesett. Amíg az idősebb, kissé testes úriember a reggelijétől szabadult meg a bokorban, mi guggolva, rugózva vártuk, hogy kijöjjön a kisróka. A halálsápadt, hideg verejtékben úszó gyengélkedőt aztán két megtermett katona közé állították az első sorba – „húzzátok fiúk, ha összeesne!” felkiáltással –, és folytatnia kellett a programot.

Mikor egyértelművé vált a kiképzők számára, hogy tudjuk, hol a helyünk, és tulajdonképpen bármit megteszünk, ha azt parancsolják, elkezdődött a pancsolós-sarazós rész. A pancsolás persze nem pont azt jelentette, mint amit egy Balatonnál táborozó óvodás számára.

Akkor kezdtem sejteni, hogy itt valamin durvulás lesz, amikor szembe állítottak minket a Dunával (illetve egy holtágával, amelyben a kikötő található), és ránk parancsoltak, hogy tegyük ki a „szerelvényeket” a zsebünkből. És amikor Kisróka úr megkérdezte, hogy a vízálló telefonja maradhat-e, a főhadnagy sokat sejtetően mosolygott, majd elkiáltotta magát: „Szakasz, induuulj!”. Induuultunk – bemasíroztunk a Dunába. És megtettük ugyanezt egy szállfával vállunkon, amit átúsztattunk a túlpartra, hogy aztán a sárban fekvőtámaszozzunk és lábat emelgessünk egy kicsit. A kopasz katonák tarkóján vastag sárréteg maradt a művelet után.

A közlegénylét arctalansága akkor csapott meg igazán, amikor egy kiadós, valamiféle cementszerű porban történő hason-és oldaltkúszás után, miközben a változatosság kedvéért éppen lábat emeltünk, egy katona körbejárt slaggal, és leverette a fűben heverő testekről a port, mintha csak koszos gyalogsági ásók volnánk.

GI Joe és az ötvenkilós lány

Ezután megkaptuk a málhánkat, benne olyan nem sok jót ígérő dolgokkal, mint például egy ember méretű fekete szemeteszsák. A málha, a klasszikus zöld katonazsák egyébként megkaphatná a dizájnerek Aranymálna-díját, mert valószínűleg ennél kényelmetlenebb alkalmatosság a dolgok háton való cipelésére nem létezik  a földön. A szíj vagy vágja a vállat, vagy lecsúszik, a táskából vagy minden kiesik – és ilyenkor jön a büntetőfekvőtámasz –, vagy az életben nem tudja kicsomózni az ember a nyílását összefogó madzagot.

A málhánkkal ismét a folyó felé vettük az irányt, futás közben csak úgy cuppogott a cipőnkben a porral keveredő Duna-víz. Az úszás után most a ladikozás következett. A ladik elég egyszerű járgány, de baromi sok ember tud szállítani és nehéz vele felborulni. Én Kisróka úrral kerültem egy csónakba, aki rögtön az elején közölte, hogy ő egy műszaki ember, nem egy GI Joe, majd zavarbaejtő kérdéseket tett fel a hajónkat irányító Tarlós őrmesternek és a velünk evező arra vonatkozóan, hogy miféle támadásokat képesek kivédeni a honvédség hadihajói.

Ekkor az egyik kiképzőtiszt versenyt kiáltott, bennem pedig elszakadt valami. Az adrenalin, a fáradtság, és a lassacskán kibontakozó napszúrás hatására hirtelen én is üvölteni kezdtem, először csak azt, hogy „egy-egy!”, majd, látva, hogy Kisróka úr csak simogatja a vizet, ráordítottam, hogy „Húzzad ember, húzzad már te is, lehet, hogy nem vagy egy GI-Joe, de én meg csak egy ötvenkilós lány vagyok!”. Megsemmisülten nézett rám az izzadtságcseppek alól, és én hirtelen ráeszméltem, hogy ha nem vigyázok, egy Rejtő-regényből a a Legyek Urába fog átcsapni a kiképzés.

Vizenjárás

A beharangozott programból a legígéretesebbnek a vizenjárás tűnt, mert hiába csinálta meg ezt Krisztus után Dynamo is, azért még mindig nem túl elterjedt mutatvány. Lelkesedésem alábbhagyott, amikor a vizenjárást egy csomózás-oktatással vezették fel, ahol csak a fejemet kapkodtam, miközben minden katona más taktikát ajánlgatott nekem a csomók megkötésére. „Csináld így, nyuszifüllel!”, „Csavard az ujjad körül!”, „Jajj, nem kell itt nagyzolni, egyszerűen csak tedd ezt ide, azt ott vezesd át, aztán azt dugd be, és már kész is!” – jöttek a jótanácsok, én pedig minden alkalommal megcsináltam a büntifekvőtámaszokat, mert nem lettem kész időben.

Vizenjárás címszó alatt egyébként egy kötélhidat építettünk a holtág fölött, de ekkor már annyira éhes és kimerült voltam, hogy csak olyan homályos emlékeim vannak arról, hogy állok egy fán, a kezemben mindenféle vassodronyok, és valami fura nevű műszer. Az még rémlik, hogy az akció nem volt túl sikeres, mert mikor megpróbáltunk átvontatni egy embert a hídon – ami elvileg arra szolgál, hogy a lövészek száraz lábbal kelhessenek át vizeken – akkkor a húzókötél elszakadt, a delikvensnek pedig be kellett ugrania a vízbe és kiúszni.

Amiért kisfiúk hadihajósok lesznek

Ha az ember hadihajósnak áll, azt azért teszi, mert imádja nem csak a hajókat, hanem a mindenféle műszereket is – ez derült ki a megkérdezett katonák egybehangzó válaszaiból. És a kiképzésünket egyengető katonák mindent megtettek azért, hogy a hajók és kütyük iránt érzett rajongásukat ránk is átragasszák. Először csak a „RoCsó” becenevű rohamcsónakokat mutatták meg nekünk.

Anna and the farvíz

Kipróbálhattuk azt is, milyen egy pontondarabon utazni, arról sárba ugrani, homokzsákot tölteni, és folyózárat építeni fából. Ez egy honvédelmi szempontból igazán rémisztő művelet, ugyanis az még laikus szemmel is nyilvánvaló volt, hogy a szálfákból és bójákból álló rohamzár maximum az újpesti kajakszakosztályt hozza zavarba. Cservölgyi főhadnagy a kételyeimre válaszolva kifejtette, hogy ennél persze sokkal bonyolultabb nehezebben áttörhető folyamzárak is vannak, és ennek az egésznek lényege amúgy is az, hogy lelassítsa a hajót, és amíg az lassú, lehessen rá lőni. A fiúk gyorsan fel is húztak egy lőállást, amíg én ehető vadalmákat kerestem a földön, hogy oltsam éhségem.

Amire mindenki vágyik, az persze az, hogy a naszádokat, vagy a nagy hadihajókat, az AM hajókat vezesse. Ezekre még az újonc katonák is csillogó szemmel kéredzkedtek fel, és amikor nekünk is megengedték, hogy kormányozzuk a hajókat, engem is elkapott a hadihajósérzés. Át is kormányoztam a naszádot gyorsan a Megyeri-híd alatt és vissza, amiért, ha hadihajós lennék, két feles járt volna, mert „szűz lábbal” (életemben először) mentem át a híd alatt. A naszádban egyébként az is elképesztő, hogy 1954-ben építették, és láthatólag semmi baja sincs, a két darab kétszáz lőerős motorjával pedig olyan gyorsan hasítja vizet, hogy még vizisíelni is lehetne vele.

A legnagyobb hadihajó bemutatását nem csak azért hagyták a szervezők legvégére, mert azt ki kellett érdemelni, hanem mert az 1981-ben épített alumíniumhajóban napközben olyan meleg van, hogy nem lehet benne megmaradni. Ezen egyébként már légitámadás elhárítására is alkalmas ágyúk is vannak, meg olyan radar, ami mutatja, milyen mélyen úsznak éppen halak a hajó körül.

„Ezt horgászáshoz szoktam használni” – mondta Tarlós őrmester, aki a nyáron egy nyolchetes expedíciót vezetett a Csepe-sziget körül ezzel a hajóval. Az AM31 aknamentesítésre is ideális, de az utóbbi időben a megszorítások miatt már inkább csak olyasféle repiutakra használják, mint amilyenen mi is voltunk.

Amikor visszaértünk a kikötőbe az AM 31-essel tett körút után, hivatalosan még 10 óra lett volna hátra programból. Ekkor már szinte mindenki szenvedett valamilyen sérülést, többeknek be volt kötve a bokája, és le voltak szedálva fájdalomcsillapítóval. Én csak az ujjamat horzsoltam le, és szereztem pár véraláfutást, de nagyon megkönnyebbültem, amikor Zsohár Agnieszka százados bejelentette, hogy hazamehetünk a saját ágyunkba. A katonák csalódottan vették tudomásul a hírt, ők még szívesen játszottak volna velünk háborúsdit, de hiába, puhány zsurnalisztáknak nem való a katonalét.