Az ujjlenyomat miatt félnek Magyarországtól a menekültek

"Ennek soha nem lesz vége. Csak jönnek, csak jönnek" - Károly egykedvűen piszkálta botjával a menekültek eldobott ruháit a röszkei határtól néhány kilométerre. Közmunkásként neki ezt jelenti a menekültáradat. Zacskókat és papírszemetet, elszórt hátizsákokat, ruhákat, cipőket. "Van, hogy gyerekjátékot találunk, volt, aki eurót talált. Én még nem" - tárta szét a karját. "Én nem értem, mit fognak ezek az emberek csinálni Európában. Mindenüket feladták és elindulnak a nulláról? Gyerekkel?" - Károly nem menne semmi pénzért.

"56 évesen kinek kellenénk?" - vágott közbe társa, aki úgy nézett ki, mintha egy alacsony költségvetésben újraforgatott Star Trekből lépett volna elő, valószerűtlenül futurisztikusan magára csavart fekete zacskóban.

A fiatal Gyuszi viszont volt már az, amit gazdasági menekültnek hívunk, ha migránsokról beszélünk: és októberben megint az lesz, megy Hollandiába. Addig marad a napi nyolc órás szemétszedés 50 ezerért a migránsok vonulási útvonalán. A pénz nem lett több, csak a munka.

Sínen vannak

A műszaki határzárnak hívott szögesdrót a szerb-magyar határon láthatóan nem jelent akadályt. Nem csak azért, mert könnyen áthatolható - sokfelé látni a rádobott ruhákat, amiken keresztül átmásznak - de azért is, mert könnyen megkerülhető: a többség Röszkénél a vasúti vágányon végigsétálva jön át.

A keddi áramláshoz képest szerdán kissé alábbhagyott a tempó, de így is tíz perc alatt 70 ember érkezett. Bangladesből, Pakisztánból férfiak, Szíriából, Afganisztánból, kisebb részt Nyugat-Afrikából pedig családosok is.

A kép bizarr: a határtól a síneken egy kilométeren át gyalogolnak a menekültek, aztán a Röszkére vezető útra érve két rendőr várja őket, akik láttán az érkezők maguktól fordulnak az ötven méterre álló, kukoricaföldön kialakított ideiglenes gyűjtőpontra. Ott sorban állnak egy rendőrfurgonnál, ahol vizet és szendvicseket kapnak, majd leülnek a négy toi-toijal komfortosított mezőn, hogy megvárják az őket a röszkei táborba beszállitó buszt. A rendőrségi jelentésekben használt "elfogás" kifejezés távol áll a pontos leírástól.

Aszif természetesen Németországba tart barátaival. A pakisztáni srác vidám, reményei szerint útépítőként fog dolgozni Németországban. Ezt csinálta Karacsiban is, már amikor volt munka.

- foglalta össze, világrekord tömörséggel, hogyan jött át Európán, milyen adminisztrációs folyamatokon ment keresztül és, hogy szerinte mi vár rá most, hogy Magyarországon is a hivatalok kezébe került. Aszif nem az életét menti Pakisztánból, az ő helyzete egy kicsit más, mint a szíriaiaké.

Ahány harcos, annyi ellenség

"Aleppóban éltünk, amíg bomba nem érte a házunkat" - mesélte Fatima olyan arccal, mintha valami apró kellemetlenségről beszélne. Tipográfusként dolgozott, sosem gondolt rá,hogy családostul elhagyja az országot. De a háborúban nem volt választásuk: kurdként Bassar Aszad elnök hadseregétől éppúgy félniük kellett, mint az ellene harcoló Iszlám Államtól. És a szomszédos Törökország is ellenségként tekint rájuk, tartva Kurdisztán önállósodásától, ami a 70 milliós Törökország ötödét adó kurdoknak is újabb lendületet adhatna.

Az asszony, a férje, tízéves lánya, hatéves fia útja két hónap alatt Szíriától Röszkéig kétezer euróba került. Céljuk Belgium vagy Dánia volna, de Fatima is elmondja, amit ezután még sok menekülttől hallok: ha ujjlenyomatot adnak Magyarországon, akkor már csak Németországba mehetnek, mert mindenki más kénytelen Magyarországra visszatoloncolni őket, egyedül Berlin tudja "megtörni az ujjlenyomatszabályt."

Ugyanettől tartott Nazir is. Az kórházi asszisztensként egykor a Damaszkusz melletti Deraa-ban dolgozó 28 éves férfi Hollandiába menne. Ha sikerül, akkor kórházi dolgozó lesz. A háborúban állítólag teljes családját elvesztett Nazir útitársa már inkább dühös volt az ujjlenyomat miatt, mint aggódó. "Nem szeretem Magyarországot" - mondta, de Nazir csitította, már csak udvariasságból is.

Magyarország ujjfetisiszta

Sokan csodálkoznak, hogy Magyarország ujjlenyomatot vesz, azt hiszik, ez valami magyar hepp, pedig megtehetné, mint Macedónia vagy Szerbia - és persze Görögország -, hogy zavartalanul tovább engedi őket. Magyarázom, hogy ez már az EU, sőt, Schengen, vannak bizonyos nemzetközi kötelezettségek, de legyintenek. "Gondolom, maga most csak a kormányát védi."

Közben begördült egy rabomobil. Senkit nem riasztott el, hogy nem civil busz érkezett, a kétszáz fős csapat szinte szaladt felé. "Two line please" - kérte az elé tömörült tömegtől a buszon álló rendőr, míg kollégája a csomagtérnél a megszokottabb formát hozta: "Hát ez mind fogyatékos bazmeg, a csomagjukat sem tudják bepakolni, a kurva anyjukat".

Emberség a szögesdróton túl

Az elfogatás és az ujjlenyomat-vétel réme miatt van, aki meg is torpan a határon. A szögesdrótot megszakító sín szerb oldalán többen ültek tanácstalanul, köztük Nadia is. A palesztin származású, de szíriai születésű angoltanárnő sógorával és 12 éves fiával indult el négy hónapja Damaszkuszból. Nemcsak Aszadtól és az Iszlám Államtól, hanem a kisebb helyi haduraktól tartva hagyta el az országot.

Mérnök férje és két kisebb gyereke azonban ott maradt. "A férjem félt, hogy az úton még nagyobb a veszély. Megegyeztünk, hogy én előremegyek. Hollandiába, a nővéremhez." A családdal, amikor tud, beszél Skype-on. Internet többnyire van, bár az áramot és a vizet sokszor egy hétre is kikapcsolják a szíriai fővárosban.

Az asszony sajnálta, hogy nem együtt mentek, de ő is tartott a bizonytalan úttól. Azt viszont sehogy nem gondolta, hogy az igazi nehézségek az EU-nál kezdődnek. Nem mintha pont erre lett volna szüksége, de jobb hiján számokkal próbáltam megmagyarázni, miért olyan könnyű félelmet ébreszteni az emberekben a menekültekkel szemben: Németország idén lakosságának majdnem egy százalékával azonos menekültáradatot kész fogadni. Ezt egyszer megteheti az EU legerősebb országa, de évente? Hiszen az áradatnak nem látszik a vége, ahogyan azoknak a polgárháborús konfliktusoknak sem, amelyek kialakulásáért a Nyugat is felelős.

Nadia olyan választ adott, hogy a Kurucinfo is megnyalhatja szája szélét.

"Az arab világban nincs emberség. Megaláznak minket, nem kellünk nekik, legfeljebb segélyeket küldenek Jordániába és Libanonba, de minket nem akarnak látni. Szégyellem, hogy arab vagyok, európai akarok lenni.

- nézett rám.

Jó tanácsot nem tudtam adni, csak körbemutatni: annál minden csak jobb lehet, mint tétlenül ülni egy vasúti sínen, szögesdrótok között a szerb-magyar határon. Amit a beszélgetésünk alatt a rendőrség épp műveleti területté nyilvánított, így megkérték az újságírókat, hogy távozzanak, "mert nem szeretnének ellenük intézkedni".A magyar oldalra kiérkezett rendőrök láttán Nadia még tanácstalanabbul nézett és a családdal együtt ott maradt a síneken, pár méterre a megalázástól mentes, könyörületes, emberséges világtól.

Nézze meg a Röszkénél készült videónkat: