Jetskivel menekült Ázsiából Európába

Amin: Afganisztánban születtem, és három éves voltam, amikor apukám meghalt. Rengeteg politikus ismerőse volt a tálibok előtti időkből, úgyhogy a háború kezdetén kivégezték. Ezután az anyukámmal meg a nővéreimmel, bátyáimmal Iránba menekültünk, mert ott voltak ismerőseink. Apukám azelőtt jómódú üzletember volt, fűszerekkel és porcelánokkal kereskedett és volt pár gyerekkori barátja, akik később politikusok lettek. Amikor a tálibok megerősödtek Afganisztánban, szerintem azt hitték, hogy apám támogatja a másik rendszer pártjait, pedig inkább baráti kapcsolatuk volt, mint politikai. Ezért ölték meg.

Iránban nem volt könnyű dolgunk, mert nem menekültként kezelték az afgánokat, hanem olcsó munkaerőként. Nem kaptunk semmilyen státuszt, nem is járhattam iskolába, hétévesen kezdtem dolgozni bátyámmal. Ő szabó volt, úgyhogy tőle tanultam szabni és varrni.

Mi volt a feladatod hétévesen?

Előkészítettem az anyagokat a varrodában. Vasaltam, gombokat varrtam, vágtam, aprómunkákat végeztem. Napközben dolgoztam a bátyámmal, és közben a nagybátyám feleségével tanultam, aki korábban Afganisztánban tanár volt.

Mi volt az első dolog, ami a tiéd volt? Amit elkészítettél, és büszke voltál rá, és azt gondoltad, hogy na, ebből lesz pénz.

Egy menyasszony ruha volt. Volt egy pár, és azt mondták, szeretnék, ha egy nagyon fiatal szabó varrná a menyasszony ruhát. És kérdezte a főnökömtől, ki a legfiatalabb. Azt mondja, Amin, tizenhárom éves. Pánikba estem, hogy most mi lesz belőle, de segített a bátyám, és jó fizetést is kaptam, meg borravalót is. Mondom, öregem, ez az élet, ebből biztos fogok pénzt keresni. De aztán mégsem ment valahogyan az üzlet. És nem így képzeltem a jövőm, tanulni akartam. Ha iráni állampolgár lettem volna, nyitok egy varrodát, és úgy már el tudtam volna képzelni, hogy lesz egy jobb jövőm, de az esetemben nem lehetett így gondolkozni.

Egy-két évig kezdtem össze-vissza dolgozni másik bátyámmal, mindent kipróbáltam, de rájöttem, mégsem ez az én életem, nekem tanulnom kell. Kérdeztem a bátyámat, hogy mi legyen a megoldás? Visszamenjek Afganisztánba, ott kezdjek új életet, ott kezdjek el tanulni? Azt mondta, semmiképpen ne menjek, mert az életveszélyes, hanem induljak Európa felé. Így nekiálltam az útnak. Tök egyedül. Tizenhat éves voltam.

Gyűjtöttél előtte pénzt?

Induláskor volt nálam kétezer dollár és a bátyám támogatott. Megbeszéltük az embercsempésszel, hogy ha Iránból elértem Isztambulba, felhívom a bátyámat, és akkor kapja meg egy harmadik személyen keresztül a pénzt.

Ugyanazzal az embercsempésszel utaztál Európáig? Vagy váltogattad őket?

Váltogattam. Isztambulig jöttem egy emberrel. Jött egy busz, a csomagtartóba kellett ülnünk, ahova összesen talán három-négy csomag befér. Benéztem, ha jól számoltam, volt ott még vagy három ember. Így mentünk Teheránból Urmiáig [észak-iráni város]. Amikor leszálltunk a buszról, értünk jött egy taxi, azzal a taxival mentünk a határ közelébe, egy kis faluba. Bementünk egy házba, és ott voltak majdnem húszan velünk együtt. Kaptunk kis kenyeret, meg joghurtot, de én amúgy is vittem magammal valamennyi ételt.

A határ mögött voltunk vagy ötszázan illegálisan. Arra gondoltam, hogy esélyünk sincs ezzel a nagy tömeggel belépni Törökországba. Éjfél körül lehetett, amikor az embercsempész azt mondta, mehetünk, és több napig bolyongtunk a hegyekben, mire átléptük a határt. Ő nem jött velünk, annyit mondott csak, hogy Törökország nem ez a hegy, hanem a következő.

A török oldalon honnan tudtad, hogy ki a te embercsempészed?

Jelszavak voltak, a miénk az volt, hogy Coca-Cola. Mondták, ha halljátok, hogy valaki azt mondja, Coca-Cola, akkor menjetek utána. Másoknak Pepsi volt, meg mindenféle vicces nevek. Az ötszázból a végén majdnem százan maradtunk egy helyen. A Coca-Cola csoport. Teherautón mentünk tovább Isztambulba egy házba. Akkor felhívtam tesómat, hogy megérkeztünk, minden rendben, biztonságban vagyok. Kérdezte, hogy tudok továbbmenni Görögországba, de fogalmam sem volt. Körbenéztem, ahogy telefonáltam, és láttam, hogy a falon van egy kis papír, egy utazási lista, és fel voltak rajta felsorolva lehetőségek.

Mint egy utazási irodánál? Mi volt rajta?

Hogy sima felfújható csónak 800 dollár, felfújható motoros csónak 1200, kemény motoros csónak, az volt 2000 dollár körül, motorcsónak garanciával 2500 és jetski 3000 dollár.

Vajon mi lehet a garancia? Tekintve, hogy az embercsempész nem utazik veled.

Fene tudja, máig nem tudom. A jetski azért olyan drága, mert az a legbiztonságosabb. Mert nem mindegy, hogy 15 perc alatt átmész, vagy órákon keresztül a csónakon. Azt mondta a bátyám, hogy kifizeti a jetskit. És hogy ne aggódjak, majd kölcsönkér, és majd visszafizetjük. Mondtam, hogy rendben, és szóltam a srácnak, aki ott volt a házban, és kiderült, egy hét múlva indul csak a jetski.

Milyen lelkiállapotot képzeljen el az, aki soha nem élt át egy ilyen utat? Mire gondolsz közben, hogy érzed magad?

Össze-vissza cikáznak a gondolatok. Hogy ne csináljak hülyeséget, hogy mi lesz a pénzzel, hogy fogjuk visszafizetni, és egyáltalán mi fog történni, amit nem tudok.

Hová szerettél volna menni? Volt a fejedben egy legjobban vágyott célország?

Finnországba akartam menni, mert volt ott már egy pár barátom, de úgy voltam vele, ahol otthon érzem magam, ott fogok maradni.

És akkor fölültél az Ázsiából Európába tartó jetskire.

Olyan volt, mint a turistáknak. Négyen voltunk, két jetskivel indultunk. Előtte a parton úsztunk egyet, söröztünk, aztán jöttek a jetskik, és mivel épp ott voltak vízi rendőrök, kicsit szórakoztunk, mintha csak ellennénk éppen, aztán elindultunk. Gyakorlatilag semmit nem vihettem. Rajtam volt egy úszómellény, egy telefon, egy kis pénz, meg két darab váltóruha a mellény alatt. Hátizsákot nem lehetett. Egy sziget sziklás partján rakott ki, felfelé kellett másznom. Aztán órákat gyalogoltunk többekkel, a kikötőt kerestük, hogy eljuthassunk Athénba. De nem sikerült, mindig észrevettek minket, amikor megpróbáltunk feljutni a hajókra. Úgyhogy a rendőrségre mentünk, hogy itt vagyunk, és nincs papírunk. Ujjlenyomatot vettek, megkérdezték kik vagyunk, honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, majd menekülttáborba szállítottak minket. Angolul beszéltem velük. A táborban kaptunk egy határozatot, hogy azzal menjünk el Athénba. Hajójegyet is adtak, úgyhogy boldogan felszálltam, kerestem a helyemet, hol fogok tudni aludni, de mondták, hogy kint kell maradni este, nem mehetek a belső részekre. Majdnem százan ott voltunk kint a hajón.

Mielőtt elindultál, tájékozódtál, hogy mik a jogaid, hogy miket kérhetsz majd, ha megérkezel Európába, vagy például segített ebben neked az embercsempész?

Az embercsempész egyáltalán nem foglalkozik ezekkel, nem is tudja. És amikor elindultam, én sem tudtam semmit. Útközben kezdtem kérdezgetni a többi úton lévőtől. Hogy mit is lehet csinálni és milyen jogaink vannak. A hatóságok nem segítettek. Például amikor Athénba érkeztem, azt hittem, várni fog bennünket kiskorúakat egy szociális munkás vagy egy rendőr valaki, de senki nem volt. Pedig volt velünk két 12 éves fiú is.

És akkor mihez kezdtél?

Kerestem egy telefonfülkét, felhívtam a bátyámat, hogy merre kell menni, mert itt vagyok Athénban, sehol senki és pénzem sincs. Ő talált valakit, egy ismerős ismerősét, úgyhogy este mentem hozzá, és elmondta a lehetőségeket. Azt javasolta, hogy menjek el a Patras félszigetre [észak-nyugat Görögország], és onnan hajóval el lehet jutni Olaszországba. Egy hétig még maradtam Athénban, a testvérem küldött pénzt, vásároltam ruhát, hálózsákot és gyógyszert, mert a saját dolgaimat még Törökországban hagytam.

Patrasból négy-öt nagy hajó ment Olaszországba, azokon pedig nagy teherautók voltak, és mindenki azokra próbált feljutni. Volt, hogy a kerék alá bújtam, máskor a két kerék közé vagy a hátsó részébe, de többször is elkaptak. Hatszor próbálkoztam, Bariba 15-16 óra, Velencébe majdnem egy nap volt az út, és aztán észrevettek az érkezéskor és visszaküldtek Olaszországból.

Mi történik olyankor, amikor elkapnak?

Egy-két pofon az belefér, az mindig van. A próbálkozások között dolgoztam, gyümölcsöket szedtünk, de aztán semmi jó nem történt, és úgy döntöttem, elindulok a szárazföldön. Macedónián, Szerbián és Magyarországon keresztül gondoltam, hogy majd Ausztria után Németországba megyek. Döntöttem, mondtam a barátaimnak, ha jön valaki velem, akkor megyünk együtt, ha nem jönnek, megyek egyedül. Jöttek ők is, nekiindultunk, gyalog, vonattal és taxival, hónapokig tartott.

Magyarországon mi történt veled, amikor megérkeztél?

Már két hete gyalogoltunk Magyarországon, mert a határon nem kaptak el, akkoriban alig jött valaki. Mentünk Budapest felé és elfogyott a türelmünk, stoppoltunk, és akkor kaptak el a rendőrök. 2009. augusztus 12-én Bicskére vittek a menekülttáborba. Akkor még együtt voltak a gyerekek a felnőttekkel, csak 2011 óta nyitották meg Fóton a külföldiek gyerekotthonát. Bicskén első nap zárt szobában tartottak, az orvos megnézett, ellenőrizte, hogy valóban kiskorú vagyok: ránézett az arcomra, a fogaimra, a csontvázamra. Aztán tüdőszűrés is volt, és utána engedtek ki a többiekhez. Összesen kilencen voltunk gyerekek.

Mostanában nem engedik be a médiát a menekülttáborokba, így keveset tudni, mi történik ott. Hogy érezted magad akkor Bicskén?

A hely maga úgy nézett ki, mint egy börtön, de nekem szerencsém volt, mert találkoztam egy nagyon jó fej emberrel, Kereka Zoltánnal, akivel még mindig tartom a kapcsolatot. Humoros volt és kedves. És arra gondoltam, hogy ha a magyarok ilyenek, akkor jó helyen vagyok. Sokat beszélgettünk, elmondta az oktatási lehetőségeket, a menedékkérelem folyamatát.

Talán egy, maximum két hónapot vártam és megkaptam az oltalmazott státuszt, amivel öt évig maradhattam, kaptam személyit, lakcím és TB-kártyát is. Azóta ezt újabb öt évre megkaptam, meghosszabbították. Bicskéről 2011-ben kerültünk Fótra, mi voltunk az első migráns csoport a fóti gyerekvárosban. Heten voltunk, három szomáliai fiú, meg négy afgán.

Hogy teltek a mindennapjaid az otthonban?

Még Bicskén levizsgáztam a nyolc általánosból, úgyhogy Fótról gimnáziumba jártam, a harmadik kerületbe, délután pedig vissza. Három éve pedig egy családdal lakom, Fóton találkoztam a keresztanyukámmal, szociális munkás volt, és magához vett. Velem egyidősek az ikerfiai. Most lakberendezést tanulok, családként élünk, Iránba is elutaztunk télen. Az édesanyám nyolc éve meghalt tüdőrákban, a testvéreim még ott élnek, őket látogattuk.

Habár idén 8600 külföldi kiskorú érkezett szeptemberig, nagyon kevesen maradnak itt hozzád hasonlóan. A fóti otthon igazgatója azt mondta, most átlagosan hat-nyolc napig maradnak a kiskorúak náluk. Azok közül a kiskorú migránsok közül, akikkel az otthonban megismerkedtél, hányan maradtak Magyarországon?

Hatan vagyunk összesen, akiket ismerek, és talán tízen-húszan vagyunk összesen, akik itt maradtunk. A többiek elmentek, mert vágynak egy jobb országba, egy gazdagabb országba.