Ha hajléktalan, ki sem mennek a mentők?

A Város Mindenkié csoport még tavaly tett közzé egy felhívást, azt kérték, hogy akinek van olyan története, ami hajléktalanokat ellátó mentősökről szól, küldje be. A főleg hajléktalanok jogaival foglalkozó civil szervezetnek még 2012-ben volt egy kutatása, ami szerint az egyenruhás hatóságok után a hajléktalan embereket az egészségügyi és szociális területen éri a leggyakrabban diszkrimináció. Maguk az aktivisták is nagyon sokszor hallanak arról, hogy az Országos Mentőszolgálat munkatársai nem megfelelően bánnak a hajléktalanokkal, de közben vannak ellenpéldák is, amikor a mentők emberségesen állnak a hajléktalanokhoz. A hozzájuk beérkezett történetek közül kettő így szól:

“Több, mint 10 éve volt először, hogy Újpest külső részén, egy erdős terület és egy lakótelep szélén mentőt akartam hívni egy földön fekvő, megszólításra nem reagáló férfihoz. A diszpécser kérdése, miután a helyszínt és a körülményeket megadtam: hajléktalan? Nem tudom, válaszoltam. Nem gondolom, hogy egy bajban lévő emberről ezt tisztem volna megítélni, ha egészségügyi segítséget próbálok kérni a számára, de nem ez volt az egyetlen olyan eset, amikor valóban nem tudtam volna megállapítani ezt. A mentőt kiküldték, de a kérdés elgondolkodtatott: ha azt mondom, igen, vajon nem jönnek ki?

És valóban, volt ilyen is: amikor, szintén már jó pár évvel ezelőtt, a Nyugati pályaudvarhoz hívtam mentőt egy éppen még magánál lévő, ámde vérző fejű férfihoz, aki maga kérte ezt tőlem, épp arra hivatkozva, hogy hajléktalan, a mentős diszpécser megtagadta a kocsi küldését arra hivatkozva, hogy az illető hajléktalan, és magánál van, így hívjam a területileg illetékes diszpécserszolgálatot, akik szociális munkásokat tudnak küldeni”.

“Igaz, nem most történt, hanem 4 évvel ezelőtt, de nem hiszem, hogy a helyzet azóta bármit is változott volna, és most másképp alakult volna a történet. A munkából hazafele menet a Margit híd budai hídfőjénél az aluljáróban feküdt az újságos mellett a földön egy hajléktalan férfi. Akkor még nem tulajdonítottam neki sajnos nagy figyelmet. Másnap reggel munkába menet, ugyanabban a helyben, ugyanabban a pozícióban feküdt a bácsi. Megnéztem. és akkor láttam, hogy az arca csupa vér és nem kosz. Megkérdeztem az újságos hölgyet, hogy megmozdult a bácsi, látta-e mozogni. Elhajtott, hogy mit képzelek én, van neki ideje figyelni, hogy mozog-e egy hajléktalan. Akkor meghunyászkodva elmentem, és bementem a munkába. Kb. 10 percig bírtam, és végül az egyik kolléganővel visszamentünk.

Felhívtuk a mentőket, elmondtuk, hogy egy hajléktalan ember fekszik ugyanabban a pozícióban, csupa vér az arca, szuszog, de nem reagál a szólításunkra. Azt mondták, hogy hívjuk a Máltai Szeretetszolgálatot, hívtuk őket is, majd ugyanazt elmondtuk. Ők is hárítottak, hogy ez sérült ember, mentőt kell hívni hozzá. Szerintem ők jogosan hárítottak. Újra hívtuk a mentőt, most már kissé idegesek voltunk, akkor sem akartak kijönni. Odáig jutottunk, hogy azt mondtuk nekik, hogy fel fogjuk jelenteni őket, hogy megtagadták, hogy kijöjjenek egy sérült emberhez. Több mint fél órát vártunk míg kiérkeztek, és elvitték a sérült hajléktalan bácsit.

Kettős érzés uralkodott bennünk sokáig, és sajnos a frusztráció volt az erősebb a boldogság mellett. Egyszerűen nem hittük el, hogy van ilyen, hogy a mentő nem jön ki egy olyan emberhez, aki nem mozog, véres az arca. Végig ott álltunk mellette, ott telefonáltunk, szólítgattuk, de nem reagált. Tehát biztos, hogy nem volt jól, szüksége volt a segítségre”.

A legtöbb történet sajnos negatív kicsengésű volt, mint például:

• a mentők diszpécsere bizonytalankodott, vagy egyenesen megtagadta, hogy mentőt küldjön, miután megtudta, hogy egy hajléktalan embert kéne ellátni

• beszámoltak megalázó bánásmódról és indokolatlanul lassú ellátásról is
• az is előfordult, hogy hajléktalantól loptak a mentősök
• egy történet pedig arról szólt, hogy a mentősök ki sem jöttek, a hajléktalan pedig meghalt.

Az aktivisták elolvasták a beszámolókat, majd a TASZ-szal közösen egyeztetést hívtak össze az Országos Mentőszolgálat vezetőivel. A mentősök ezen azt mondták, hogy Magyarországon mindenkinek pontosan ugyanazt az ellátás jár, és elítélnek mindenfajta megkülönböztetést. Kiemelték, hogy télen a Fővárosi Rendészeti Igazgatósággal közösen működtetnek egy kifejezetten a hajléktalan emberek ellátásra szolgáló mentőegységet azért, hogy minden utcán élő embert el tudjanak látni és meleg helyre tudjanak szállítani, ha segítségre szorul. Igaz, ez mostanra pénzhiány miatt meg is szűnt.

Azt elismerték, hogy létezik előítéletes viselkedés a mentőszolgálat dolgozói között, de azt is, hogy az ilyen viselkedést az OMSZ nagyon szigorúan bünteti.

Végül megállapodtak abban, hogy a mentősök tartanak elsősegély-tanfolyamot az aktivistáknak, hogy ők is tudjanak segíteni, ha az utcát járva rosszul levő hajléktalannal találkoznak. Ezen kívül ígéretet tettek arra is, hogy összehozzák a mentősöket a hajléktalanokkal, azért, hogy jobban megismerjék és megértsék egymást.

A történetek között azért volt olyan is, ami a mentősök példás hozzáállását mutatja. Egy fővárosi erdőben élő hajléktalan nő arról számolt be, hogy a halálos beteg húgával mennyire emberien bántak. “Húsz perc múlva ott álltak az ajtóban a férjem kíséretében. Egy fiatal nő és két férfi. Tisztelettel beszéltek. Az orvosnő megvizsgálta a húgom, és sajnálattal mondta, hogy be kell szállítani a kórházba. Az egyik mentős férfi, karjába vette Juditot, és elindult a mentőautóhoz. Míg odaértünk, nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi baj. Miután berakták a mentőágyra, gondosan betakarta, és türelmesen vártak, amíg a többi családtag elbúcsúzik tőle.

Nem az, amit tettek a mentősök, hanem az, ahogyan tették – ez az, ami a leginkább megfogott, és nagyon jó érzés töltött el. Nem volt a szemükben megvetés, se kételkedés vagy kimondatlan kérdések. Úgy éreztem, hogy mi is emberek vagyunk, mint bárki más ezen a földön, ők nem tesznek különbséget, azért mert kunyhóban élünk egy erdőben”.