Biszku a salgótarjáni sortűzpert még megúszta. És ezt?

Talán a Képíró-per óta nem volt akkora tumultus a Fővárosi Bíróság katonai tanácsának Fő utcai épülete előterében, mint ma. Az érdeklődés érthető: ez az első eset, hogy vezető pártállami politikus áll bíróság előtt az 56-os megtorlások miatt. A bíróságnak alapvetően azt kell eldöntenie, bizonyítható-e, hogy a polgári lakosok elleni sortüzek az MSZMP vezetésének tudtával, jóváhagyásával, sőt kezdeményezésére történtek.

Továbbra sincs közvetlen bizonyíték

Ezt elég nehéz lesz bebizonyítani, mert erre közismerten nincs közvetlen bizonyíték. Bár a rendszer működését ismerve nehezen feltételezhető, hogy nem Kádárék rendelték el a sortüzeket, de ítéletet nem lehet feltételezésekre alapozni. Ma már nem élnek tanúk, akik a rendszer működtetőiként, szereplőiként elmondhatnák, hogy működött 1956 után a megtorlás parancslánca. Más lett volna a helyzet, ha Biszku a salgótarjáni sortűz perében nem tanúként, hanem vádlottként szerepel, amikor még éltek tanúk, de akkor erre az ügyészség nem látott indokot.

Azóta eltelt bő húsz év, megváltozott a politikai klíma, és Biszku Béla most ül a vádlottak padján. Az ügyészségnek négy tanúja van: valamennyien a Martonvásáron megvert akadémikusok leszármazottai, ők Biszku szerepéről, felelősségéről nemigen tudhatnak.

A tárgyalóteremben a per politikai vetületeivel összhangban erősen képviseltette magát a Jobbik parlamenti frakciója: a tárgyalás kezdetén Novák Előd, Gaudi-Nagy Tamás és Szilágyi György is feltűnt. Más politikus nem bukkant fel.

Biszku védője, Magyar Gábor azonnal elfogultsági indítványt terjesztett be a tanácsot vezető hadbíró, Tóth Szabolcs személye ellen, mivel Biszku polgári személy. Kifogásolta a per kezdetének időzítését is, ami egybeesik a választási kampánnyal. Az indítványról később dönt a bíróság.

Mi a per valódi tétje?

A vádlott kora miatt a pert 40 percenként 20 percre meg fogják szakítani – jelentette be a bíró.  A per a vádirat ismertetésével kezdődött (erről a keretes írásban olvashat). Biszku ezúttal sem kívánt vallomást tenni, és ezzel az első tárgyalási nap érdekes szakasza le is zárult, a bíró monoton hangon elkezdte ismertetni a történész Kahler Frigyes szakértői véleményét a korszakról.

Azt már jóval a Biszku-per kezdete előtt tudni lehetett, hogy a büntetőeljárás valódi tétje nem az, hogy Biszku Bélát elítélik-e. Az idén 94 éves Biszku jól tartja magát, és bár a hallása nem jó, szellemileg épnek tűnik, de a makacs aggastyán perbe fogása, bírósági meghurcolása és esetleges bebörtönzése még így is könnyen fordítva sülhet el, és a pert szorgalmazó politikusokra, pártokra hullhat vissza.

Teljesen függetlenül ugyanis attól, hogy Biszku lelkén milyen bűnök száradnak, hogy egy vérben fogant diktatúra egyik bábája, vezetője és haszonélvezője volt, Biszku történelmi szerepének megítélése sem teljesen egyértelműen negatív. A rendszerváltáskor nem kezdte hangoztatni egyik napról a másikra, hogy titokban valójában mindig is a szocializmus reformján munkálkodott, és a keresztény-konzervatív gyökereit sem fedezte fel hirtelen. Maradt, aki volt, egy keményvonalas, hithű sztálinista, ami miatt viszont sok köpönyegforgató érezheti magát ma is kellemetlenül. A hajlíthatatlanság és az elvhűség olyan relatív erények, amelyek akkor is jól mutathatnak a vádlottak padján, ha valójában nem az emberi minőség fokmérői, hanem egy élethazugság és az önfelmentés kellékei.

A tét az, hogy most eldől: alkalmas-e a Biszku-per arra, hogy a társadalom valamiféle morális elégtételhez jusson egy olyan ügyben, aminek a történelmi megítélése egyáltalán nem egységes. Elég csak az 1956-os forradalom sokak által tagadott baloldali karakterére gondolni, vagy arra a tényre, hogy a mártír Nagy Imre maga is kommunista volt, aki élete végéig az őt  a vesztőhelyre juttató párt tagjának tekintette magát.

25 éve több értelme lett volna

Vajon segít-e a létező legsúlyosabb vádpontokkal a vádlottak padjára ültetett agg kommunista látványa, esetleges elítélése abban, hogy tisztábban lássuk 1956 és a megtorlás, majd a kádári kiegyezés és konszolidáció, végül a rendszerváltás kompromisszumainak örökségét?

Ha Biszkut a rendszerváltáskor állítják bíróság elé, a pernek, az ítéletnek lehetett volna a napi politikán túlmutató, katartikus ereje. 25 évvel később erre már nem sok esély van: a Biszku-ügy megítélésétől ma már elválaszthatatlan az a kérdés, hogy miért pont most teremtődtek meg a vádemelés politikai feltételei, és miként árnyalja a per a kormányzó jobboldal történelmi-politikai narratívájának erősödését, valamint az utódpárt MSZP múlthoz fűződő terhes viszonyát.

Nyilvánvaló, hogy ahogy a 2011-ben ugyanebben az épületben bíróság elé álló Képíró Sándor esetében, akármi lesz is az ítélet, egyesek majd örülnek, mások meg csalódottak lesznek. Pedig a társadalmi igazságérzet és mentálhigiénia szempontjából csak örülni lehetne annak, hogy ha Kádár, Münnich, Marosán, Apró, Kállai és a többiek nem is élték meg az elszámoltatást, legalább Biszku Béla megbűnhődne a tetteiért. A botjára támaszkodva lassan érkező, csontig soványodott volt belügyminiszter láttán arra gondoltam, az utókornak már az is elégtétel, hogy Biszku kénytelen lesz a vádlói és a tanúk szemébe nézni.