Hamar megtalálom a Keletinél a járatot, egy kényelmes és tiszta Mercedes kisbusz, a személyszállítási szabályzatoknak megfelelően két sofőrrel. A kolléganőmön és rajtam kívül minden utas prostituált (vagy ahogy a jogvédők hívják, szexmunkás), két-három hetes otthoni pihenőjükből indulnak vissza németországi munkahelyeikre.

Négy-hat hetet maradnak majd, a húszperces üzletért, így nevezik ők a szexet, 30 eurót kapnak. Ebben az orális szex és az egy pozitúrás közösülés szerepel, minden további extrának számít, például a csók, a mell megérintése, a dominaszerep, a gumi nélküli szex és megegyezés szerint bármeddig tovább.

Nem ez az egyetlen busz ma itt a parkolóban, ami körül kizárólag fiatal nők csoportosulnak, német és svájci városok nevét hallom sorolni a többi busz sofőrjétől. Mi Szlovákián és Csehországon keresztül Drezda, Lipcse, Hannover és Bréma érintésével Hamburgig utazunk.

Nézze meg a videókat arról, milyen körülmények között dolgoznak.

„Rohadt megbízhatatlanok ezek a kurvák” – mondja felháborodva várakozás közben az egyik lány, amikor kiderül, hogy két utasra hiába várunk, ők lefoglalták ugyan a helyüket telefonon, de most elérhetetlenek és nem is érkeznek meg. A méltatlankodás annak szól, hogy az amúgy is 12 órásra tervezett utunkra valamivel később indulhatunk.

Így utazik nyugatra dolgozni az átlagos szexmunkás, smink nélkül, álmosan és elcsigázva. A legfiatalabb útitársam 19 éves, a legidősebb 27. „Ugye megállunk a Tescónál?” – kérdezi rögtön valaki, amint felszállunk, másvalakinél pedig iziben előkerül anyuka szalámis szendvicse. Össze vagyunk zárva a kisbuszban, mégis nehezen indul a beszélgetés, mindenki csendben van, az ablaknál ülők kifelé bámulnak meredten. Így a hangulat eleinte nem sokban különbözik egy olyan buszos osztálykirándulástól, ahol az osztályfőnök valami kevéssé izgalmas kultúrprogramot talált ki.

Az első megállóban a gyakorlott sofőr el is mondja, hogy míg hazafelé mindig oldottak és jókedvűek a nők, a munkába utazva hallgatagok és feszültebbek.

Nyilván nem véletlenül, gondolom, nem mindenkinek az a célja, hogy ezt csinálja élete végéig” – tette hozzá. Az egyik lány elmeséli, hogy még hányt is reggel indulás előtt.

Ez a járat egy teljesen legálisan, a telekocsizás rendszerére épülő buszjárat, aminek rajtunk kívül minden utasa prostituált. Számlát kapok a 21 ezer forintos viteldíjról, ez az útiköltség sokkal olcsóbb, mint a repülő vagy a vonat, így a buszozás kényelmetlenségével együtt a szexmunkásoknak alkalmasabb minden egyéb közlekedési formánál. Abszurd módon olyan ez, mint egy iskolabusz a prostituáltaknak, mindenkit házhoz visznek, csak a ház ugye esetükben egy olyan csicsás épület, ami a vigalmi negyedben áll.

Pár órával később már jóval lazább a hangulat, arról beszélgetünk, hogy ki mióta és miért csinálja. „Három éve járok ki, előtte magyarban és Svájcban is dolgoztam. Nagyon-nagyon szégyellős voltam az elején. Ugye nem néznéd ki belőlem? Amikor elmentem először egy csávóval, és ő azt mondta, hogy vegyem le a melltartót, na én mondtam, hogy tuti nem veszem le. Ehhez képest most már egyáltalán nem vagyok szégyellős. Bejön a csávó, odaadja a harminc eurót, és már nincs rajtam semmi. Nagyon gyors vagyok, hiper-szuper gyors. Idősebb vendégeim vannak, beszélgetek velük, elmondják az életüket, én még olyanokat is megkérdezek, hogy minek jár hozzám, ha ott a felesége” – meséli Zsaklin, akit már korábbról ismerek, amikor egy északnémet város vigalmi negyedében riportoztam. „Na és mit mond?” – kérdezem én. 

– hangzik a magától értetődő válasz.

Megállunk még magyar oldalon a Tescónál, csipszeket, csokikat, joghurtokat halmozunk a kosarakba, pisilünk, és hosszan válogatunk a bevásárlóközpont előterében lévő standoknál. Az egyik útitársam valószerűtlenül drágán, tizenhétezerért megvesz egy műbőr szolid kézitáskát. „Legalább erre az útra is megvan az élmény” – nézegeti a táskát. Pár éve maradt ki egy jó nevű vidéki középiskolából, és a családja úgy tudja, azért utazik el négy-hat hetekre otthonról, mert olyankor Budapesten konyhalányként dolgozik egy nagy hotelben. 

A Szexmunkások Érdekvédelmi Szövetsége az egyetlen olyan magyar szervezet, aki a prostitúcióból élők jogaira vigyáz. Egy korábbi beszélgetésen a vezetőjüktől, Földi Ágnestől megtudom, hogy az EU-csatlakozás óta folyamatos volt a külföldre irányuló szexmunka, de tapasztalataik szerint az utóbbi négy évben lendült fel igazán ez a trend. 2012 tavaszán ugyanis életbe lépett az új szabálysértési törvény, ami a hazai szexmunkások életében számos változást hozott a korábbi gyakorlathoz képest. Ekkortól a rendőr már a helyszínen pénzbírságra kötelezheti a prostituáltat, ha ő nem a kijelölt területen strichel (korábban ezt csak a bíróság tehette meg). „A helyszíni bírság eseteiben megszűnt a bíróságok kontrollja, a védőügyvéd jelenléte, a bizonyítékok becsatolása, a tanúk, a tanúszakértők meghallgatásának vagy a fellebbezésnek a lehetősége, és ezzel a szabálysértési eljárás egyszerű csekkosztásra silányult” – fogalmaznak egy tájékoztatóban. A kiszabott helyszíni bírságok összege egészen változatos, 10-20 ezer forinttól 300 ezerig terjedhet, a rendőrre van bízva.

Ezért indulnak sokan a határokon túlra olyan országokba, mint Hollandia, Svájc vagy Németország, ahol liberális a prostitúció szabályozása, és ellenőrzött keretek között legálisan dolgozhatnak. Sőt, olyanok is akadnak a szexből élő nők közül, akik külföldön várják ki a szabálysértési bírságok kétéves elévülési idejét. És habár a sofőrök azt mondják, nem emiatt utaztatnak ezen az útvonalon, a kisbuszos iparág nagyon is a szexmunkásokra épül. „Kérdezni nem szoktuk a nőket, hogy mivel foglalkoznak, de látjuk, hogy a piros lámpás negyedekbe kérik a fuvart. Egyszer a rendőrség is megkeresett, mert volt egy ember, aki lányokat futtatott és velünk utaztatott. Kihallgattak, azt akarták tudni, küldetett-e a férfi pénzt haza a lányoktól magának” – mondja a buszos cég tulajdonosa.

Az útitársaim mind azt mondják, saját maguknak dolgoznak, csak azért járnak ki külföldre, mert sokkal jobb a pénz, mint az itthoni prostitúcióban, és könnyű pénz ez, amihez könnyen hozzá is lehet szokni. De aztán abban a piros lámpás negyedben, ahol a közös buszút után hosszú napokat töltök el, kiderül, hogy a magyar nők nagy része egy férfival dolgozik együtt, a keresetét vele osztja meg. Különféle okból teszik ezt: vagy mert szerelmesek, vagy mert közös gyerekük van, vagy mert a férfi segített neki külföldre jutni dolgozni.

Valahol Csehországban járunk, már olyan dolgokra is rá merek kérdezni, ami mindig is érdekelt, például hogy a menzeszhez mit szólnak a vendégek. „Hát mit? A vendég nem is tud róla, hogy megvan nekem. Egészségügyi szivacs van fent. Szív alakú, jó mélyen fel kell dugni, felszív az mindent. De vigyázni kell vele, volt egy barátnőmnél egy csávó, akinek nagyon nagy volt a fasza, és fent maradt neki a szivacs. Nem tudta, mit csináljon, pedig jó hosszú műkörme volt. Mondtam neki, nehogy valami baja legyen, hogy tegye szét a lábát, aztán segítettem neki.”

A másik nő azt állítja, hogy a szivacsra nem áldoz, hanem nedves popsitörlőt hajtogat össze, és rak a hüvelyébe. Ezen ki is akadnak a többiek, undorítónak és fertőzésveszélyesnek gondolják, a lány be is vallja, hogy egyszer már hüvelygyulladást kapott.

A határoknál megállunk, matricát vesz a sofőr, a kisbusz mellett ácsorgunk, a közelünkben lévő autókból a férfiak leplezetlenül bámulnak minket. Nem jó érzés. A veszélyekről kérdezem a nőket, és kiderül, hogy kidolgozott kódrendszerük van arra, hogy a szomszédos szobában dolgozó kolléganő meghallja, ha valami baj van. Sosem zárják kulcsra az ajtót és sosem bömböltetik a zenét, hogy lehessen hallani az esetleges dulakodást. Ha veszélyben érzik magukat, leejtenek valamit, és azonnal ott terem valaki. Legalábbis ezt remélik. Más dolgoktól félnek, mint amit én előzetesen gondoltam, például a négy-hat hét alatt egyikük sem szán időt a kikapcsolódásra, napi 10-12 órákat dolgoznak. „Minek menjünk diszkóba, még belekevernek valamit az italba, aztán elrabolnak” – mondja az egyikük, és nem tudom eldönteni, hogy viccel vagy komolyan gondolja, hogy ettől fél, attól meg nem, hogy bezárkózik egy idegen férfival szexelni. Folytatódik az út, mindenki pihenni próbál, egyre több csipszes zacskó üres már.

A Németországban dolgozó magyar szexmunkásokkal foglalkozó cikkeink megjelenését a Robert Bosch Alapítvány és a Berlin School of Journalism tette lehetővé a “Reporters in the Field” nevű program keretében.