Budapest hajléktalanszemmel

A Menhely Alapítvány rendszeresen szervez városi sétákat hajléktalan túravezetőkkel és szociális munkásokkal. A mostaninak az adott különös aktualitást, hogy hétfőn az Országgyűlés elfogadta az új szabálysértési törvényt. Ez ismét lehetőséget ad majd az önkormányzatoknak az általuk kijelölt területek hajléktalanmentesítésére, vagyis hogy megtiltsák az „életvitelszerű” tartózkodást a közterületeiken. A hasonló szabályozást korábban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette. Erre most már nem lesz lehetőség, hiszen a kifogásolt rendelkezést válaszul a Fidesz beemelte az alaptörvénybe.

Miránk egy icike-picike mozi vár

A mostani séta a Blaha Lujza térről indul, ami több szempontból is szimbolikus helyszín. Az aluljáróban emléktábla jelzi, hogy itt volt az első demonstráció a hajléktalanellátás megszervezésért, még 1989-ben. Akkor a pályaudvarokról tiltották ki az otthon nélkülieket, akik közül sokan a bezárt munkásszállások miatt kényszerültek az utcára.

Az Emke azóta is kiemelt helyszín. Találkozópont, ahol az ismerősök és a pénzkereseti lehetőség is könnyebben megtalálhatja az embert, de a közelben van a krisnások ebédosztása, ami a rendszeres rendőri igazoltatásokról híresült el a közelmúltban. Az aluljáróban alvókon túl a felszínen, a szökőkút környékén is sok hajléktalan van, nem könnyű megkülönböztetni őket az itt tartózkodó többi szegénytől, akiknek még van hol aludnia.

A Blaha egyébként is az alkalmankénti rendőri akciók tere, a hatóságok itt szokták demonstrálni az éppen aktuális hajléktalanrendészeti felfogást, hol az aluljárók látványos, de csak egy-két napig eredményes megtisztításával, hol éppen azzal, hogy hagyják, hogy az elkerülhetetlennél is kaotikusabb állapotok uralkodjanak el.

A hajléktalanok kiszorítása a közterekről, különösen a belvárosias övezetekből több fronton zajlik. Akarva-akaratlan a városi séta is jelentős részben erről szólt. Néhány éve ezek a „társadalmi érzékenyítést” megcélzó túrák még az V. kerület felé vették az irányt, de miután Rogán Antal polgármestersége alatt a Belvárost minden korábbinál erősebben kezdték megtisztítani a lecsúszott rétegektől, most inkább Erzsébetváros irányába megyünk.

Rontja az üzletmenetet

A túra vezetőjének, a sokáig szintén utcán élő, ötven körüli Attilának nem kell messzire vinnie, hogy a hajléktalanmentesítés technikáit demonstrálja. Egy körúti élelmiszerboltnál állunk meg. A szellőző a meleg légáramlat miatt vonzó fekvőhely lenne, ha nem lenne lehegesztve. „Korábban még általában nem bánták a boltok, ha ott élt mellettük az utcán egy-egy ember, még védelmet is jelentett, mert oda kevésbé törtek be” – hangzik el. Azonban néhány éve megváltozott a közbeszéd, mondja Attila: „Azt sugallják, hogy a hajléktalan ember bűnöző, és ezt sokan elhiszik. Nem jó látvány, elriasztja a turistákat, és rontja az üzletmenetet. Az a koncepció, hogy tüntessük el a szegény embereket, és akkor a probléma meg van oldva.”

A következő állomás egy kis park, ahova csak kívülről nézünk be. A hajléktalanok is csak innen szemlélhetik, hiszen, bár játszótér, kutyafuttató nincs, mégis kerítéssel védik. Nem is érdemes próbálkozni, ha „nem odavaló személy” próbálna meg megpihenni, a kerület- vagy polgárőrök úgyis hamar távozásra kérnék. Lefeküdni a legtöbb belvárosi padon amúgy sem lehet, hiszen azokat egyre több helyen szerelik fel a hajléktalanok távoltartását szolgáló középső elválasztóval.

A túra résztvevői innen a Menhely Kürt utcai nappali melegedőjébe térnek be. A ház a környéken bulizóknak is ismerős lehet a retrós hangulatú „Fürdő” feliratról. A régen gyógyvizes közfürdő  funkciója részben megmaradt, a hajléktalanok többek között itt tudnak rendszeresen tisztálkodni. A közelmúltban kibővített melegedő és csomagtároló mellett van itt ügyfélszolgálat is, ahol például a szükséges okmányok igénylésében tudnak segíteni a szociális munkások. Ugyanebben az épületben működik a Fedél Nélkül szerkesztősége. A lapért a hivatalos terjesztők nagyjából 30 forintot fizetnek, az eladott példányokért kapott adomány marad az övék.

Hajléktalan, saját szobával

A túravezetőnk is Fedél Nélkül-árusként kezdte hajléktalankarrierjét. Mint a túra után meséli, az utcára kerülve két napja ült egy, a megszűnt albérletéhez közeli parkban, elképzelés nélkül, hogy mit kellene csinálnia, és hogy hogyan is működhet a hajléktalanlét. A szomszéd padon felébredő srác adta a tippet, hogy próbálkozzon az újsággal, amit egyébként már ismert előző életéből, amikor még autósként ő adott néha egy százast a „csöviknek”. A zsebében lévő maradék pénzből vett néhány példányt, és elkezdett árusítani a számára kijelölt kereszteződésben, napi 8-10 órában. Viszonylag jól ment neki, még ha meg is kapta időnként, hogy húzzon inkább dolgozni koldulás helyett.

Attila úgy került utcára, hogy a pénzével beszállt két üzletbe, amibe nem kellett volna. Azok befuccsoltak, ő pedig „másfél hónap alatt nullára ment”. Kitették az albérletéből, pár ezer forintja maradt, a régi barátai pedig inkább átmentek az utca túloldalára. „Azt hittem, hogy nem csak ismerőseim vannak, de barátaim is. Kiderült, hogy nincsenek.”

Azóta megismert egy csomó embert, részben hajléktalanokat, akikről úgy gondolja, hogy bármikor számíthat rájuk. Miközben próbált túlélni, aktivista lett, más hajléktalanokkal együtt részt vesz A Város Mindenkié szervezetben. „Kvázi egy önző érdekből vagyok aktivista, mert ha a hajléktalanügy megoldódna, az én helyzetem is javulna” – mondja, hozzátéve, hogy az, hogy olyan dolgokkal foglalkozik, amiket fontosnak tart, eközben mentálisan is megerősíti.

„Az volt az igazi váltás, amikor tudatosult bennem, hogy nemcsak én estem bele ebbe a helyzetbe egy rossz üzleti döntés miatt, hanem bárki nagyon könnyen beleeshet. Egy betegség, a munkahely megszűnése, válás vagy bármi miatt. Szerintem kevesebben vannak azok, akik elsősorban az alkohol vagy a játékgépezés miatt kerülnek az utcára” – mondja. Most többek között a hajléktalanlét sajátosságait rendhagyó osztályfőnöki órákon, részben játékos formában próbálja érthetőbbé tenni a gyerekeknek. „Az egyik suliban volt egy gyerek, aki korábban heccből megvert a haverjaival egy hajléktalant. Azt mondják, a mi beszélgetésünk nagyon megváltoztatta, most már biztos nem tenné” – meséli.

Attilának később novellái is megjelentek a Fedél Nélkülben, a keresett pénz és a szerkesztőségben kapott ajánlólevél segítségével pedig fél év után bekerült az egyik átmeneti szállóra. Most a nappali melegedőben beszélgetve az átmeneti szállókat a rosszabbfajta munkásszállókhoz hasonlítja, bár azok még így is exkluzív helynek számítanak a hajléktalanok körében. A hely kevés, a jelentkező sok, pedig csak a rendszeres jövedelemmel rendelkező hajléktalanok engedhetik meg maguknak a havi 10-20 ezer forintos térítési díjat a 4-6 ágyas szobákban.

Attila a szállóról kikerülve jelenleg a Keleti Blokkban, az Ajtósin dolgozik. A próbatermeknek helyt adó volt egyetemi épület mindenese és informatikusa. Ugyanitt van egy pár négyzetméteres kis szobája. Bár van hol aludnia, Attila még mindig hajléktalanként gondol magára: „Az épülettel együtt az én helyem is bizonytalan, erre nem lehet építeni, a visszacsúszás veszélye még nem múlt el teljesen.”

A rendőröknek is csak nyűg

„A hajléktalanok köre egyáltalán nem olyan stabil mint ahogy gondolni szokták” – mondja a séta utáni közös beszélgetésen Krisztián, a túrán résztvevő egyik szociális munkás. Vannak, akiket átmenetileg befogad egy ismerősük, vagy stabilabb jövedelemmel máshol tudják fizetni a lakhatásukat, de sokan közülük előbb-utóbb visszakerülnek az utcára. A legtöbb ember csak az utcán élőkkel azonosítja a jelenséget, pedig nagyon sok hajléktalan gyakorlatilag láthatatlan.

Az új törvény, azzal, hogy a belvárosból legálisan kiszoríthatóvá teszi az otthontalanokat, az ő számukat növelné, ami félő, hogy a szolidaritást is csökkentheti. „Nagyon sok hajléktalannak van olyan patrónusa, aki rendszeresen visz meleg levest, ránéz, beszélget vele, ha kell, segítséget hív hozzá. Ha az embereknek el kell hagyniuk a megszokott kapualjukat, ezek a támogatások könnyen megszűnhetnek” – hangzik el a beszélgetésen.

Senki nem tudja pontosan, hogy mi fog történni, ha a belvárosi kerületek valóban élnek a mostantól a törvény által ismét biztosított lehetőséggel, és részben vagy teljesen kitiltják az „életvitelszerűen ott élőket”. A szociális munkások mindenesetre nem számítanak gyors és radikális változásra. Mint mondják, idáig minden hasonló kampány két napig tartott, és utána gyakorlatilag visszaállt a régi rend. Szerintük a rendőrök többségének is csak nyűg az utcán élők megalázó vegzatúrája, ahogy Attila is azt mondja, személyesen nem voltak rossz élményei a hatóságokkal.

Ha mégis megpróbálnák alkalmazni az új szabályozást, kérdés, hova tudnának menni az otthontalanok. Az biztos, hogy a szállók nem tudják befogadni a fővárosi hajléktalanokat sem. A közelmúltban megnyílt új létesítmények, mint a Külső Váci úti és az Aszódi, nagyjából 700 új férőhelyet jelentenek, ezekkel együtt úgy 6000-es a teljes kapacitás. Eközben a becslések szerint legalább 10 ezer embernek nincs otthona Budapesten, vagyis a szállók már most is teljesen tele vannak. A Város Mindenkié csoport közérdekű adatigénylésre kapott válasza szerint éves szinten 140 százalékos a szállók kihasználtsága, de egyre újabb szállásférőhelyek megnyitásával nem is lenne orvosolható a probléma.

Elvileg elképzelhető lenne, hogy többen költöznek ki a külterületekre, erdőbe, bozótosba, de az új szabályozás egy másik eleme, hogy hétfőtől ez is tilos lesz. A közterületen épített kunyhót, kalyibát a törvény elzárással rendeli büntetni. Attila a kunyhók felszámolását a belvárosok megtisztításánál is botrányosabbnak tartja. „Azokkal bánnak el, akik hajléktalanként is megpróbálnak valamilyen önálló életvitelt vinni, ez az igazi embertelenség” – mondja. „Ha már kint van a szerencsétlen az utcán, akkor ne belerúgjunk, hanem próbáljunk segíteni rajta.”