Conchita, a másság, meg a Toyoták

Ön is kiakadt az eurovíziós dalfesztivál győztesén?

Mondok erre egy történetet. Talán két éve élhettem Tokióban, mostani férjemmel, Hirosival ültünk a metrón. Felszállt egy irtózatosan magas, gyönyörűségesen sminkelt transzvesztita. Felüdültem a látványától. Hirosi fülig elvörösödött, pedig már a hatvanon túl volt akkor. „Biztosan filmforgatásra igyekszik” súgta anélkül, hogy állást kellett volna foglalnia: férfi-e vagy nő, aki látunk. A japánban ugyanis nincs neme a személyes névmásoknak. Kitört belőlem a nevetés. Kézenfekvő volt, hogy a gyönyörű nő Tokió közeli prostituált-negyedébe igyekezett azzal a metróval. Nyilván nap, mint nap így öltözködött. A Conchita Wurst-jelenségben nekem semmi új és meglepő nincsen. Az életem egyharmadát olyan országban éltem, ahol a történeti hagyományok egyik legszebbje, hogy nem tettek különbséget aközött: nő szeret nőt, nő férfit vagy férfi férfit. Közhely a történészek szemében, hogy a nagy földbirtokosoknak, a daimyoknak egy jelentős része százával írta szerelmes leveleit fiatal fiúkhoz.

Conchita Wurst legtöbb kritikusa az énekes dalát és énekhangját is középszerűnek találta. Ön szerint nyert volna öltönyben és megborotválkozva?

Hadd állítsam a talpáról a fejére a dolgot. Az, hogy egy összeurópai dalversenyen demonstrálni kellett ezzel a jelenséggel, az azt jelzi, hogy ezzel gondok vannak. A zsűri döntésében egyrészt én is egy középszerű énekhangot látok, másrészt viszont egy rendkívül fontos kompenzációs nyilatkozatot. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy autonómia és identitás nélkül nem lehet eladni semmit. Szóval Conchita Wurst ezt a versenyt nem azért nyerte meg, mert szakállasan és rózsaszirmok között énekelt, hanem azért, mert valami olyasmire apellált Európában, amivel szemben mindenkinek legalábbis tisztázatlan gondolatai és érzései vannak. És hadd tegyek hozzá még valamit. Japánban nem telik el úgy nap, hogy a 14 tévécsatorna egyikén ne szerepeljen legalább egy helyi híresség, aki vagy transzvesztita vagy transznemű. Még csak a szemöldökét sem húzza fel senki.

Ön, mint külföldi viszont kiverte náluk a biztosítékot.

Így van. Az idegenek mindig idegenek maradnak, akárhány évet élnek Japánban. Ott más az, amikor valaki felvállal egy ambivalens identitást, mert az ambivalencia a japán társadalom egyik legfontosabb kötőanyaga. Engem is elfogadtak volna, ha egyszerre akarok, mondjuk, főzőtanfolyamot indítani és a japán értékrendnek megfelelni, amit viszont én soha nem akartam.

Miért?

Mert semmi közöm hozzá. Én csak funkcionálisan akartam ezeket az értékeket megtanulni, a működőképesség érdekében. De 17 év alatt nem akartam semmihez alkalmazkodni.

Pedig a könyveiből: A siker árából, A felkelő nap árnyékából vagy a legfrissebből, A másság szigeteinből kiderül, mennyire szenvedett a kirekesztettségtől.

A történetem Japánnal egészen fordítottan indult, mint Conchita Wursté a dalfesztivállal. Én olyan közeget kerestem magamnak, ahol nincs többé gondom a másságommal, mert ott de facto adott.

Sok helyen sokfélét lehet olvasni arról: a rendszerváltás után miért kellett elhagynia Magyarországot. Hogy túl sok fülbevalót viselt vagy, hogy egykori főnökét irritálta, amiért 35 évesen még nem volt férjnél, talán nem a legnyomósabb érvek. Valójában miért vett 93-ban one way Budapest-Tokió repülőjegyet?

Én Magyarországon soha semmivel nem tudtam ellensúlyozni a többszörösen hátrányos helyzetet, amiben felnőttem. Nem elsősorban anyagiakra gondolok.

Leírja A másság szigeteinben, hogy édesapja, egy a holokausztban nagyrészt elpusztult felvidéki zsidó család gyermeke epilepsziás volt, és fiatalon Amerikába emigrált. Zárdában felnőtt édesanyja pedig a rendek 1950-es feloszlatása után soha nem találta meg a helyét a civil életben. Alkoholista lett, önt pedig gyakran magára hagyta. Nagyszülők, idegenek nevelték.

Mégis jóval többet teljesítettem egész gyerekkoromban, mint bármelyik iskolatársam. De valahogy ez sem volt elég ahhoz, hogy a környezetem elfogadja a devianciáimat. Évekig gyermekvédelmi felügyelet alatt álltam, ami az ország összes középiskolájából való automatikus kitiltásomat jelentette, teljesen függetlenül a kitűnő tanulmányi eredményemtől. Aztán csak bekerültem egy gimnáziumba, kocsmában takarítottam hajnalban tanítás előtt, hogy megéljek. A rendőrség éjszakánként gyakran begyűjtött utcáról, ahol „galeriztem”. Aztán 1971-ben, negyedikes korunkban a mi évfolyamunkon kezdték tesztelni a világnézetünk alapjai nevű tantárgyat, amelyet az akkori kulturális államtitkár, Tóth Dezső neje, egy a tanárszakot három hónapos gyorstalpalón elvégzett nő oktatott nekünk. Elmagyarázta a szocializmus mindenekfelettiségét és azt, hogy abban mindenki fantasztikusan él. Én meg felálltam, és megkérdeztem, hogy akkor miért van nekem csak egy nadrágom meg egyetlen pár cipőm. A tanárom válasza erre az volt 33 osztálytársam előtt, hogy az ilyenek miatt történt ötvenhat. És az ilyeneket egytől-egyig agyon kéne lőni. Akkor én mindent lesöpörtem a padról, és faképnél hagytam Tóth Erzsébetet.

Hogy tudott ezek után leérettségizni?

Le tudtam, de utána az ország összes egyetemének nappali tagozatáról kitiltottak. Így először estin jártam a jogra, majd két év után elévült a tilalom: jelentkezhettem a közgázra, tanár szakra. Minden vágyam a tanítás volt, de azt sem engedték politikai okokból. Csak azután állhattam katedrára Magyarországon, miután 1988-ban vendégprofesszori állást kaptam a kanadai Wilfrid Laurier Egyetemen.

Milyen politikai okokról beszél? Felállt az egyetemi óráin és kérdezett?

Plusz váltogattam a partnereimet és feltűnően öltözködtem. És hát az már végképp nagyon irritáló, ha valaki nemcsak deviáns, de okos is. Az igazi belső függetlenségnél veszélyesebb nincs. Nagyon nagy demokratikus tartalékokkal kell rendelkeznie egy társadalomnak ahhoz, hogy ne csak eltűrje az olyanokat, mint én, de ne is akadályozza őket.

Arra még nem válaszolt: mi űzte Japánig?

1989-ben végül is azoknak a kollégája lettem a Közgázon, akik annak idején eltiltottak a tanítástól. Megtanultam újságot írni, hála az egykori HVG-csapatnak és a Világgazdaságnak. De be kellett látnom, hogy mindezek ellenére Magyarországon soha nem fogok tudni megszabadulni a magammal cipelt hátrányos helyzetemtől.

Pedig az egyik könyvében azt írja, nem lehet egy életen át azzal takarózni, hogy ki milyen borzasztó családból indult.

Akkor fogalmazzunk úgy, hogy nekem semmi sem volt elég.

Kicsi volt Magyarország?

Rettenetesen kicsi. Olyan embert akartam magamból csinálni, akiről, ha belép valahová, senkinek nem jut más eszébe, mint az, amit lát. „Itt egy épkézláb ember, elég jól vág az agya, baromi gyorsan átlát dolgokat.” Soha senkit ne érdekeljen, hogy én honnan jövök.

Miért pont Tokió?

Kaptam egy ajánlatot egy olaszországi egyetemre is, de az túl közel volt. 1993-ra nagyon meg is betegedtem. Egy autoimmun betegség kínzott már hét éve. Az orvosok megmondták, hogy meg fogok halni. De nem tudnak segíteni, mert a fejemben van a baj. Tudtam, hogy egy esélyem van: a brutális környezetváltozás. Semmi ne emlékeztessen arra, amit otthagyok. Bejött.

Annak ellenére, hogy Japánban meg a kirekesztése miatt szenvedett folyton?

Igaz, hogy több keserves szakaszban, de ott a nulláról tudtam felépíteni az identitásomat, az autonómiámat és a szellemi integritásomat. Aki élt Ázsiában, az tudja, hogy ember a saját értékrendjét csak abban a másik világban látja tisztán és érti meg. Ami nekem még rendkívül fontos volt: biztos lehessek abban, hogy ezt az értékrendet át tudom adni.

Az óráin?

Igen. Bár egyik egyetemet sem szerettem, ahol tanítottam, mert egy pillanat alatt átláttam a rendszert. Csak az óráimon éreztem jól magam.

Pedig professzori működése kezdetén tökéletesen néma hallgatóságnak volt kénytelen magyarázni. Mivel érte el, hogy a tekintélyelvűségre és befogadásra nevelt japán diákok idővel kérdezni kezdjenek?

Megértettem velük, hogy tudom, milyen társadalomban nőttek fel, milyen iskolarendszerből érkeztek, és ott mit vártak el tőlük. Az ő szisztémájukban a tananyag mindig másodlagos, a lényeg, hogy szocializálódni kell a japánságra. Nem az az érdekes, hogy valaki hogyan gondolkodik, hanem, hogy mennyire befogadó mások gondolataira. Ebből lesz a jó Toyota autó. Én viszont elmondtam nekik: tőlem ne várják, hogy monologizáljak. Az utóbbi években az interaktív óráim ahol főleg Japán- és Kelet-Ázsia-történelmet, gazdasági, pénzügyi, társadalmi modernizációt, szocialista gazdaságok és kelet-ázsiai gazdaságok összehasonlítását tanítottam már úgy zajlottak a Vaszeda egyetemen, hogy én alig szólaltam meg. Talán a legfontosabb, amit megtanítottam minden egyes hallgatómnak, hogy milyen fantasztikus tehetség van bennük. Még annak is, aki fejlődési rendellenességgel született. Pedagógus vagyok.

Mégis évek óta tanítás nélkül él.

Nehezen.

Akkor mit keres Berlinben? Itt nincs katedrája.

Alkotói szabadságomat töltöttem itt a férjemmel 2011 márciusában, amikor Fukushimában megtörtént a katasztrófa. A házunk 200 kilométerre állt a négy atomerőműtől. Nem sokkal korábban gyógyultam ki a rákból. Nem mehettünk vissza.

Miért nem mentek Budapestre?

Két magyar egyetemnek ajánlottam fel, hogy ingyen tanítanék náluk. Elutasítottak. Attól féltek, hogy ilyen csalafinta módon akarok beszivárogni, és álláshoz jutni náluk. A másik indokom az volt, hogy Budapesten nem tudtam volna garantálni az akkor 78 érves férjemnek azt a rendezettséget és tisztaságot, amit ő a hazájában megszokott. Magyarországon hatalmas a piszok. Kívül-belül. Az utcákon és a fejekben. Ráadásul az utóbbi négy évben hazalátogatásainkkor Hirosi nyelvtudás nélkül érzékelte a növekvő agressziót. A viktimizáció mechanizmusait láttuk az embereken, amivel egy politikai rendszernek a lehető legkönnyebb bánni. Mindenki elintézi egy ökölcsapással a saját tehetetlenségét. Úgy érzem, hogy a verbális és fizikális agressziónak ez a szintje, ami ma jelen van a magyar társadalomban, az egyik legfontosabb támogatója a jelenlegi politikai rendszernek. Azt hiszem, a magyar társadalmat teljes egészében szétverték.

Kik?

A magyar társadalom jelentős része aktívan közreműködött önmaga szétverésében. Mára nagyon leegyszerűsödtek a dolgok. Ütök. Lopok. Elveszem. Enyém. Kuss. Egyfajta értékrend-diktatúrával indult mindez. Azzal, hogy az elmúlt 25 év egymást követő értékrend-váltásaiban a magyaroknak állandóan új szereprendszert kellett megtanulniuk. Megszámoltam. Négyszer. Az utolsó nagy ilyen az EU volt. Senkit nem érdekel ma már, hogy az én generációmat gyakorlatilag lefejezték ezzel. Én 2002-ben azt találtam mondani, sokan felháborodtak, hogy az EU csatlakozás a korábbiaknál is nagyobb csonkolást fog eredményezni a magyar társadalom rétegei között. Mert már megint érvénytelenedik az összes előzőleg követelt szerep, és nekünk ki kell találnunk, hogy egy számunkra teljesen idegen értékrendben hogyan tudjuk mégis érvényesíteni a régit.

Orbán Viktor éppen ezt az alkalmazkodási folyamatot elemezte az Európa Fórum nevű konferencián, amelyet az ő beszéde nyitott meg május 8-án Berlinben. Szerinte a csatlakozásunk óta odáig jutottunk gazdaságilag és társadalmilag, hogy ma már nem szükséges egy az egyben kopíroznunk a nyugati mintát, sőt, bizonyos területeken minket lehet érdemes követni.

Három dolgot kell itt említeni. Az egyik, amire senki nem akar emlékezni, hogy az EU-tagság feltétele a NATO-csatlakozás volt. A NATO-nál határozottabb üzenetet közvetítő szervezet pedig nincs. Olyan szövetségi rendszer melletti hűségesküt vár el, aminek jottányi köze nincs a gazdasági és pénzügyi integrációhoz. Ez egy paraméterrendszer, amelyben nyilvánvalóan lefektették a politikai elvárásokat, és nagyon szűkre szabták az egyes országok érdekérvényesítő lehetőségét. Vannak olyan országok, amelyek tanulási folyamata 4-5 év alatt lezajlott, például a balti államoké. Aztán vannak olyan országok, ilyen Magyarország, amelyek mindenkori politikai stratégája vagy érdekérvényesítője úgy gondolta, hogy a nyugati értékrendet a magyar társadalom értelmiségi elitje olyan szinten ismeri és képviseli, hogy tanulásra gyakorlatilag semmi szükség. Hiszen mi közös nyelven beszélünk. Tulajdonképpen Magyarország az egyetlen ország az egész régióban, amelyik nagyon hosszú ideig ebben az illúzióban élt. A jelenlegi politikai rendszert épp ez a „nemtanulás” hozta el nekünk. És az az illúzió-tömeg, hogy mi a nyugattal azonos nyelvet beszélünk. Ebben az országban húsz éven keresztül nem volt egyetlen, hosszútávon gondolkodó, valóban a magyar gazdaság érdekeit lobbizó érdekérvényesítő. És ma sincs Brüsszelben. Miközben ott vannak a csehek, a lengyelek, a szlovénok. Ráadásul meggyőződésem, hogy Kelet-Európának pont annyira van alárendelt szerepe az EU gazdasági és pénzügyi integrációjában, amennyire az egyes tagállamok hagyják.

Magyarország mennyire hagyta?

Totális kudarcot vallott. Szóval úgy érzem, hogy itt egy nagyon súlyos kognitív disszonancia van, kívül-belül. Mert ahol az utóbbi két év 6 milliárd eurónyi német beruházásáról van szó, ugye ezt is a miniszterelnök beszédéből tudom –, ott nyilvánvaló, hogy semmilyen módon nem lehet politikailag szembeszegülni. Látjuk, hogy huszadrangú beszállítói szerepbe zuhant a magyar gazdaság szinte minden ágazata. És ez a helyzet érvényesít most olyan újradefiniált nemzeti érdekeket, amelyekkel a jelenlegi nemzeti kormány operál. Nem az elmúlt nyolc év szindrómájáról van itt szó, hanem az elmúlt huszonhároméról. Szóval összefoglalva Magyarországon a „mi kellően nyugatosítva vagyunk” álláspontból lett egy rettenetesen retrográd és minden szempontból avítt politikai, gazdasági és pénzügyi elképzelés. De ami legalább ekkora gond, és ezt évekkel ezelőtt leírták egy csomóan: Magyarországon nem történik fejlődés a fejekben. Az tapasztalható, hogy aki igazán progresszív technikai, stratégiai megoldásokat javasol, az már gyakorlatilag nem Magyarországon teszi ezt.

Az újraválasztott kormány szerint mind vissza fognak térni. Ön még a választások előtt nyilatkozta az Indexnek, hogy egyetlen értelmes lépést tudna elképzelni a magyar szavazóképes lakosság részéről április 6-án: ha senki nem menne el voksolni. Az mire lett volna jó?

A civil autonómia el tud jutni egy olyan szintre, amelyen a nemcselekvés a legnagyszerűbb cselekvés. Én úgy érzem, hogy majdnem a határára csúszott ennek Magyarország április 6-án. Több mint 3 millióan nem mentek el szavazni. Ha az aktív népességet vesszük, akkor ez gyakorlatilag a határán van a bojkottnak. Szerintem ezt kevesen vették észre. Mindenki arról cikkezett, hogy ez micsoda közömbösség. Pedig ezek az emberek pont azt mondták ki, amire én gondolok. Hogy elég volt. Egyébként a mostani rendszernek nincsenek végtelenített tartalékai.

Ez mit jelent?

Hogy felemészti saját magát. Elfogy a muníció egy idő után.

Az embereké vagy a vezetésé?

Láttuk az elmúlt években, milyen sokan hátráltak ki a rendszerből. És azt is látjuk, milyen nehéz utánpótláshoz jutni.

Nyilván a külföldre települt, több tízezer tehetséges, diplomás fiatalra gondol, akik részben továbbképzik ott magukat, részben letelepednek. Kellenek ők egyáltalán? Vagy elélhet egy ország közepesen képzett, közepes teljesítményt nyújtó hivatalnokokkal is?

Kelet-Ázsiában kizárólag átlagos teljesítményekkel és átlagosan működő oktatási rendszerrel érték el azt a fantasztikus gazdasági növekedést. Egyfelé kell húzni, ennyi az egész. Nem a kiugró teljesítmények és a kreatív felfedezések mozdítanak elő egy országot gazdaságilag, hanem az abszolút átlag. A masszív tömeg. Mindenkihez jusson el a szükséges minimum és legyen gazdasági rend. Ez termeli a jó Toyotát.