Fábián, Sebestyén
-2 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

Antall is tudott káromkodni

2013.12.10. 16:02
Kései memoár címmel jelent meg egy interjúkötet Antall József halálának huszadik évfordulójára. A beteg és elfoglalt miniszterelnök 1992-93-ban kilenc interjút adott a televíziós Osskó Juditnak. A beszélgetésekből az volt a legérdekesebb, amit Antall nem biztos, hogy a nyilvánosságnak szánt, sőt, ha lehetősége lett volna visszaolvasni a szöveget, kizártnak tartom, hogy engedélyt adott volna megjelentetésére. Pedig a legszimpatikusabb kép pont ebből a hét oldalból rajzolódik ki róla.

Antall József lényegében hatalomra jutása pillanatától ódzkodott a sajtótól. Ő és a környezete úgy gondolta, hogy rögtön ellenséges légkör vette körül, az első naptól kezdve számon kértek rajta és kormányán mindent, miközben neki, friss miniszterelnökként, még rálátása sem lehetett az ország egészére.

Hogy igaza volt-e Antallnak, vagy sem, azt a fene tudja. Vissza kéne lapozni az 1990 késő tavaszi, nyári újságokat, megnézni a Híradót, meghallgatni a Magyar Rádió hírműsorait, stb. Egy biztos: nagyon idegesítette Antallt, hogy azok az újságírók, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években végignyalták az összes elébük kerülő kommunista segget, és legfeljebb csak jelenségeket bíráltak, mégpedig olyan alapon, hogy az idegen a szocializmustól, hirtelen baromira tisztában lettek azzal, mi is a sajtó dolga: kritikus szemlélet a hatalommal szemben.

Ebben Antallnak igaza volt, azt viszont már nem látta be (vagy nem tudunk róla), hogy ezeknél az újságíróknál egy fokkal idegesítőbbek azok, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ugyanúgy végignyalták a kommunista seggeket, viszont a rendszerváltás pillanatában beálltak az elvileg antikommunista jobboldali kormány mögé.

Osskó Judit olyan újságíró volt, aki 1973-ban szegődött el a Magyar Televízióhoz, nevéhez fűződik például az Unokáink is látni fogják című építészeti sorozat. Hogy mennyire kellett kiszolgálnia a kádári politikát, arról fogalmam sincs – az MTV az MSZMP fontos propagandafegyvere volt, ellenzékiséget nem nagyon tűrtek a falakon belül –, de tény: 1990-ben Antall József csodálójává vált. 1992-ben szerkesztőként találkozhatott a már beteg miniszterelnökkel, és felajánlotta: kamera nélkül, egy szál mikrofonnal faggatja az életéről, családjáról, politikáról, mindarról, amit fontosnak tart elmondani. A könyv bevezetőjében önironikusan említi: “elszegődöm mikrofonállványnak”. Kilenc, 1992. június 13. és 1993. május 16. közötti beszélgetés leirata szerepel a könyvben. Nem megy neki Antallnak, ez tény, ilyen kérdések vannak például: „Miniszterelnök úrról mindannyian tudjuk – múltkor erről hosszabban is mesélt –, hogy fantasztikus önuralommal és önfegyelemmel bír. De hogyan viseli ezeket a támadásokat? Hogyan lehet az embereknek ezeket feldolgozni magában?” Vagy: “Kapcsoljam ki a magnót?”

Mégis hálásak lehetünk Osskónak, dokumentumértékű, hogy egy magába forduló, nehezen megnyíló, amúgy is egy egész cikluson át a betegségével viaskodó miniszterelnök miképp gondolkodott a világról. Jellemző volt Antallra egy 1990 kora őszi epizód: ekkor érezte úgy, hogy eltelt annyi idő a kormányváltás óta, hogy viszonylag tisztán lássa az ország helyzetét, és erről beszélne a Magyar Televízióban. Átszólt a tévébe, de újságírót nem kért, egy félórás beszédben akarta kifejteni gondolatait. (A nemzethez intézett szózat végül nem mehetett adásba, halála napján adta le az akkorra már jócskán kormánypártivá vált televízió.)

1114240 5

A könyv a szokásos életútinterjú. A szöveg szándékosan fésületlen kissé, a mondatfűzésről, a terjengősségről, a körmondatokról ráismerhetünk arra a tanáros, néhol kioktató Antallra, aki oly távol állt az átlagemberektől, és mégis: üdítő is valahol, hogy eladhatóvá tételén nem dolgozott egy stáb. Antall valószínűleg ugyanúgy fűzte mondatait 25 évesen, mint halála évében.

Önigazolására jellemző, hogyan magyarázza meg a Kádár-korszakban végzett munkásságát. Akkor, amikor mások már annak is örülhettek, hogy fordítóként megtűrte őket a rendszer, ő mégiscsak egy intézetet, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárat igazgathatott 1974-től a rendszerváltásig. Vagy szemben állhat úgy is a rendszerrel, hogy ötvenhatos tevékenysége miatt néhányszor őrizetbe vették ugyan 57-ben, de nem csukták le, nem ítélték halálra, majd életfogytiglanra? Őt a tanári pályától tiltották el 1959-ben, majd könyvtáros lett, és ebből a karrierjéből lett 15 év kemény munkával intézetigazgató, miközben – saját bevallása szerint – mélyen szemben állt a kádárizmussal. Gondolatmenetére jellemző, ahogy az 56 után elítélt nyomorultakat, akiknek saját létfenntartásukon kívül egyéb tervük nemigen lehetett a hatvanas-hetvenes években, szembeállítja saját magával, és százalékra kiporciózza helyzetét: „Ezzel [intézetszervezés, és -vezetés] tulajdonképpen nem a rendszert szolgáltam, hiszen aki cselekszik, az mindig 90%-ban az örök Magyarországnak teszi és csak 10%-ra lehet bármilyen rendszerben rámondani, hogy azt az adott rendszernek csinálja. Az embernek diktatúrában – ezt megírtam egyik tanulmányomban – mindig infrastruktúrát kell építeni, mert az megmarad az ország számára. Amikor azután már egy olyan rendszer jön, amivel egyetértünk, akkor arra lehet támaszkodni.”

Mintha, mondjuk 1974-ben, bárki fejében komolyan megfordult volna, hogy itt egyszer majd egy olyan rendszer jön. És mintha nem lettek volna százával olyan értelmiségiek akár még a hetvenes években is, akik infrastruktúrát legfeljebb lapáttal a kezükben, segédmunkási beosztásban teremthettek. (Az más kérdés, hogy Antall mintha tudatosan készült volna a miniszterelnöki pályára, baráti társaságával nem kocsmázni járt össze hetente, hanem eszmét cserélni az angolszász, a francia, a német politika, eszmetörténet legfrissebb fejleményeiről.)

Egy sor dolgot pengeélesen látott. De hogy mennyire pengeélesen, az nem a szabályos interjúkból derül ki, hanem az Intermezzo címet viselő fejezetből, amikor véletlenül bekapcsolva maradt a magnó. Osskó szervilis hozzáállásával igazából érthetetlen, miért hagyta benn ezt a részt most, hogy már nem tudja megkérdezni Antall Józseftől: mehet-e? Kávészünetet tartottak éppen, amikor Antall vehemensen magyarázott, a szerző jelezte, hogy bekapcsolja a magnót, Antall rá is bólintott ugyan, de a korábbi szenvedélyességgel folytatta, ez pedig nem jellemezte nyilvánosságnak szánt szavait. Osskó úgy döntött, nem veszi ki a könyvből ezt a részt, mert – és ez egyben a könyv többi részének önkritikája is – „ebből a rövid részletből jószerivel több tudható meg a legújabb kori Magyarország első miniszterelnökéről [...], mint a többi fegyelmezett önvallomásból”.

Ha volt már könyv, amit hét oldalárt érdemes megvenni, akkor ez feltétlenül olyan. Ha nem lenne végletekig elcsépelt, akkor azt írnám, hogy valójában ez Antall József őszödi beszéde. Csakhogy itt nem egy pojáca akarja felrázni tespedtségéből az övéit, hanem egyszerűen elmondja, mennyire elszomorítónak látja a két oldal, a népiek és az urbánusok szembenállását. És itt nem kíméli az övéit sem, „a Kárpátiába ültök sörözni, nem lehet veletek egy mondatot végigbeszélni, mert tizenhétszer mentek ki a mellékhelyiségbe”. Az SZDSZ pedig? “Mindegyik bölcs rabbiként tanácsadói szerepre van kényszerítve, mialatt igazából kifelé szeretnének meghatározó figurákká válni.” Közben meg csak úgy röpködnek a rohadt stricik, a csesszétek meg, a kurvák.

A szívem fáj azokért a beszélgetésekért, amiket Osskó és Antall a kávészünetekben folytattak. Hogy akkor ezek a gondolatok nem kerülhettek nyilvánosságra, az érthető, de hogy úgy se maradhattak fenn, ahogy ez a hétoldalnyi szöveg véletlenül fennmaradt, az nagy kár. Még a végén kiderült volna, hogy Antall magnó nélkül, egy kávé mellett olyan volt, mint bármelyikünk.

(Osskó Judit: Antall József. Kései memoár. Publikálatlan interjúk. Corvina, 2013.)