A nagy Oroszország kovácsolta frigy

Döbbenet ült ki Kovács Béla jobbikos EP-képviselő arcára, amikor a strasbourgi irodájában a beszélgetésünk egyik pontján elétettem egy japán újság harmincnyolc évvel ezelőtti cikkét. Az írás egy japán férfi és egy fiatal szovjet nő házasságáról szólt, fényképpel a boldog párról. „Ez a feleségem” – ismerte el a politikus, aztán néma csendben ültünk egymással szemben. Mégis azt éreztem, Kovács Béla döbbenete nem annak szól, hogy kiderült, nem ő az egyetlen férje a feleségének, sokkal inkább annak, hogy a család egyik titkára fény derült.  

Ekkor már közel öt hónapja kutattam a jobbikos politikus és orosz felesége, Szvetlana Isztosina életútját és családi hátterét, a strasbourgi találkozót pedig azért kezdeményeztem, hogy a nem mindennapi élettörténet utolsó mozaikdarabkája is a helyére kerüljön.

Megvolt az okom a kíváncsiskodásra, Kovács Bélát ugyanis májusban, még az EP-választás kampányának hajrájában azzal vádolták meg, hogy az Európai Unió intézményei ellen kémkedik. Ekkor kezdeményezték Brüsszelben a mentelmi jogának a felfüggesztését, amiről egyébként az EP-képviselők máig nem szavaztak. Kiderült, hogy a kémelhárítás – több más európai titkosszolgálatokkal együttműködve – már 2009 óta figyelte a Moszkva iránt erősen elkötelezett politikust, aki a magyar titkosszolgálat szerint konspiratív módon bonyolított le titkos találkozókat orosz diplomatákkal. Ha igaz, amivel gyanúsítják, akkor Kovács szerepe az volt, hogy befolyásoló ügynökként segítse az orosz érdekeket. 

A nyitott könyv

A kémügy nyilvánosságra kerüléséig a politikus nevét jóformán senki nem ismerte az országban, ami nem is meglepő, hiszen a Jobbik kampányplakátjain nem szerepelt, interjúkat nem nagyon adott, életéről keveset lehetett tudni, önéletrajza meglehetősen rövid. Szürkesége ellenére mégsem jelentéktelen politikusa a pártnak: neki köszönhető, hogy a nacionalista Jobbik az évek alatt oroszbaráttá vált. De ténykedése túlnő Magyarországon, hiszen az ő kezdeményezésére jött létre 2009-ben az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége, amely több európai szélsőjobboldali pártot tömörít. 

Azt, hogy jók az orosz kapcsolatai, és gyakran jár Moszkvába, Kovács sem tagadta, sőt, ezt hozta fel védekezésképpen is. Szerinte az élete nyitott könyv, és sosem titkolta, hogy orosz diplomatákkal találkozgat, és ezt kémkedésnek venni nonszensz. „Soha nem voltam sem magyar, sem külföldi titkosszolgálat tagja, soha nem működtem velük együtt és megkeresés sem volt a részükről" – mondta májusban. Akkor arról is beszélt, hogy orosz felesége sem dolgozott soha a KGB-nek.

Csakhogy Kovács Béla és felesége múltjában vannak olyan, eddig eltitkolt momentumok és tények, amelyek arra utalnak, hogy az egyik közös pont a házaspár életében éppen a szovjet titkosszolgálat, az Állambiztonsági Bizottság, közismertebb nevén a KGB volt. Az a szervezet, amely a kommunizmus és a Szovjetunió szétesését is túlélte hálózataival, hírszerzőivel és ügynökeivel együtt.

De ahhoz, hogy ezeket a titkokat megismerjük, vissza kell mennünk egészen 1960-ig.

A szovjet laktanya titka

1960 telén C., a vidéken élő fiatal lány egészséges fiúgyermeket hozott a világra. A gyermek a lány eltitkolt kapcsolatából született, az édesapa, egy orosz katonatiszt, a falu szélén lévő szovjet laktanyában szolgált. Mindenkinek úgy volt a legjobb, ha a lány a fővárosban szüli meg a babát, a lány pedig a katona nyomására hozta meg a legfájdalmasabb döntést, amit egy anya meghozhat: a kórházból egyedül ment vissza a faluba, az újszülött állami gondozásba került.

Öt hónappal később idősebb Kovács Béla és felesége, Erzsébet az egyik budapesti gyermekotthonban fogadta örökbe a csecsemőt. Bár titkos örökbefogadás volt, a gyermekotthonban elárulták nekik, ki az édesanya, és hol él. Idősebb Kovács Béla és felesége úgy döntött, hogy a titkot soha nem osztja meg az örökbefogadott fiúval, akit a nevelőapa után Bélának neveztek el.

Az a dunántúli laktanya, ahol évtizedekkel ezelőtt ifjabb Kovács Béla orosz édesapja katonaként szolgált, ma már jórészt lakatlan, omlásveszélyes épületekből áll. A területen található ingatlanok közül szinte csak azokat a panelházakat újították fel, ahol annak idején a tiszti lakások voltak. C. lakására a volt laktanya területén, az egyik ilyen paneltömbben bukkantam rá. De nem beszélhettem C.-vel, hiába próbálkoztam. Helyette a fiúunokája adta értésemre, hogy pontosan tudja, miért és ki után kutatok, azt is, hogy egy ideje „szaglászom utánuk”, de jobban teszem, ha nem kérdezősködöm többet a környéken.

Annak kiderítését, hogy mi történt több mint fél évszázaddal ezelőtt a dunántúli faluban, nemcsak C. titkolózása nehezítette, hanem az anyakönyv is, amelyben hiányznak az édesapára vonatkozó adatok (lásd Egy különös anyakönyv című keretes írást).

A nevelőszülők

Kovács Béla nevelőapjával már szerencsésebb voltam. Az idős férfit vidéki nyaralójában találtam meg, készségesen beszélt a múltról. Régen szakmunkásként dolgozott egy állami vendéglátóipari vállalatnál, de baleset érte, az egyik ujját levágta egy munkagép. Fél év betegállomány várt rá, majd miután a vállalathoz visszatérve nem tudott megegyezni a bérről az igazgatóval, odébbállt. Ekkor került a külügyminisztérium alá tartozó  Diplomáciai Testület Ellátó Igazgatóságra (DTEI), ahol az volt a feladata, hogy melós kollégáival együtt magyar diplomaták lakásait újítsák fel, amíg azok külszolgálaton vannak.

Ez egy bizalmi állás volt, mielőtt valakit a DTEI-hez felvettek, teljesen átvilágították, nehogy nyugati kém férkőzzön a soraikba - ebből az ellenőrzésből a nevelőapa nem érzékelt semmit. A szovjet tanácsadók ott ültek minden fontosabb állami szervben, így amit a DTEI dolgozóiról tudott a magyar szocialista kémelhárítás, azt a KGB is tudta, feltéve ha számukra valamiért hasznos volt az információ.

Azért is volt ez egy bizalmi állás, mert az itt dolgozók többségét előbb-utóbb külszolgálatra küldték, hogy a külföldi magyar nagykövetségeken takarítóként, gondnokként, szakácsként segítsék a diplomaták mindennapjait. A Kovács család sem volt kivétel: 1976-ban Japánba küldték őket. A tokiói magyar nagykövetségen idősebb Kovács Béla gondnok lett, míg felesége a követség dolgozóira főzött, fiuk pedig egy kinti középiskolába járt. 

Tokió

Gondnokként idősebb Kovács Béla nem volt egy feltűnő figura, azok a Japánban élő magyarok, akik akkoriban bejáratosak voltak a követségre, nem is emlékeztek a nevére, hiába is kérdeztem őket. Pedig sokan találkozhattak vele, mert ő nyitotta ki a kaput azoknak, akik a nyitvatartási idő alatt a követségre mentek ügyeiket intézni. 

Miközben Tokióban a Kovács házaspár alig-alig hagyhatta el a követséget, nevelt fiuk előtt kinyílt a világ: amerikai alapítású középiskolába járt, megtanult japánul és angolul, barátokat, ismerősöket szerzett. A szülők nem néztek a fiú körmére, aki az apa elmondása szerint „reggel ment, este jött”, így azt sem tudták, hogy napközben hol van, kikkel és miért találkozik.

Az apa azt is csak akkor tudta meg, hogy a fiának egy hét évvel idősebb orosz barátnője van, amikor a hosszú szőke hajú Szvetlana egyszer a követségen kereste a barátját. Amikor idősebb Kovács Béla megkérdezte, honnan ismeri a fiút, a nő azt felelte, hogy az iskolánál ismerkedtek meg – ekkor Kovács Béla már egy tokiói amerikai egyetem hallgatója volt. (Kovács Béla állítása szerint Szvetlanával egy hajóúton ismerkedtek meg, a jegyük egy adminisztrációs hiba miatt ugyanabba az ágyba szólt.)

A nevelőapa nem sokat tudott fia barátnőjéről, mint mondta, csak 1980-ban, hazautazásuk előtt árulta el neki a nagykövetségen dolgozó egyik magyar hírszerző tiszt, hogy valójában mivel is foglalkozik Szvetlana. 

Szvetlana Isztosina 

Amikor májusban a kémügy kipattant, az egyik sajtótájékoztatón a feleségéről is kérdeztem Kovács Bélát. A politikus elmondta, hogy 1979-ben Japánban ismerkedtek meg, a felesége pedig szovjet állampolgárként úgy került ki a szigetországba, hogy a japán közszolgálati televízió egyik orosz ajkúaknak szóló adásának műsorvezetője volt. Ezzel magyarázta azt is, hogy szovjet állampolgárként miért élhetett Japánban a hetvenes években. Kovács váltig állította, hogy nagyon jól ismeri a feleségét, és biztos abban, hogy Szvetlana sohasem dolgozott a KGB-nek. 

Fél évvel később, amikor a strasbourgi irodájában Kovács Bélát felkerestem, újra megkérdeztem a feleségéről, és lényegében ugyanezeket mondta el. Arról is beszélt, hogy Szvetlanával 1986-ban házasodtak össze, majd egy félmondattal utalt arra, hogy a nő ekkor már osztrák állampolgár volt.

Ez azért is volt furcsa, mert kicsivel később azt mondta, hogy a felesége 1988-ban szerezte meg az osztrák állampolgárságot, amikor már mindketten Ausztriában voltak, és Szvetlanának nem hosszabbították meg a szovjet útlevelét. (Ugyanezt mondta az Alfahírnek adott interjújában is még májusban.) „Akkor volt egy ilyen lehetőség, hogy könnyített eljárásban megkapja az osztrák állampolgárságot” – emlékezett vissza Kovács Béla 1988-ra. Közbevetettem, hogy az előbb még azt mondta, hogy a felesége 1986-ban már osztrák állampolgár volt, erre azt válaszolta, hogy ennyi idő távlatából már valószínűleg keveri az évszámokat.

Szvetlana Ómija

Az újságcikk, amit Kovács Béla strasbourgi irodájában a képviselő asztalára tettem, a Mainicsi Simbun nevű japán újság egyik 1975. nyári számában jelent meg. Egy házaspárról, a 21 éves Szvetlanáról és japán férjéről, Ómija Maszanori boldog házasságáról szól – akkoriban Japánban még érdekességnek számított, hogyha külföldiek éltek a szigetországban. Maszanori és Szvetlana 1975-ben kötött házasságot, a cikk szerint a nő egy moszkvai egyetemen ismerte meg a japán férfit, és még Oroszországban összeházasodtak.

„A nehézkes és hosszadalmas procedúra után, amint megkapta a kiutazási engedélyt, (Szvetlana) elhagyta a Szovjetuniót, és követte férjét, aki a munkája iránt érzett felelősség miatt már hamarabb visszatért Japánba, és türelmesen várta feleségét. A pár Gamagoriban éli a friss házasok életét. Szvetlana még tanul – bár a diplomához szükséges krediteket már sikerült összegyűjtenie, még hátravan a szakdolgozat. Mivel számára most ez a legfontosabb, a japán nyelv tanulásával szemben is előnyt élvez. Szvetlana egyelőre egyáltalán nem beszél japánul, így a házaspár egymással is csak oroszul kommunikál. Szinte egyáltalán nem hagyja el a lakásukat. Reggel, miután a férje elmegy a munkába, ő tanulással tölti az idejét. Ha elfárad, szovjet zenét hallgat. Ezt a rendet követi nap mint nap" – ezt már egy másik, a Tokiótól 300 kilométerre fekvő Gamagoriban kiadott helyi újság, a Gamaguri Shimbun egyik 1975. augusztusi számában lehet olvasni ugyanerről a párról. 

Akárcsak Kovács Béla, úgy egyébként Maszanori sem érdektelen figura: a férfi nukleáris ügyekkel foglalkozik, az egyik japán független kormányzati ügynökség, a Japan International Cooperation Agency munkatársaként dolgozott Kazahsztánban is.

„Most már nekem is lenne mit kérdeznem a feleségemtől, nemcsak magának” – így reagált a japán újságcikkre Kovács Béla, amikor a strasbourgi irodában beszélgettünk. Azt elismerte, hogy a felesége révén ismeri Ómija Maszanorit, de azt állította, nem tudta, hogy házasok voltak. Pedig azok voltak, sőt, jogi értelemben most is azok. De Szvetlanának volt egy harmadik férje is. 

Szvetlana Schön

Amikor Kovács Béla azt állította a beszélgetésünkkor, hogy Szvetlana 1986-ban már osztrák állampolgár volt, véletlenül igazat mondott, a nő valóban nem 1988-ban szerezte meg az osztrák állampolgárságot, mint ahogy azt korábban Kovács az Alfahírnek állította. A nyolcvanas évek közepén ugyanis a nő ismerősei szerint már sűrűn használta a Szvetlana Schön névre kiállított útlevelét is. 1983-ban – tehát amikor már négy éve együtt volt Kovács Bélával – hozzáment egy osztrák férfihez, Mario Schönhöz.

A börtönviselt Schön neve ismerősen csengett akkor az osztrák alvilágban, de amikor körbekérdeztem, még a magyar alvilág öregjei közül is volt, aki tudta, kiről van szó. A férfi neve egy 1979-es bűnügyi hírben is megjelent, az akkor 20 éves, nagylábon élő Schön egy olyan erőszakos betörőbandának volt a tagja, amely a rendőrség szerint „nem válogatott a módszerekben”.  

A férfi kelet-európai nőkkel is névházasságokat kötött, természetesen pénzért. Schön csak papíron volt együtt a feleségeivel, így Szvetlana oldalán sem bukkant fel soha, az orosz nőnek csak az osztrák útlevél és a családnév miatt volt fontos, hogy a bűnözőhöz férjhez menjen. Így amikor Szvetlana 1984-ben megkapta az osztrák állampolgárságot, rögtön elváltak, Schön pedig újabb üzletet kötött, egy lengyel nőhöz ment hozzá pénzért. Azt, hogy tudomása volt-e arról, hogy amikor Szvetlanához hozzáment, valójában a KGB-vel üzletelt, nem tudtam tőle megkérdezni, mert már csak a sírját találtam meg a bécsi központi temetőben: két évvel ezelőtt, 51 éves korában egy balesetben elhunyt.  

Könnyen lehet, hogy Schön tisztában volt vele, kik a megbízói. Amíg a vasfüggöny állt, a KGB az osztrák alvilágban is kiépítette a kapcsolatait. Az együttműködés az ötvenes-hatvanas években kezdődött és elsősorban a csempészetre terjedt ki, a kelet-európai titkosszolgálatoknak jól jött néhány bécsi bűnözői banda segítsége. Előfordultak olyan esetek is, hogy a szovjet titkosszolgálat osztrák betörőket bízott meg azzal, hogy valakinek a lakásába törjenek be, így kevésbé volt rizikós, mintha szovjetekkel végeztetné a munkát. 

A futár

Azt, hogy Szvetlana Isztosina a KGB futára volt, Kovács Béla nevelőapja árulta el nekem. Már Tokióban feltűnt az apának, hogy fia barátnője rengeteget utazik a világban, ami egy szovjet állampolgár esetén elég gyanús volt ebben az időszakban. Végül nem sokkal a család hazautazása előtt, a tokiói nagykövetségen dolgozó magyar hírszerző mondta el neki, mi az oka ennek. Ahogy azt is, hogy a fia jövőbeni pályafutása is a szovjetek kezében van, ők intézik majd el, hogy az egyetemista fiú később Oroszországban tanuljon. 

Kovács Béla felesége - Szvetlana Ómija és Szvetlana Schön néven - valóban sokat utazott, szinte mindig úton volt. Rengeteget repült Tokióból Nyugat-Európába, Skandináviába, de ázsiai országokba is. Ezek drága utak voltak, a fizetéséből nehezen tudta volna finanszírozni. Szvetlana ugyanis – Kovács Béla állításával szemben – soha nem volt állásban a japán állami televíziónál, viszont dolgozott egy tésztaboltban, egy kifőzdében és egy nyelviskolában. A Szovjetunióban élő szülei sem voltak annyira tehetősek, hogy ezeket a költséges utakat fizetni tudták volna. Az utazásokat a KGB finanszírozta. 

A titkosszolgálati futárok dolga, hogy információkat, üzeneteket, eszközöket szállítsanak, adjanak-vegyenek át. A találkozókat lehetőleg mindig más helyen kell lebonyolítani, a volt KGB-sek szerint ráadásul éppen azok az országok voltak a hetvenes-nyolcvanas években a futárok kedvelt célállomásai, ahol Szvetlana is rendszeresen megfordult. Ilyen munkára csak a legmegbízhatóbb embereit küldte a KGB, mert ha kellett, akár egyéb titkosszolgálati műveletekbe is bele lehetett vonni őket. A külföldi okmányokra Kovács Béla feleségének azért volt szüksége, mert a hetvenes-nyolcvanas években feltűnt volna, ha szovjet állampolgárként utazik. A KGB futárainál bevett gyakorlat volt, hogy névházasságok révén szereztek külföldi úti okmányokat.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha Szvetlana kém volt, akkor miért szerepelt a japán újságokban, ezzel is növelve egy esetleges későbbi lebukás esélyét. Csakhogy nem ő volt az egyetlen szovjet kém, aki ebben az időszakban a japán médiában szerepelt. Az újságíróként Tokióban élő, de valójában a KGB munkatársaként tevékenykedő Sztaniszlav Levcsenko és felesége is szerepelt ekkoriban az egyik japán televízióban, mint a szigetországban élő külföldi, noha senki nem tudta róla, hogy valójában kém. (Levcsenko ma már az USA-ban él, ahol megírta a On The Wrong Side, My life in KGB – Rossz Oldalon, Életem a KGB-ben című önéletrajzi könyvét. A férfi 1979-ben disszidált és terített: beszervezett ügynököket, a szigetországban dolgozó KGB-sek neveit adta át az amerikaiaknak, miközben a távollétében egy orosz bíróság halálra ítélte őt.)

Az ilyen szereplések még jól is jöttek a kémeknek, hiszen ráerősítettek a fedőfoglalkozásukra, Levcsenko esetében arra, hogy ő újságíró, noha valójában KGB hírszerzője volt. Kovács Béla feleségének pedig azért is jöhettek jól ezek a megjelenések, mert a cikkekben egytől egyig csendes, visszahúzódó nőként jellemezték, aki nem mozdul ki a lakásból, noha később – mihelyst megszerezte a Szvetlana Ómija névre kiállított okmányokat – szinte állandóan úton volt.  

A bázis

Japán rendkívül jelentős szerepet játszott a KGB életében a hidegháború alatt. A hetvenes-nyolcvanas években a szigetországban hemzsegtek a külföldi hírszerzők, köztük a szovjet kémek. Ez volt az az időszak, amikor a szovjet állampolgárok nem utazhattak külföldre. Azok a szovjetek, akik Japánban éltek, törvényszerűen a KGB-vel, vagy a szovjet katonai hírszerzéssel, a GRU-val működtek együtt. Aki nem hírszerző volt, az ügynökként vagy informátorként dolgozott a titkosszolgálatoknak, ez alól csak a legnagyobb fejesek, a szovjet kommunista párt központi bizottságában dolgozók jelenthettek kivételt – árulta el Konsztantyin Preobrazsenszkij, amikor erről az időszakról kérdeztem. A ma már szintén az Egyesült Államokban élő 61 éves férfit azért kerestem meg, mert ebben az időszakban élt Japánban, méghozzá ahogy Levcsenko és Kovács Béla felesége, ő is a KGB hírszerzője volt, kínaiakat kellett beszerveznie a szovjet titkosszolgálatnak. 

A hidegháború idején Japán aranybánya volt a KGB-nek, az ott ténykedő szovjet hírszerzőkön és azok ügynökein keresztül Moszkva fontos gazdasági, katonai és politikai információkhoz jutott. A japán kémelhárítás a szovjethez képest viszonylag gyenge volt, és ezt Moszkva ki is használta. Annak a speciális felszerelésnek a technológiáját például, amit a KGB tokiói rezidenciáján arra használták, hogy a japán rendőrségi kommunikációt lehallgassák, a japánoktól lopták el a szovjetek – írta visszaemlékezésében Levcsenko.

Levcsenko írt arról is, ami a Kovács-ügyben is fontos szempont: a kém nem csak az, aki titkos információkat szerez meg, a titkosszolgálati munka ennél bonyolultabb és összetettebb szakma. A KGB legalább ilyen erős volt az úgynevezett aktív intézkedések területén. Pártokba való beépülés, szervezetek alapítása, szponzorálása, helyi véleményvezérek, politikusok, gazdasági szereplők befolyásolása, lefizetése, lejáratása, zsarolások – ezek mind aktív intézkedések voltak. A lényeg, hogy a KGB nem elégedett meg azzal, hogy kivitt információkat az országból, ezzel erősítve a Szovjetuniót, hanem a külföldi állam belügyeit is befolyásolni akarta. Az, hogy Oroszország – különböző csatornákon – most támogatja az európai szélsőjobboldalt, vagy az európai szélsőjobb köreiben terjeszti az orosz propagandát, nem más, mint egy aktív intézkedés. 

Kovács Béla és a nevelőszülei 1980-ban tértek haza Japánból. Bár Kovács Béla azt mesélte nekem, hogy szerette volna Japánban befejezni az amerikai egyetemet, erre nem volt lehetősége, nem sokkal később már Oroszországban járt egyetemre. Miután végzett, rövid ideig még Magyarországon élt és dolgozott, majd közvetlenül a katonaság előtt, 1986-ban házasodott össze Szvetlanával.

Az országot végül 1988-ban hagyták el, Kovács azt állítja, hogy ekkor Ausztriába mentek. Érdekes egybeesés, de éppen ez volt az az időszak, amikor a Szovjetunióban már érezni lehetett a változásokat és a KGB visszahívta a külföldön tevékenykedő hírszerzőit. A házaspár legközelebb 2003-ban bukkant fel újra Magyarországon, ekkor már egy volt KGB-s, Vlagyimir Putyin vezette Oroszországot, és határozta meg a birodalom külpolitikai stratégiáját.  

A köztes 15 évről Kovács Béla azt mondja, Moszkvában és Tokióban különböző vállalkozásokat alapított és vezetett. Az biztos, hogy Magyarországra meglehetősen jómódúan tért vissza 2003-ban, ám nevelőapja szerint ekkora már nagyon megváltozott – bár idősebb Kovács Béla szerint a változás már korábban jelentkezett, és ebben annak is szerepe lehetett, hogy fia megtudta, nem ők a vér szerinti szülei.

Az identitás

A kémügy szempontjából nem mellékes, hogy Kovács mikor és kitől tudhatta meg, hogy azok, akiket az édes szüleinek hitt, nem azok. Egyáltalán nem volt ritka jelenség ugyanis, hogy a KGB ezt az információt felhasználva hálózott be embereket, erősítve orosz identitásukat. Nem véletlen az sem, hogy amikor májusban Kovács Bélát meghallgatta a parlament nemzetbiztonsági bizottsága, akkor a politikus identitása is szóba került. A Hvg.hu szerint amikor megkérdezték tőle, milyen nemzeti identitással, elkötelezettséggel rendelkezik, „elsőre zavarba jött, és csak annyit mondott, »magyar állampolgár vagyok, csak magyar útlevelem van«, majd kis szünet után tette hozzá: »és természetesen magyar identitású vagyok«.” Ezt az Indexnek is megerősítette a bizottsági ülés egyik résztvevője.

Amikor Kovács Béla nevelőapjával beszéltem, az idős férfi azt állította: a fia akkor változott meg, amikor Japánban megismerkedett Szvetlanával, és amikor pedig évekkel később a Szovjetunióból hazatért, „teljesen más emberré vált, mintha kicserélték volna". Ez persze betudható annak is, hogy az időközben diplomát szerzett, nyelveket beszélő Kovács már másként tekintett az egyszerű munkásszüleire, de a nevelőapja nemcsak erre, hanem a fia identitására és a Szovjetunióhoz való viszonyára utalt, amikor erről beszélt.

Nevelőapja szerint ők sosem mondták meg fiuknak, hogy örökbe fogadták, de – nem tudni kik, miért, és honnan tudták – Japánban vagy a moszkvai évek alatt ezt megsúgták fiának. Részben ennek is tudta be fia megváltozását és kapcsolatuk elhidegülését. Strasbourgi beszélgetésünkkor Kovács Béla ezzel szemben azt állította, tíz évvel ezelőtt, Magyarországon nevelőapja üzente meg neki, hogy nem ő az igazi apja, előtte erről fogalma sem volt.  

Kágébéla

Két évvel azután, hogy feleségével 2003-ban visszatért Magyarországra, Kovács Béla belépett a Jobbikba. Még abban az évben megalakította a párt külügyi bizottságát, amelynek azóta is az elnöke. A főleg bölcsészekből álló jobbikos vezetés örült a több nyelven beszélő Kovácsnak, aki nem is rejtette a véka alá, hogy remek kapcsolatai vannak külföldön. Részben ennek, részben pedig annak köszönhette előmenetelét, hogy nem volt fukar, amikor a zsebébe kellett nyúlni. Volt egy időszak, amikor magánszemélyként hivatalosan ő adta a legtöbb pénzt a Jobbiknak, több millió forintot. Azt, hogy igen bőkezűen támogatta a pártot, még Vona Gábor pártelnök is elismerte. 

Kovács  nyelvtudása és a kapcsolatrendszere mellett a bőkezűsége segítette abban, hogy viszonylag gyors karriert fusson be a párton belül. És emiatt az sem számított, hogy honnan jött és mit csinált korábban. Pedig a gyanú mindig körüllengte: moszkvai múltja miatt a háta mögött sokan csak Kágébélának hívták a pártban. 

A messziről jött idegen pedig nem tétlenkedett. Leginkább azon munkálkodott, hogy az őszödi beszéd utáni felfordulásban egyre jobban erősödő Jobbik azokhoz közeledjen, akikkel ő is remek kapcsolatokat ápol: az oroszokhoz. 2008-ban az ő kezdeményezésére és vele utazott Moszkvába Vona Gábor pártelnök, és nagyjából ez az a pont, ahol a Jobbik külpolitikájában vállaltan is megjelent az azóta is tartó oroszbarátság. Kovács erre másképpen emlékszik, szerinte Vona Gábor szeretett volna az oroszokhoz közeledni, ő csak segített neki ebben.  

2009 őszén Kovács kezdeményezésére alakult meg az európai szélsőjobboldali pártokat tömörítő Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége, melynek deklarált célja, hogy előbb-utóbb frakciót tudjon alakítani az EP-ben. A régebben szebb napokat megélt, de mára már jelentéktelenné vált szervezetnek Kovács eleinte a kincstárnoka, majd az elnöke volt. Még a kémbotrány előtt megszólalt az orosz–ukrán konfliktusban, méghozzá a nemzetközi sajtóban, a krími népszavazás egyik megfigyelőjeként mondta azt, hogy a szavazás „teljesen szabad és tisztességes" lesz. Az ukrán parlament nemrég fogadott el egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi, hogy különféle szankciókkal sújtsa az ország nemzetbiztonságát, szuverenitását vagy területi integritását veszélyeztető államokat, csoportokat és személyeket, és ugyanezzel a lendülettel Kovácsnak megtiltották, hogy betegye a lábát az országba.

Itt a vége

Amikor Kovács Bélával Strasbourgban beszélgettem, megismételte, hogy ő soha, semmilyen titkosszolgálattal nem állt kapcsolatban, ahogy a felesége sem, akit állítása szerint nagyon jól ismer. Csak ezek szerint éppen azt nem tudta, hogy a nőnek jelenleg is van egy japán férje, és miközben együtt voltak, még egy osztrák is volt. 

De ha Szvetlana Isztosina el is titkolta előle ezeket az információkat, akkor Kovács Bélát miért nem érdekelte soha, hogy Szvetlana hogyan lett osztrák állampolgár? Miért mondta azt a beszélgetésünk alatt, hogy mielőtt 1986-ban összeházasodtak, feleségének már megvolt az osztrák állampolgársága, miközben a kémügy kirobbanása utáni interjújában azt mondta, hogy a nő 1988-ban lett osztrák állampolgár? Tényleg csak arról van szó, hogy ennyi év távlatából már nem emlékszik rá jól? De ha így is van, Kovács akkor is nemzetközi kapcsolatokat is tanult egy moszkvai elit egyetemen (IMO), világot járt, a politikai viszonyokat jól ismerő ember. Elhitte, hogy egy szovjet nő a nyolcvanas években „könnyített eljárással" osztrák állampolgársághoz juthat? Ha tényleg ennyire tombolt a szerelem köztük, akkor miért nem érdekelte, hogy a párja miért és milyen pénzből utazik ennyit a nagyvilágban? Puszta véletlen lenne, hogy Szvetlana másik, japán férje szintén orosz egyetemen végzett és fizikusként nukleáris témákkal foglalkozik?

Ha igaz, amit a magyar kémelhárítás állít, miszerint több nyugat-európai titkosszolgálattal együttműködve 2009 óta figyelte Kovács Bélát, és felvételekkel tudják bizonyítani, hogy a politikus olyan diplomatákkal találkozott konspiratív módon, akik valójában az orosz titkosszolgálat munkatársai, akkor ezekre a kérdésekre pofonegyszerű válaszolni.

És akkor az egyben azt is jelenti, hogy 2005-ben, két évvel azután, hogy Kovács Béla és felesége hazatért Oroszországból, a Jobbikba beépült az orosz titkosszolgálat.   

(A Kovács Béla és felesége életének eddig nem ismert részleteit feltáró cikkhez az információkat a politikus és feleségének környezetéből, a családot korábban ismerőktől, a hetvenes években Japánban élő magyaroktól és oroszoktól, egykori külügyminisztériumi dolgozóktól, az orosz és a magyar titkosszolgálatok működésére, azok múltjára rálátó szakértőktől, köztük a KGB volt hírszerzőitől szereztem. Az információkat több forrásból ellenőriztem.  Az orosz nyelvű forrásoknál fordítóként Nyilas Gergő kollégám, a japán nyelvű újságcikkek megszerzésénél és fordításában Kuniaki Ura, Korodi Kati, Kiss Dani, Tóth Tímea, Hiller Gábor és Rácz Gergő nyújtott nélkülözhetetlen segítséget.)

A cikket a Facebook-oldalunkon kommentelheti.