Vilmos
10 °C
22 °C

Zsidó kárpótlás és az emlékműmutyi

2014.06.14. 08:33
A nemzeti sértettségre rájátszó fideszes emlékezetpolitika mindent a külföldre hárít, a baloldal antifasizmusát pedig már a Kádár-rendszerben megerőszakolták, az áldozatokat politikai eszközként használták. Ungváry Krisztián új könyve szerint a magyar XX. század figurái sokszor egyszerre tettesek és áldozatok, de az erkölcsi felelősséggel való szembenézést akkor is vállalni kell.

Mit érdemel az az Auschwitzból hazatért ÁVH-s vallatótiszt, akit, miután a csizmatalp másik oldalára kerül, volt pribéktársai kínoznak meg, hogy aztán kiszabadulva megint hívő sztálinista váljon belőle, újabb bűnökkel és csalódásokkal? Ennél kacifántosabb dolgok is megestek az ötvenes években, de az egész magyar közelmúlt tele van olyan sorsokkal, amelyekben az ártatlanul való meghurcolás kibogozhatatlanul keveredik súlyos tettekkel, az őszinte hit és politikai illúziók egyéni szemétségekkel, karrierizmus alkalmi segítőkészséggel, naivitás lelkiismeretlenséggel, felsejlő jószándék gyilkosságokhoz való asszisztálással.

Fekete – fehér, igen – nem

Ungváry Krisztián új könyve, a Tettesek vagy áldozatok? leginkább olyan XX. századi történetekkel foglalkozik, amelyek felett ott lebeg az erkölcsi felelősség kérdése kimondatlanul is. A tettes és az áldozat szerep nem mindig válik el azonban élesen egymástól. Ritkák a fekete – fehér helyzetek,

nem olyan egyszerű kérdés ez, mint ahogy az állami pénzből fenntartott intézetekben megpróbálják előadni

– szúrt oda az Andrássy út 60. és a Terror háza felé a szerző a könyvet bemutató sajtóbeszélgetésen. Az egyoldalú és leegyszerűsítő kiállításai miatt Ungváry által régóta bírált, Schmidt Mária által vezetett intézményről bekerült a kötetbe a beszédes című, A terrorháza, mint indoktrináló pártmúzeum tanulmány is. Eredetileg 2003-as, de nem vesztett aktualitásából egy évtized alatt sem.

A most egybegyűjtött, főleg az állambiztonsági beszervezésekkel és a magyar szélsőjobb történetével, valamint hadtörténettel kapcsolatos írásokon túl a Fidesz révén hivatalossá tett fura, felejtésekkel és torzításokkal teli emlékezetpolitika kritikája ez a kötet. A szaktörténészként is nagyon termékeny Ungváry folyamatosan foglalkozik publicisztikákban is a magyar történelem legaktuálisabb, ideológiákkal és hazugságokkal körülvett kérdéseivel. Ő nem csak szajkózza a múlttal való szembenézés fontosságát, mint jónéhányan, akik közhelyesen hozzák fel minduntalan a náci múlttal állítólag leszámoló német nyilvánosság példáját.

Miközben Ungváry saját antikommunizmusát és az ellenzéktől való távolságát rendszeresen hangsúlyozva vált a jobboldali emlékezetpolitika fő kritikusává, egyelőre el tudta kerülni azt a csapdát, hogy pusztán politikai megmondóemberként lehessen legyinteni rá. Ha nem vált volna kínossá már a szó is, azt lehetne mondani, hogy egy manapság alig gyakorolt, klasszikus értelmiségi szerep utópiájához tartja magát, szemben azokkal, akiknek a kiüresedett ideológiai szövegeik miatt most ciki ezt leírni. Nem is nagyon vállalnak nyilvános vitát vele a Fidesz környékéről, ahogy a kormány most már nagyjából az egész történészszakmáról sem vett egyébként tudomást a Szabadság-téri emlékmű kapcsán. Hogy a baloldal számára is kellemetlen szövegei is vannak, arról majd kicsit később.

A bocsánatkérés csapdája

Ungváry a saját nemzeti felelősségünk feltárását erkölcsi programként képviselő történész megtestesítője, emiatt néhány pályatársa a külső kényszerhelyzetek alábecsülésével és túlzott moralizálással vádolja. Azoknak a szemében pedig, akiket bánt a Horthy-kori elit német megszálláshoz való asszisztálásának leírása, vagy a zsidó vagyonok elvételében való korabeli össznépi érdekeltség, ő nyilván csak politikai megszólaló lesz, amikor a társadalmi amnézia alól próbálja kihúzni a talajt.

Az „emlékműmutyi” kapcsán írja le ezt a csapdahelyzetet: szerinte az emberek (vagyis nem csak a kimondottan antiszemiták) nagy része a holokausztot csak a zsidók, tehát nem a magyarok tragédiájának tartja, ők úgy érzik, hogy

az egyik oldalon áll a hatalom által megtestesített „nemzet”, amely mindennap bocsánatot kér, lehetőleg többször is és minél csöpögősebben, a másik oldalon pedig az „örök elégedetlenkedők” vannak, akiknek semmi sem elég.

Az Orbán-kormány szavazótáborát az állandó sértettség állapotában tartja – mondja Ungváry –, kimondatlanul is ez határozza meg a hivatalos emlékezetpolitikát, amikor idegen elnyomókról beszélnek, akik , lám, most még azt is elő akarják írni, hogyan is emlékezzünk.

Bár ez most lehetetlennek látszik, az emlékezeti kérdéseket ki kellene szabadítani az egybites pártpolitikai logikából, különben a történelemhez való viszony teljesen vallási jellegű lesz és szimpla pártjelvény marad. Ungváry azt szeretné, ha a Szabadság-téri birodalmi sasos – Gábriel arkangyalos emlékműhöz hasonló kérdéseket meghagynák a történészeknek, de ez azért elég illuzórikusnak tűnik, hiszen maga mondja, hogy a politikusok pont ezeken szeretnek legjobban rugózni.

Mint a kutató az Index kérdésére válaszolta, ezek miatt ad a „Schiffer-dilemmában” az állásfoglalni nem kívánó LMP-s pártelnöknek igazat az őt vehemensen támadó Kálmán Olgával és másokkal szemben, de ahogy Schiffer számára is az lehetett az egyik szempont, hogy ebben az ügyben is megkülönböztesse magát a baloldali ellenzéktől, azt Ungváry is hangsúlyozza, hogy a magyar baloldal antifasizmusával ő sem akar azonosulni.

A zsidó kárpótlás és az antifa

A kötet egyik legizgalmasabb szövege éppen ennek a mondjuk Demokratikus Charta által fémjelzett, félig már összedőlt politikai mozgósításnak a történeti előzményeit és eredendő bűneit taglalja. Ebben a tanulmányban a Kádár-rendszer hamis antifasiszta hagyományát a holokauszt-túlélők nemzetközi kárpótlási mizériájával illusztrálja, melynek végén az NSZK jóvoltából 1973-ban fejenként párezer forintot fizettek ki. A pártállam nem valamiféle humanitárius okból járt el, saját magának akart devizabevételeket szerezni (ami össze is jött, hiszen német márkát kaptak és forintban fizettek az egyébként teljes érzéketlenséggel kezelt „ügyfeleknek”, ráadásul nem is a Bonnból átutalt teljes összeget) és ennek érdekében a holokauszt történetét is módszeresen meghamisították.

Akkor elsősorban költségvetési okokból tették ezt, de érdekes módon a mai hivatalos, alaptörvényesített emlékezeti kánonhoz hasonlóan jártak el. Hogy a nyugatnémetektől minél többet lehessen behajtani, a magyar hatóságok úgy írták át a történelmet, mintha mindent a maroknyi német megszálló követett volna el, Auschwitzban vették volna csak el a deportáltak értékeit, beleértve mondjuk a bélyeggyűjteményeket, amiket valószínűleg egy filatélista apparátcsik fantáziája miatt tömegével tűntettek fel a kárpótlási kérelmekben.

Valójában természetesen a koncentrációs táborokban már inkább csak az aranyfogaktól foszthatták meg a meggyilkoltakat, a nagyobb vagyonokat a magyar törvények alapján magyar hatóságok és magyar csendőrök vették el, legkésőbb a marhavagonokba való beszállítás előtt. Ungváry szerint a zsidó vagyonokból – 1944, majd a kommunista államosítások után – ekkor harmadszor igyekeztek gyarapítani a magyar államkasszát, az „érdekvédelmi szerv”, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága pedig gyakorlatilag kápó-szerepet vállalt magára.

A kommunisták által megerőszakolt antifasizmus politikai érdekeket követett, az áldozatokat (akiknek a nagy része, ha jobb híján is, de az államszocializmusban látta a biztonság garanciáját), pedig eszközként használta fel. A baloldal antifasizmusának rendszerváltás utáni funkcióiról a könyvben nincs írás, de a párhuzam adott. Abban, hogy a Fidesz nyugodtan folytathatja a maga cinikus emlékezetpolitikáját, ennek is megvan a szerepe.