Meghalt Göncz Árpád

Életének 94. évében, családja körében meghalt Göncz Árpád politikus, író, műfordító, a rendszerváltáskor létrejött harmadik magyar köztársaság első államfője, első évtizedének egyik legfontosabb politikusa. A hírt az MTI megerősítette.

Göncz Árpád három kormány alatt is köztársasági elnök volt, ezek alatt az évek alatt ma már nehezen elképzelhető népszerűségnek örvendett, melyet az sem tépázott meg, hogy az első ciklusban kemény konfliktusokat vállalt az Antall József vezette jobbközép koalíciós kormánnyal.

Göncz Árpád 1922-ben született Budapesten. Kitűnő érettségi után 1944-ben szerzett jogi diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A diploma megszerzésének évében behívták katonának, egységét Németországba vezényelték, de ő megszökött, ahogy később a szovjet fogságból, többször is. A háború alatt csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, és részt vett a fegyveres ellenállásban is a Magyar Diákok Szabadságfrontja tagjaként.

„Mentettünk szökött zsidókat, mentettünk Magyarországon ragadt székely egyetemi hallgatókat, katonaszökevényeket és diákokat, akik nem akarták, hogy »kiürítsék« őket. Gyakorlatoztunk, fegyvereket gyűjtöttünk, kihoztuk a zsidókat a gettóból nyilas karszalaggal, igazolványokat gyártottunk, beszerveztünk embereket" − mesélte a hívő katolikus Göncz erről az időszakról.

Politikai pályafutása 1945-ben kezdődött, amikor belépett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártba, ahol az ifjúsági szervezet budapesti elnöke, majd Kovács Béla titkára lett. Ekkoriban nősült, felesége Göntér Mária Zsuzsanna, két fiuk és két lányuk született. A kisgazdapárt feloszlatása után segédmunkásként, dolgozott, majd 1952-től négy évig a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre járt.

A forradalom alatt a Magyar Parasztszövetségben dolgozott, többször tárgyalt kormánytagokkal − leginkább Bibó Istvánnal − és a felkelőkkel. Részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumainak elkészítésében és az indiai követségre juttatásában, majd 1957-ben Nagy Imre „A magyar nép védelmében” című kéziratának külföldre csempészésében. 1957-ben letartóztatták: a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa a Bibó-per másodrendű vádlottjaként 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A büntetésből több mint hat évet töltött le, 1963-ban szabadult amnesztiával.

A szabadulás után visszament a gödöllői egyetemre, hogy befejezze tanulmányait, de az egyik tanulmányi vezető ezt rövidre zárta. „Ja, kérem, világot megváltani és tanulni egyszerre nem lehet. Tíz perc múlva be volt pecsételve, hogy az ország összes egyeteméről ki vagyok zárva" − mesélte.

A börtönévek alatt tanult meg angolul, először szakfordítóként, majd íróként, műfordítóként dolgozott, 1989-ben a Magyar Írószövetség elnökévé választották. Egyik legismertebb fordítása, a Magyarországon 1981-ben kiadott Tolkien-regény, A Gyűrűk Ura. De ő fordította Arthur C. Clarke 2001: Űrodüsszeia című regényét, illetve több írást fordított Faulknertől, Goldingtól és Updike-tól. Regényeket, drámákat is írt, utóbbiakat több külföldi színház, rádió és tévé is feldolgozta.„Nem maradt számomra más, mint a börtönviselt magyar értelmiségiek menedéke, a fordító élete. Esetemben rövid idő múltán az angol nyelvű írók műveinek fordítása. Ami idővel megnyitotta utamat az írás felé is. Ötvenkét éves voltam, mire ötévi várakozás után az első művem megjelenhetett..."

Politikai aktivitása a nyolcvanas években éledt fel: részt vett a Bibó-emlékkönyv szerkesztésében, alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak, majd részt vett az SZDSZ megalapításában. 1990 májusától országgyűlési képviselő, négy hónapig az Országgyűlés elnöke, majd az MDF és az SZDSZ egyezségének eredményeképp Magyarország köztársasági elnöke lett.

1995-ben újraválasztották, így egészen 2000 augusztusáig töltötte be az államfői pozíciót.

Göncz Árpád eredetileg nem is pártja, az SZDSZ jelöltje volt; személyéhez Antall József ragaszkodott, aki úgy vélte, múltja − kisgazdapárt, 56-os szerepvállalás − tökéletesen alkalmassá teszi a tisztség betöltésére. Ahogy Göncz Árpád is hasonlóan vélekedett Antallról: amikor ideiglenes elnökként felkérte a kormányalakításra, meleg hangú személyes felszólalásában arról beszélt, hogy Antall az 56-os szellemiséget példamutatóan képviseli, és a miniszterelnöki feladatra tökéletesen alkalmasnak tartja.

Néhány évvel később valószínűleg mindketten felülírták − legalábbis részben − korábbi véleményüket, ám a kölcsönös tisztelet mindvégig megmaradt. Göncz némi iróniával így fogalmazta meg kettejük kapcsolatát: „Ha mi ketten együtt szereplünk Antall-lal, akkor minden jóindulat ellenére nem erősítjük, hanem inkább gyöngítjük egymás hatását, sőt ütjük egymást. Én az ő komor hátterén úgy festhetek, mint egy bohóc, ő az én hátteremen, mint egy temetkezési vállalkozó". De Antall 1993. decemberi temetésén egyértelművé tette, miként vélekedik az elhunyt miniszterelnökről: „Tudnunk kell, hogy szilárd felelősségtudatot sugárzó lénye még politikai ellenfeleiben is rokonszenvet és tiszteletet keltett."

Hivatalának első éveiben Göncz rengeteg konfliktust vállalt a kormánnyal szemben. Alkotmánybírósági felülvizsgálatot kért több törvénynek − kárpótlási, igazságtételi és frekvenciagazdálkodási törvények −, és a közszolgálati rádió és televízió vezetőinek médiaháborúhoz vezető lecserélését sem támogatta.

A leglátványosabb konfliktus közte és a kormány között a ciklus legelején, a taxisblokád idején tört ki. A kormány egy nyilatkozatot várt tőle, amiben a sztrájkolókat felszólítja, hogy fejezzék be akciójukat, a kormányt pedig arra kéri fel, hogy kezdjen tárgyalásokba a sztrájkolókkal és a többi párttal. Ebből aztán a történet szerint annyi lett, hogy Göncz még a parlamenti kanapéját is felajánlotta a blokád egyik vezetőjének, hogy az pihenhessen egy kicsit.

Az viszont biztosan nem legenda, hogy a hadsereg főparancsnokaként Göncz egyértelművé tette: nem vethetők be katonák a taxisok ellen. Vitatott, hogy ezt köztársasági elnökként kijelenthette-e, ugyanakkor a lépés hozzájárult, hogy a konfliktus békés keretek között maradjon, aminek a friss demokrácia első időszakában komoly jelentősége volt.

Bár éveken át a legnépszerűbb politikus volt, személyét sok támadás érte. Az egyik legemlékezetesebb példa, amikor 1992. október 23-án nem tudta elmondani Kossuth téri ünnepi beszédét, mert az MDF nagygyűléséről érkező tömeg kifütyülte. Gönczre azért haragudtak, mert megvétózta az MDF igazságtételi törvényjavaslatát, amit utóbb az Alkotmánybíróság is alkotmányellenesnek talált.

Az akkori ellenzék − Orbán Viktorral együtt − azt állította, hogy a fütyülők bőrfejűek, fasiszták voltak, az akció pedig nem kizárt, hogy szervezett volt. A kormánypárti képviselők szerint azonban Göncz egyszerűen csak találkozott azoknak a véleményével, akik szerint vállalhatatlan volt nem aláírni a kommunista rendszerek megtorlatlan bűneinek feltárásáról, a felelősök megbüntetéséről szóló törvényt, illetve akik azt gondolják, nem államfőhöz méltó egyértelműen valamelyik oldal mellett beszállni a napi politikai vitákba.

1995-ös újraválasztásakor több mint háromszor annyi szavazatot kapott, mint a jobboldal jelöltje, későbbi utódja, Mádl Ferenc. Gönczöt később bírálták, amiért az 56-os forradalom 40. évfordulójának ünnepségsorozatát a tisztázatlan 56-os múltú Horn Gyulával együtt indította el. Annak az 1994-es kijelentésének is vitatott a megítélése, miszerint „a(z MSZP–SZDSZ) koalíciónak nincs alternatívája". Ezt a fideszes politikusok magukra értették, mások szerint arra vonatkozott, hogy az SZDSZ nem hagyhatja egyedül kormányozni az MSZMP utódpártját.

Göncz a Horn-kormány alatt már sokkal kevésbé volt aktív: kevesebb parlamenti felszólalás, kevesebb visszaküldött törvény, több külföldi utazás jellemezte ezeket az éveket. A Horn-kormány döntéseit nem támadta olyan hévvel, mint az Antallét. Kritikusai szerint például érthetetlen, hogy nem emelt kifogást a Bokros-csomaggal szemben, néma maradt a Tocsik-botránynál, és nem kommentálta, amikor Horn hatpárti konszenzus nélkül nevezte ki a tévé elnökét.

Az első Orbán-kormány idejére eső két utolsó hivatali évében ugyanezt a reprezentatív államfői szerepfelfogást követte.

2000 után közéleti, pártpolitikai szerepet nem vállalt. 2005 óta a nyilvánosságtól távol, visszavonultan élt. Az egyik utolsó publikus fénykép 2012-ben, a 90. születésnapján készült róla, amikor az őt a házánál köszöntő tömeget üdvözölte az erkélyéről. Az utolsó pedig 2013-ban, ezzel a képpel kezdődik cikkünk.