Nem tervezek Putyinnal közös horgászatot

Egy munkásegyesületbe való belépésem – MÁV Előre Horgászegyesület, amelynek egyik legelső Indexes cikkemet és horgásznovellista pályafutásomat köszönhetem – adta meg a lökést annak az abszurd karriernek, amely kicsúcsosodása számomra egy Magyar Országos Horgászszövetség (MOHOSZ) elnökségi pozíció. Ezekkel a társadalmi szervezeti önkéntes munkákkal jobbára csak szívtam eddig, általában ügyvéd mivoltom kihasználásából álltak, legyen szó akár egy repülőklub elnökségi vagy egy független rádió kuratóriumi tagságról.

De most végre valami gyakorlati hasznát is vettem ennek a pozícióhalmozásnak, ugyanis egy MOHOSZ-rendezvényen együtt horgászhattam magával a köztársasági elnökkel, sőt, egy exkluzív interjú készítésére is lehetőség nyílt

„Áder János, a horgász”

témakörben.

Áder János jó horgász, ezt már Szily kolléga is megerősítette egy tavalyi riportjában, és minden ellenkező híresztelés ellenére az elnök humoros is tud lenni. Próbáltam fejben készülni horgász szakmai keresztkérdésekkel, kerülve a politikát, és annak a hamis látszatát, hogy PR-interjút készítsek, mert középen maradni pont olyan kockázatos ebben a helyzetben, mint Schiffer Andrásnak a Szabadság téri emlékmű ügyében.

Számos elemzés készült Áder, a házelnök, Áder, a jogász, Áder, a köztársasági elnök témában. Azt nem tudom, hogy az Áder, a hétköznapi ember sztorit feldolgozta-e már valami kormányközeli bulvárlap, én úgy terveztem, az „Áder János, a hétköznapi horgász” keretek közt próbálok maradni. Az egyik horgászújság szerkesztőségi tagjaként titkolt vágyam Putyinnal egy horgász-mélyinterjút készíteni, aki látszólag sikeresen próbálja beleépíteni imázsába a hétköznapi horgász szerepet,

meztelen felsőtestű fotókkal,

ahogy csukára perget egy 5-ös, sárga hamisított MEPS AGILA villantóval, de ilyen magas labdát sem tudtam leütni, mivel az Áder Jánosról eddig pózolás nélküli, kizárólag horgásznak látszó horgászfotók készültek.

A rendezvényt a MOHOSZ úgynevezett Horgász Nagykövetek kinevezése köré építette, egy ebéddel megspékelt horgászverseny keretében a Velencei tavi evezős pályán. A pálya nehéz versenyterep, kiszámíthatatlan, mármint horgászat szempontjából, evezni még nem próbáltam rajta. A budapesti szövetség elnökével indultunk neki a megmérettetésnek – mondjuk én nem készültem agyon magam, bedobtam néhány spiccbotot a kocsiba, vagy jön sneci és keszeg, vagy nem. Ez eddig biztos taktikának bizonyult, több versenyen is dobogós lettem már küszözéssel, de a Velencei tavat nem ismertem ilyen szempontból.

Az időjárás sem kedvezett a horgászatnak, a szeles, hidegfrontos ciklon nem éppen horgászbarát klíma. Több szektort alakítottak ki a versenyen, korrekt módon külön pályát a profi világbajnokoknak. A szervezők kitettek magukért ajándék csali körében, minden versenyzőhöz annyi árvaszúnyoglárvát vágtak hozzá, amennyit szerintem egy hónap alatt sem lehet begyűjteni. A szúnyoglárva ugyanis az egyik legdrágább és legnehezebben beszerezhető, egyben keszegezéshez a legeredményesebb csalétek.

A spiccbotos tervem nem jött be, bár aki a szektoromban nem a küszözésre állt rá, betlizett. Én legalább kivarázsoltam 11 aprójószágot két óra alatt – egy jobb dunai versenyen ennyi idő alatt öt kilót is fogtam már –, nagyon értelmezhetetlen volt a küszök viselkedése. Az etetés körül piranhaként nyüzsögtek, de vagy az eresztékre, vagy a horogméretre, vagy a csalira nem sikerült ráéreznem; ennyire bénának nagyon ritkán éreztem már magam. A szomszéd versenyző próbált is oktatni, rossz a szerelésem, miközben csak a horogszárra illesztett kis csőben különbözött az övétől, amely

a csontkukac zsinórra csúszását

akadályozni hivatott. Végül megegyeztünk, ott szúrtam el, hogy nem őrölt rákos etetőanyagot használtam, pedig a legújabb kutatások szerint arra buknak legjobban a küszök. A Velencei tóban bizonyára tipikus természetes tápanyag a darált aprórák, csak én nem követem eléggé a víz biokultúrájának alakulását.

Mindegy, letudtuk a versenyt, ennek azért is örültem, mert a reggeli rohanós pakolásban semmilyen széket nem dobtam be a kocsiba, és a lábam többször begörcsölt a guggolós snecivárás közepette. Így is csak néhány ponttal maradtam le a díjkiosztón az 5. helyezettnek járó szerszámos dobozról, és a kamerák kereszttüzéről.

Áder jól vegyült a résztvevők között,

a biztonságiak is horgászjelmezbe bújtak,

csak a Smith-ügynökös spirálfülhallgató árulta el őket, pedig azt hittem, ez elavult technológia. Rövid ceremónia és ebéd után szóltak a sajtósok, hogy legyek készenlétben, Szabi, a fotóskolléga is előkészítette terepet. Arról, hogy mivel horgászott az elnök, Szabi fotóiból tudtam tájékozódni, az eredményt meg a díjátadón kihirdették: jól hasított, a szektorban második lett négy dévérrel, ami a nap fogásait nézve tényleg előkelő zsákmánynak bizonyult.

Amikor az elnök búcsúzkodni kezdett, megijedtem, hogy elmarad életem egyik legizgalmasabb interjúja, de Szabi nyugtatgatott: amit az elnöki hivatal sajtósai leszerveznek, az sosem marad el. És tényleg, miután az egyik testőr is elhitte, hogy újságíró is vagyok, nemcsak csontkukacszagú kóborhorgász, odaengedett Áder közelébe, aki épp kupákkal fényképezkedett valamelyik horgászvilágbajnok barátjával.

Nézzük, milyen egy elnöki horgászinterjú:

kezet fogtunk, bemutatkoztunk,

majd leültünk egy sörsátor padra egymással szemben.

Szabi később megállapította, hogy egymáshoz öltöztünk. Kicsit nehezen ment a magázódás, néha el is vétettem, és önkéntelenül letegeztem, de mentségemre legyen mondva, hogy heti rendszerességgel készítek közéleti interjúkat a Tilos rádióban élő adásban, és ott mindig kölcsönösen tegeződünk a vendéggel, továbbá horgásztárssal nem magázódtam 30 éve.

Már az első kérdések alapján kénytelen voltam megállapítani, hogy Áder János államfő és horgásztárs ért a horgászathoz, nagyon is. A versenyen az egyik legnehezebb módszerrel, az úgynevezett rakós botos technikával indult, amely technikát még jelen sorok írójának sem sikerült eddig elsajátítani. És hogy veszi rá magát egy elnök, hogy megtanuljon rakósozni? Úgy, hogy kapott egy bojlizó felszerelést házelnök korában a német házelnöktől, és mivel

bevallottan nem szeret bojlizni

– ezért külön elismerésem – elcserélte egy rakós szettre.

Azt, hogy a kiegészítő ládát, és görgőket külön meg kellett-e venni, elfelejtettem megkérdezni, de azt, hogy volt-e valami mestere, igen. Közvetlenül nem volt, csak figyelt, és tanult. Már az első rakós horgászatnál rengeteg pontyot akasztott, utána különböző világbajnok barátoktól leste el a technikát.

Az első horgászatokkal különben is nagy szerencséje volt: hatéves korában kezdett el pecázni, a szomszéd idős bácsik csalták ki a csornai Keszeg-érre. Ott a saját gyártmányú szerelékkel és mogyorófa pálcával fogott is egy éppen csak méretes csukát, igaz többet évekig sem, de ez az élmény egy életre rabul ejtette.

Utána a környékbeli kavicsbánya-tavakon és a Hansági főcsatornán fejlesztette tudását. Mint a legtöbb, gimnáziumba és egyetemre került horgásztársamnak, neki is volt egy erőteljes kihagyásos időszak, gimnázium kezdetétől. Ennek a házasság vetett véget, amikor a padláson megtalálta sógora levetett botjait. Miután felinstallálta az egyiket, próbaképpen lement a közeli Duna-partra, ahol akasztott egy óriási lapátdévért, tehát megint bejött az első horgászat szerencséje.

Mint ahogy a múlt heti Heti Válasz-interjúból kiderült, újabban rákapott a rablózásra. De nem ám a kiülős, csalihalas módszerre, hanem a pergetésre, akár gumihallal, woblerrel, vagy egyéb villantófajtákkal. Kishalat kizárólag tapogatni, mártogatni használ, elmondása szerint eredményesen.

De alapvetően a békés halazást, és a nagy pontyozást szereti.

Mivel általában több halat fog, mint amennyire szüksége van, a zsákmányt egy részét mindig visszaengedi. A műanyag, telepített tavakat nem kedveli, inkább a természetes vadvízi horgászatot. Vízi járművel nem rendelkezik, akkor horgászik csónakból, ha valamelyik barátja meghívja.

A horgászdivatot sem követi különösebben, többször megszólták már az elavult orsói miatt, lassan már gondolkodik a cserén. Arra a Heti Válaszban nem egyértelműen kifejtett kérdésre, hogy passzírozza-e a halászlé alaplevet, vagy a bajai módszert kedveli, pontosító választ kaptam: kárászt, harcsafejet, gerincet, süllőgerincet főz vegyesen, majd a léből eltávolítja a bőrt, zsírt, csontot, szálkát, és ezt dolgozza össze, de ez csak az alaplé! Természetesen tesz bele szeletet is később. Versenyen csak hobbiból szokott indulni, legfeljebb kettőn egy évben, ezen a MOHOSZ rendezvényen, meg a Fidesz kupán.

A köztársasági elnöki pozíciója csak a szabadidő szempontjából korlátozza a horgászatot, technikailag, szervezésileg nem. A biztonsági emberek kénytelenek voltak alkalmazkodni ehhez a hobbihoz, bár azt, hogy ez egy éjszakai csónakos süllőzős pergetésnél hogyan kivitelezhető, nem fejtette ki. A horgászmódszerek közül sem a műlegyes, sem a tengeri horgászattal nem foglalkozott még, ezért hiába terveztem azt a beugrató kérdést, hogy ismeri-e a nimfa és a nedveslégy közti különbséget.

A nemzetközi politikai porondon nem ismer profi horgászokat, bár egyszer meghívták egy romániai politikus-horgászversenyre, amikor rákérdezett, milyen fogások várhatók, az a kontraproduktív feletet jött: „nálunk nagyon fegyelmezett halak vannak”. Olyan verseny nem horgászhoz méltó, ahol „ráakasztják búvárok a vendég horgára a halakat”, így hát nem mérette meg magát az ominózus bajnokságon. Úgy látszik, a kormányzó pártban oly híres pártfegyelem a halaknál már nem számít erénynek. És arra a központi kérdésre, hogy tervez-e Vlamigyir Putyinnal közös horgászatot, határozott választ kaptam:

nem, Putyinnal nem tervezek horgászatot!

A nagyjából tizenöt perces beszélgetés során persze a legnagyobb eddig fogott halra vonatkozó zsánerkérdést kifelejtettem, viszont Szabi elkészítette rólunk élete egyik legmókásabb riport werkfotóját: a köztársasági elnök, ha horgászatról társalog egy horgásszal, kívülről is pont olyan természetesnek tűnik, mint bármely más horgász.