Orbán és Gyurcsány is megőrül, ha nem nála van a labda

2014.04.04. 08:05 Módosítva: 2014.04.04. 14:41
Ha tudja, hogy könyv lesz belőle, sokkal több feljegyzést készít. A parlamenti kaland nem egy jól eltervezett tanulmányút volt a következő műhöz, de annyian mondogatták neki, írja meg, hogy hülye lett volna nem ezt tenni. A József Attila-díjas író, költő, a TündérVölgy, a Samunadrág, a Rom. A komonizmus története szerzője Schiffer András felkérésére lett a Lehet Más a Politika képviselőjelöltje, majd jelöltből parlamenti képviselője. Kezdetben ő volt az LMP egyik legismertebb arca, 2012 őszén viszont kiszállt. A két és fél éves politikusi kitérőről Országházi divatok címmel március végén jelent meg új könyve a Libri Kiadónál. Kukorelly Endrével beszélgettünk, aki szerint
  • a legjobb parlamenti beszédeket Kukorelly Endre írta
  • az egyik legjobb szónok a parlamentben 2010-2014 között Schiffer András volt
  • a „lehet más a politika″ az utóbbi húszezer év legjobb magyar politikai ajánlata
  • tízezerszer hallotta, hogy nem lehet más a politika, de egyszer úgyis az lesz
  • az LMP-nek sokkal szexibbnek kellett volna lennie, de azért még mindig jobban lehet azzal csajozni, ha az ember LMP-s képviselő volt, mintha fideszes lett volna
  • viszont mindenki mindig a politikáról akar vele beszélgetni, még a csajok is, és unja ezt
  • Orbán szólózik, nem adja le a labdát, Kövér nem hajlandó a parlamenti focicsapattal közös buszban utazni
  • Gyurcsányék sem gondoltak semmit a kultúráról, de legalább ilyen brutálisan nem nyúltak bele
  • a legfontosabb, hogy a magaskultúra ne valami régi dolog, hanem kortárs ügy legyen

Egy átlagolvasónak a legtöbb név a könyvében akár az LMP-sekről, akár a noname fideszes képviselőkről van szó, teljesen felcserélhető. A háromszázvalahány névből ön hány volt kollégáét tudta megjegyezni?

2012-ben kiszállt, de szimbolikusan ott van

Kukorelly Endre 2010 és 2012 között volt az LMP országgyűlési képviselője, a Pest megyei területi listáról szerzett mandátumot. A párt megyei szervezete azonban két év elteltével Lengyel Szilvia agrármérnököt akarta a helyére tenni, miután Kukorelly többször is úgy nyilatkozott, nincsenek politikai ambíciói, és nem biztos, hogy végig képviselő maradna.

A Pest megyei kongresszus bizalmi szavazásán Lengyel győzött, a választmány pedig 6:6-os arányban nem állt ki egyértelműen Kukorelly mellett. Bár a mandátum az övé volt és jogilag nem lehetett volna elmozdítani, Kukorelly 2012 szeptemberében inkább önként távozott. Lengyel Szilvia beült a helyére

Kukorelly még a pártszakadás előtt szállt ki, mindkét társaságban vannak barátai, az LMP és a PM rendezvényein is fel-felbukkan. Az LMP-t támogatja: szimbolikusan szerepel a párt 2014-es országos listájának 124. helyén.

Én is átlagolvasó vagyok, simán fölcserélek bármit. Megjegyzek, elfelejtek bármit. Az úgynevezett noname képviselők a könyvemben igazán sorminta vagy matyóhímzés, de a nagy tablóhoz tartoznak mégis. Legtöbbjüket arcról sem tudtam azonosítani, az utcán elmentem volna mellettük. Mindenesetre elég gyorsan különválasztódott, hogy – vegyük a Fideszt – van 20-25 okos és kompetens beszélő, és van még ugyanennyi, akikre bizonyos feladatokat osztanak. Nem ők csinálják, de ők adják elő. A többi viszont semmi. Nem mikszáthi értelemben vett mameluk.

Miért rosszabbak a mamelukoknál?

Annak hajdan volt mégis egyfajta színe, kultúrája, lásd Kathánghy Menyhért. Például Mikszáth, aki magát is mameluknak tartotta. Minimum tudtak viselkedni. Viselni magukat, kommunikálni. A maiak ilyen kedves, kerekfejű emberek, néznek ki az arcukból, azt sem tudják, merre hány lépés. Beleértve engem.

Nem is volt egyetlen olyan pont sem, amikor mondjuk elmondott egy jó beszédet, és úgy érezte, igen, lehet, a politikusi pályán kellene maradnom?

Hát olyan nem volt. Azt hiszem, egyetlen jó beszédet sem mondtam. A szövegek elég jók vagy nagyon jók, mert jól megírtam. Talán kérkedésnek tűnik, de többen odajöttek hozzám egy-egy alkalommal különböző „helyekről”. Ha általam belátható tömeg, 50-60 ember előtt kell beszélnem, ráadásul olyan dolgokról, amikben benne vagyok, mondjuk az irodalomról, ott jó vagyok. Vicces, szórakoztató, szubverzív. A parlamentben viszont majd' mindig elfogódott voltam, nem éreztem saját terepnek, még az úgynevezett sikeres beszédeim után is úgy éreztem, úristen, mennyire rossz. Nem gondolom magam odavalónak, ebből a szempontból semmiképpen. Az más, hogy az úgynevezett magaskultúrát ott senki nem képviselte, nem is érdekelt senkit, és ez ellen igyekeztem valamit csinálni. Legalább annyit, hogy ott voltam. Sokan nézegettek, jé, ilyen állat is van.

Ki volt az, aki a legjobban megírt beszédeket mondta?

A legjobban megírt beszédeket én mondtam. (mosolyog)

Ön után.

Egyesek hátsó felükkel fordulván padtársaik felé araszolnak a helyükre

(...) Hölgyek, Urak! Tapasztalom néhány hónapja már, a Lehet Más a Politika megdöbbenve tapasztalja, mennyire nincs a tisztelt Ház horizontjában a magaskultúra. Unok is énekelni ez ügyben. Jó, nem unom, ezt a borsó-falrahányást viszont unom. Abba is hagyom. Eléggé hátul ülvén azonban alkalmam nyílik megfigyelni, ahogy egyesek hátsó felükkel fordulván padtársaik felé araszolnak a helyükre, explicitté téve a színházi kultúrában való jártasságuk fokát. Annyit kérnék tehát csupán, akik - a hozzászólásom elején említett úr saláta-őstermelői metaforikájában maradva - nem fogyasztanak termést, azok ne szavazzanak róla. Akik életükben egyszer sem nézték meg Schilling Árpád valamelyik rendezését vagy Pintér Béla Társulatát a Szkénében, színházügyben ne szavazzanak. Akik - ceterum censeo - mások ölébe félig-meddig beleülve oldalaznak a székük felé, egyszerűen ne szavazzanak! A kultúrpolitika sürgősen tanácsolja el magát a kultúrjavak értékelésétől, a kultúrába való beavatkozástól.

(Részlet Kukorelly Endre 2010.11.22-én elmondott vezérszónoki felszólalásából. Az összes parlamenti felszólalása itt érhető el.

Az elhíresült „segget nem tolok mások arcába” beszéd, a lealternatívozott színházak finanszírozásáról szóló, meg több sporttal kapcsolatos, például a futballhuliganizmus-problémát árnyaló „ustawkás” (lásd a könyvet) beszéd jók voltak, mert azokat megírtam, és az jól megy. A többiek meg nem tudnak írni. A beszédírókról ne is beszéljünk, Orbán tehetne ez ügyben ezt-azt. Az Orbán-beszédírók – mélypont. De több tűrhetően jó szónok van minden pártban. Nálunk például a Schiffer baromi jó. Talán nem látványos, talán nem kellemes valamilyen értelemben...

Milyen értelemben nem kellemes?

Abban az értelemben nem kellemes, hogy kellemetlen. Sprőd, nem tud jól mosolyogni, nem túl aranyos-kedves-megnyerő, nem lehet „beleszeretni”, ilyesmi. Én bírom őt, és nálam ez, mint szabad polgárnál, inkább erény, kiütést kapok a karizmagyanúsaktól, de ebben a mi kis kultúránkban kevés.

Itt az kell, hogy valakibe úgy rendesen bele lehessen zúgni.

Ha nekem, mondjuk, pártpolitikusi ambícióim lennének, annyit dolgoznék, úgy átlátnám a dolgok jogi részét, mint ő, és még imádnám is a hangomat, akkor jobban belém lehetne szeretni – mint bárkibe. De nem hagyom bántani a Sifit, szuper – túl azon, hogy abszolút korrekt. Mondjuk ezen nem lehet túl lenni, és ijesztő, hogy noha a parlament hemzseg az inkorrektségtől, sokan mégis a Schiffert baszogatják. Vannak más jó debattőrök is amúgy, de sokszor direkt figyeltem, hogy őt tényleg hallgatták. Az ellenfelei, ellenségei is. Fölállt, egyből belehatolt a dolog közepébe, látszott, hogy kompetens, hogy nem lehet belekötni. Nem is tudtak belekötni. Azzal próbálták elhárítani, hogy elhallgatták, nem reagáltak.

És mi a helyzet a többi volt frakciótársával?

Kitűnő szakpolitikusok, de a megszólalások nem eléggé mentek át. Ezek az aranyos gyerekek nem voltak eléggé aranyosak. Egyik-másik nagyon szexi, de nem eléggé szexi. Ahogy szerettem volna, vártam volna, nem tudtunk elég hatásos lenni. Hogy a nagymamák elolvadjanak, a csajok beizguljanak, a fiúk is beizguljanak, az egész magyar társadalom izguljon be azon, hogy itt van egy teljesen másként beszélő társaság. Nem elég nagyon jókat mondani, igazán szívből másféleképp kell mondani. Nem csak mást, de másképp beszélni.

Sokszor hasonlították a kezdetekben az LMP-t a fiatal Fideszhez. Az a fiatal Fidesz fel tudta izgatni a magyar társadalmat. Ők szexin beszéltek, nem?

Nekik könnyebb volt, mert az a bizonyos kádári szürke szocializmus olyan szinten volt aszexuális. Ehhez képest jöttek azok a fiatal gyerekek, borosta meg fülbevaló, és bárhogy csinálták, bármit csináltak, óhatatlanul szexik voltak. Ma már talán nem ilyen kirívó a különbség. Bár most is van ez a tipikus, kicsit kihízott szürke zakós szoci attitűd, meg a jobbikos lajbi, komolyan, az ember sikítófrászt kap sokszor, hogy néznek ki ezek az emberek. Asszonyok bocskaiban, istenem! Orbánék 95 körül

zakót húztak, pöcsig érő nyakkendőt kötöttek nekik, borzalmasan állt rajtuk, mára ráadásuk jócskán kihízták, reménytelen!

No és ezekhez képest jobban szabadjára kellett volna engednie az LMP-nek az érzékit, a szexi attitűdöt. Tényleg szabadjára. Van izgalmasabb a szabadságnál? A szabadság levegője azt is megcsapja, aki sosem foglalkozik olyasmivel, hogy szabadság. Fogalma sincs róla, mi csapta meg, de érzi, hogy meg van legyintve.

Schifferen kívül más jó szónokra emlékszik?

Akadtak jó debattőrök.

Lázár János?

Lázárt, Gulyás, sorolom a könyvemben. Alany-állítmány rendben. A Jobbikból is, Balczó például humoros, vicces, csipkelődő. Több okos fiatal jobbikos is van. Csak hát, amit mondanak, az mellbevágó.

A Jobbikról

„A szlovákok megütötték az olaszokat 3:2-re, emlékszik valaki? A Duna TV-ben Kolláth Györggyel fecsegünk a vébéről – amiből alig látok valamit. Másnap 2 felé kétpercesekben szóváltás L. Simonnal, a nemzetiségi színházakat előbbre soroló módosítóhoz is hozzászólok Novák cigányozása miatt, beszólok Pörzsének, aki szerint a cigányszínház pénzén inkább lélegeztetőkészüléket kellene venni. Lélegeztetőkészülék! Ezt komolyan mondja? Rá kéne kötni. Aztán elnézést kérek.

A folyosón is.

Vona megjegyzi, hogy ez korrekt volt.

1937-ben egy francia diáklány a cikkében azt kívánta, „Mussolini nagy elfoglaltságai közepette találjon egy kis szabadidőt arra, hogy eljöhessen Franciaországba rendet tenni″, írja Simone Weil: hogy bármennyire kevéssé rokonszenves ez a társadalmi réteg, bármennyire is bűnösök, ők is emberi lényeg, mégpedig szerencsétlen emberi lényeg.″ (45.)

Ha már a szexisség meg Jobbik, utóbbi mintha pont ezt akarná üzenni, hogy ők szexik. Lehet, másra izgulnak a mai fiatalok, mint amire ön szeretné.

Próbálnak most cukik lenni, olvastam, van ez a cukikampány, de ettől nem szexisek. Jobbikost nyalogató kutya és fordítva, az nem szexi. A helyes, csini, aranyos, nem nagyképű, szórakoztató, önironikus, felforgató, mély, vicces, nem halálos komoran beszélő attitűdre mondanám, hogy rendben van. Kivenni a politikát ebből a tisztelt hölgyeim és uraimozásból, a félhanggal föntebb' szónoklásból. Erőlködés, borzalmas kockás ing, rossz zakó, rossz fejtartás meg a többi.

Ki kellene vennie, de ha ön és az LMP se vette ki, akkor ki fogja?

Ez tényleg hosszú távú játszma. Egyáltalán nem adom föl,

lehet más a politika, ez az utóbbi húszezer év legjobb magyar politikai ajánlata,

mondtam párszor, nem csak úgy mondom bele a levegőbe.

Ott van most is az LMP-lista végén.

Addig kapacitáltak, amíg hagytam. Nincs jelentősége, de jelentése talán van mégis. Annyit állít – jó, szóval én azt állítom –, hogy csak akkor van esélyünk, nekünk, kerekfejű magyaroknak, ha kijövünk ebből a folyamatos gyűlöletet szító dichotómiából. Valamiképp kudarcos a helyzet, ám ez nem azt jelenti, hogy ez a javaslat, egy év, öt év, öt perc múlva ne törne át. Nem a hordozói, maga az ajánlat a fontos.

Az LMP mint párt csak előhírnök, azt mondja?

A lehet más a politika szintagma erős mém. Önző gén, túl fog élni. Kialakult, mert potenciálisan ott volt a lelkekben, aztán teste is lett, neve lett, és hogy kik képviselik, miféle Szilvik és Szabolcsok, igazán részletkérdés. A gén fontos, tehát megmarad, a hordozó az efemer. Hogy kik tagjai a Lehet Más a Politika nevű pártnak, esetleges dolog.

És ez a gén vagy mém benne van a kormányváltó összefogásban? Ott is vannak ex-LMP-s politikusok.

Benne van. Kőkeményen megképződött az LMP-n belül a magyar társadalmat uraló kétosztatúság. A népi-urbánus, vidék-főváros cucc, frusztrációk és kompenzálás, lenézés, gyanakvás. De kibírták volna, ha nem ilyen a választási rendszer. Napestig sorolhatni a Fidesz bűneit, szerintem a legsúlyosabb, hogy kezükben volt a rendszerváltáskor a fantasztikus lehetőség, igenis kihozni a magyarokat ebből a bipoláris leosztásból. Nem hogy kihozták, még jobban ráerősítettek, aztán ezzel a választási törvénnyel kvázi elintézték, hogy a dolog természete szerint persze az LMP-ben is meglévő megosztottság manifesztálódott. Szakadtak, kettéváltak, ez fáj persze.

Mintha a Fidesz génje tűnne erősebbnek, nem?

Gyűlölni és ledarálni, ezt mindenképp a Fidesz hordozza, ők képviselik a legerősebben, De az ellenoldal is erre játszik, egymást ütik, és akinek ez nem tetszik, azt mindkét oldal a másikba igyekszik beletolni. Nem lehetsz belga. Olyan nincs.

Nem lehet más a politika, ezt a mondatot ezerszer hallottam. Tízezerszer. Különböző hangfekvésekben, a gyűlölettől a lenéző barátságosságig.

Nem baj. Nagy baj, mert az élet rövid, és főleg a tavasz meg a nyár rövid.

A hübriszről

„Lépkedsz fölfelé a lépcsőn. Beengedtek. Be, igen. Mutatod az igazolványod, van igazolványod, vajon ki nyomhatta a kezedbe? Készülsz rá, nem készülhetsz föl.

Amúgy sem, semmire.

Volt mandátumigazolás, megmondták, hová kell menni, benyitottam abba a terembe, egy végletekig előzékeny idősebb férfi intézte, nemigen emlékszem, kiment a fejemből. Később is, ha összefutottunk a folyosón, zavarba ejtően mélyre hajolva köszönt. Tisztelegnek az őrök, napjában százszor, rezzenéstelen arccal csinálják, de hát milyen legyen, rezegjen nekik? Aki előtt így tisztelegnek, elbizonytalanodik. A hübrisz a görögök szerint a főbűn. Nem a szőnyegen megyek, hanem a kövön - márvány -, a kupola alatt, a korona előtt mégis rálépek a szőnyegre. Véletlenül.

Mintegy véletlenül. Később már nem figyelek rá, szőnyeg, márvány, eszembe se jut. Olykor. Például most.

Nem, többször is eszembe villan, a kelleténél mindenképp többször. „A rozsdavörös szőnyeg éjesen csiklandozta a talpaikat, mert nevettek, mind nevettek a boldogságtól" (Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon). El vagy borítva, vigyázz, ne borulj!" (8. oldal)

A könyvében szinte csak arról ír, hogy párttársaival, politikusokkal találkozik, kocsmázik, de az elsődleges közegével, a művésztársadalommal mennyire tartotta a kapcsolatot a képviselősége alatt, és ők mit szóltak ehhez? Máshogy kezdtek el önre nézni?

Nemigen írtam ezalatt az idő alatt, annyi minden volt, az irodalmi életben mégis benne maradtam valamilyen módon. Egyesek kicsit máshogy néztek rám, de nem tapasztaltam nagy gúnyolódást, tulajdonképpen majdnem mindenki helyes volt velem. Az irónia, ugratás normális, ment a képviselőurazás. Ha meguntam, visszaszóltam, most már elég, szálljál le, mert lenyomlak, szóval inkább kedélyes volt, mint nem.

Nem tekintettek úgy önre, mint aki kvázi a művészek szakszervezeti delegáltja a parlamentben? Nem mentek oda, hogy ennél meg annál a törvénynél lobbizza ki ezt meg azt, vagy tudták, hogy ellenzékiként úgysem képes rá?

Jóval kevésbé, mint gondoltam volna. Előfordult, de hát ezek az emberek, az írók akkora nagy arcok, baromi erősen próbálták visszafogni magukat, nehogy már kérjenek valamit, vagy úgy tűnjön, mintha kérnének valamit. Van persze minden, csakhogy egy ellenzéki politikusnak nincs túl nagy befolyása. Semmi. Nem mintha a kormánypártiaknak akkora volna. Nekik sincs. Nagyon kevésnek van nagyon sok.

A Pareto-szabálynak megfelelően a kormánypártiak 20%-a viszi az ügyek 80%-át, a húsz százalék húsz százaléka a nyolcvan százalék nyolcvan százalékát. A végső döntések 80 százalékát a 20% 20%-ának 20%-a – egy ember.

– ez egy kis részlet volt a könyvemből. A lobbizásra azért persze számítottam. Arra kevésbé, hogy abban a pillanatban, ahogy megjelenek valahol, azonnal iszonyatos erővel nekem esnek, és mindenki politizálni kezd. Volt egyetemi kollégáim, a családom, akikkel focizok, a szomszéd, az írók meg mindenki. Azért megyek oda, hogy végre hálistennek a családommal a családomról, az írókkal az irodalomról beszéljek, és ez van. Három percig tartják vissza tiszta erővel, mint lovas a gyeplővel a bevadult lovakat, aztán elengedik, rám zuhannak, és vadul politizálni kezdenek. Ami abban merült ki, hogy

mindenki tudja a frankót, és meg is mondja nekem. Hogy milyen hülyék vagyunk, mennyire puhapöcsök, mindenki mekkora barom, meg persze a Schiffer. Megy a Schifferezés.

Nulla kérdés, mindenki teljesen biztos mindenben. Én amúgy gyárilag vagyok empatikus, megértem, felfogom, ugyanakkor meg állati fárasztó, ilyenkor legszívesebben bealudnék.

És a lemondás után?

Azóta is megy ez. Én már így fogok meghalni valószínűleg. Ha nem nagyon akut a dolog, kibírom, még viccesnek is tartom, de olykor egyáltalán nem tudok mit kezdeni ezzel. Például a csajok is elkezdik. Van, hogy a csajokkal is erről kell beszélni, az már durva.

Miért, az nem szexi, hogy LMP-s képviselő volt?

Nem mondom, hogy nem, kétségtelenül megtapasztaltam, hogy ettől izgulnak páran, igen.

Akkor valamennyire mégiscsak szexi az LMP. Ha például azzal akarna csajozni, hogy figyelj, fideszes képviselő voltam...

Az valószínűleg kevésbé menne. Nekem tuti nem.

Mintha kicsit végig egy olyan pozícióból beszélne a könyvben, hogy ott van ön, az értelmiségi a parlamentben, körülötte meg büdös bunkók, akik nem vesznek könyvet, nem járnak színházba, nem törődnek a kultúrával. Érzek némi értelmiségi gőgöt.

Hú, az baj volna. Nem így gondolom. Nem is így van. De nyilván van abban valami, amit mond, tényleg, írom is egy helyen, hogy biztos nagyarcú gyerek vagyok. Ilyen is van, olyan is van, mindenféle van, de nem lehet mondani, hogy mindenki bunkó lenne. Mindenféle emberek. Igaz, a kultúra tényleg nincs a horizontjában a társaságnak.

Mivel töltsük az időnket és mivel ne? Kukorelly Endre javaslata az Index olvasóinak

Szoktam nézni tévés aktuálpolitikai beszélgetéseket. Hallgatni a vox populit betelefonálós rádióműsorokban. Szórakoztató, tanulságos, szinte azonnal veszti el az aktualitását, hetek múlva visszahallgatva nem értenénk semmit belőle. Hogy mit heveskedtünk, egyáltalán, miről volt szó. Nem is tudom, ajánljam-e vagy ne. 

Ajánlom viszont Farkas Zsolt új könyvét (Szia. Esszék, kritikák. Budapest, 2013, Kalligram Kiadó). A régebbieket is. Ajánlom Gelenczey-Miháltz Alirán tanulmányait az általa fordított Xenophón: Hierón, avagy a zsarnokságrólcímű művéhez (Budapest, 2012, Typotex), és Csepeli György könyvét: A hatalom anatómiája. Budapest, 2013, Kossuth Kiadó.

Hány százalék a bunkó?

A bunkó bunkó. Nem vele van baj, a probléma szerkezeti. A döntéshozót, aki esetleg személy szerint olvas és színházba is jár, a dolog strukturálisan nem érdekli, nem érinti, mert a kultúra nem hoz plusz szavazatot. Legalábbis így tudja – és valószínűleg sajnos jól tudja. Ennek megfelelően nem érdeke, hogy ide – vagy oktatásba – plusz pénzek kerüljenek. Annak mentén döntenek, hogy mi szavazatmaximáló tényező, abba teszik az erőforrásokat. A kultúra nem ilyen, ergo ki lehet belőle vonni. Ezért néznek üveges szemmel, amikor kultúráról van szó. Nem azért nem foglalkoznak a cigányokkal, mert nem szeretik őket, nem azért nem oldják meg a hajléktalanságot, mert azt gondolják, hogy azok dögöljenek meg, hanem mert a társadalomnak ezek a szegmensei gyenge vagy nulla lobbierejűek. Ez ilyen brutális.

Miért alakulhatott ki ez a gondolkodás?

Aki abból indul ki, hogy ezek genyók, téved. Nem arról van szó, hogy vagyunk mi, derék nemfideszesek, meg vannak azok, a rosszak. Az úgynevezett rossz meg jó úgy keletkezik, hogy ki mit akar az élettő. És sokan csak azt akarják, hogy a labda náluk legyen. Effektíve az Orbán például olyan futballista, hogy nem adja le a labdát. Erről nagyon sokat hallottam. Nem adja le, és ráadásul meg is oldja adott esetben, a maga magyar másodosztályú szintjén. Jobb megoldások is lehetnének, nagyobb hatékonyság, élvezetesebb játék, ha leadná, de für alle Fälle nem adja le.

De nem játszott vele a képviselői focicsapatban, ugye?

Amikor odakerültem, ő már így nem keveredett. A Kövérrel játszottam párszor, ő lejött. Külön. Egyszer Horvátországban a Sabor ellen játszottunk, akkor például mindenki egy busszal ment, kivéve a gyevi bírót. A Kövért, aki külön autóval. Mindegy, nyomorult emberek vagyunk, a Kövér is olyan nyomorult, mint ön vagy én. Félreértjük a dolgot tehát, ha azt hisszük, ezek velejéig romlott emberek. Kétségtelenül romlottak, hiszen

ha valaki azért, hogy állandóan nála legyen a labda, ellenszenves dolgokat csinál, ráadásul ő maga is tudja, hogy ellenszenves, akkor ez előbb-utóbb visszaíródik a lelkébe,

és igazán ellenszenves, ha tetszik, rossz ember lesz. Nem azért, mert eleve rossz, hanem mert azok a lépések, ahogyan a hatalmat meg lehet szerezni és tartani, rosszá tesznek. Egyébként ez minden pártra vonatkozik, nem akarok itt gyurcsányozni, de szerencsétlen Gyurcsány is megőrül, ha nem nála van a labda. Képtelen kicsit félrevonulni. Nem bírja ki.

A leláncolós akcióról

„A rendőrök taszigálnak, nincs joguk hozzá, közlöm, állítsanak elő, lemondok a mentelmi jogomról. Hogy ne álljak az út közepére, mert elüt az autó, így az egyik, nem nagy meggyőződéssel. Igazoltatnak, odébb mennek, itt nem lesz semmi. (...) Mondom a Nagy nevű, ősz hajú, keresztény és demokrata orvosnak, hogy hallgass a szívedre, rám se néz. Ez megy vagy másfél órát. A csontom is fázik. (...) Vissza a déli kapuhoz, szirénázó autók, tülekedés – és akkor Vadai, Molnár és Kolber között megjelenik Gyurcsány.

Ránk se bagóz', elhúz egyenest a rendőrök közé, van itt elöljáró?, mulatságosan hamis, ahogy fölsiklik a hangja, történt valami attrocitás? Egyből őt filmezik Jön lenyúlni a sót. Akinek egyszer a szél lefútta a kalapját, így Deák Ferenc, nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék. Betessékelik az egyik rendőrautóba. Engem is. A Láncon át a Gyorskocsi utcába, megvizsgál egy csini, szép mellű dokinő, 2x is megméri a vérnyomásom. Magas. A kezembe nyom egy pirulát." (148-149.)

Gyurcsány tábora, a kormányváltó összefogás mit gondol a kultúráról?

Semmit. Nyolc évig megtapasztaltam, hogy ugyanúgy nem volt a horizontjukban, nem foglalkoztak vele. Csak nem ilyen nagyon brutálisan csinálták. Nem nyúltak bele. Néha kicsit. Néha jobban, de nem csináltak azt, hogy saját klienseikkel ilyen leírhatatlan módon kivételezzenek, és mindenki mást kipenderítsenek mindenből. Azok meg csak ignorálták, de ezek gátlástalanul belenyúlnak a kulturális kérdésekbe, mert a kultúrában alig vannak embereik.

A Fidesz-nyelvről

„Ócsai Lakópark, Árverésre Kijelölt Ingatlanok Tulajdonosainak. Újraállamosítás, családtagokat, klienseket kielégítő visszaosztás, demagógia és indoktrináció. Nemzeti Együttműködés Rendszere, Nemzeti Konzultáció, Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, Nemzeti Dohánybolt. 

Magyar Csapat.

Nem Leszünk Gyarmat.

Szenteskedés, hamis hang, a szakrálisba fölnyomott retorika, csatlósmentalitás, fiatal férfinak kezet csókoló öregasszony, fiatal férfi nevét skandáló tömeg. Centrális politikai erőtér, beleszülettünk a turulba, pávatánc, „a mi törzsünk köt szövetséget", félázsiai népség, harc Európa, a Nyugat ellen, a bankok és multik ellen. Alkotmány Asztala. Magyar Ország. Kelet, kelet.″ (246. oldal)

Ha a nyelvteremtés is a kultúra része, abban hallatlanul sikeresek. NER, Békemenet, rezsiharc. Erről is ír a könyvben.

Ez olyan, mint a szocializmusban. Magyarországon kevésbé,de ha átmentél Romániába vagy Csehszlovákiába, rögtön ilyen kurva nagy transzparensekkel találtad magad szembe, hogy Szabadság meg Demokrácia. Ki volt írva baromi nagy betűkkel. Noha minél jobban kiírnak valamit, annál kevésbé van meg. Ha megvan, nem kell kiírni, mindenki tudja, hogy megvan. Tehát minek kiírni, kár a reklámfelületért. Az ún. Békemenet teljességgel a maga fordítottja: kifejezetten agresszív, kirekesztő valami, és nagyon jóindulatú vagy, ha önparódiának látod, és nevetsz rajtuk. Ahelyett, hogy sírnál. Akik ezeket a nyelvi truvájokat csinálják ugyanis, rosszfajta emberek. Rontják a magyart. Fordulj el tőlük, hagyd ott őket, nem szabad velük egy légtérben lenni. Ez az úgynevezett nyelvcsinálás pár, magát eladó értelmiségi végtelen cinizmusa.

Ha nem mond le és marad a parlamentben, mi az, amiről még többet beszélt volna, ami önnek a legfontosabb?

Minden magaskulturális projekt,

minden műalkotás egy-egy ajánlat arra, hogyan éljél. Minél több ilyen ajánlatot veszel figyelembe, annál jobb lesz az életed.

Elsősorban a kortárs kultúrát kellene játékba hozni. Kortárs módon öltözünk, étkezünk, közlekedünk, tájékozódunk, kommunikálunk, csajozunk, az ember mindent kortárs módon csinál, kivéve a kultúra. Az ilyen tuti bevált régi dolog, így tanultuk az iskolában. Ezen kéne radikálisan változtatni. A magaskultúra mindig kortárs ügy volt, ha ez újra evidenciává válna, egy csapásra változtatna mindazokon a strukturális bajokon, amikről eddig beszélgettünk.