Hiába a diploma, csak az árokseprés marad a vidéki pályakezdőnek

Nóra (nem ez az igazi neve, ő kérte, hogy változtassuk meg) 26 éves, egy jó hírű egyetemen végzett, de a diplomáját még nem kapta kézhez. Ahhoz ugyanis két középfokú nyelvvizsga kellene, de neki egyelőre csak egy van. A másikra most készül otthon, önállóan, mert különtanárra nincs pénze. A fiatal roma lánnyal arról beszélgettünk, mennyire nehéz szakmai tapasztalat és megtakarított pénz nélkül vidékről nekivágni a budapesti munkakeresésnek. Nóra ugyanis szeretne a végzettségének megfelelő állást találni, vagy bármit, ami nem fizikai munka. És mindezt Budapesten képzeli el. Az elmúlt hónapok tapasztaltai azonban azt mutatják, nullához közelít az esélye, hogy ez sikerüljön.

Ördögi kör

Nórának jelenleg nincs munkája, így bevétele sem. Tavaly egy ösztöndíjprogramnak hála, részt vehetett egy budapesti angol nyelvű képzésen. Az itt kapott ösztöndíjából ugyan még van egy kevés, de az nem elég arra, hogy elinduljon az önálló fővárosi élet felé. A lányt jelenleg a közmunkásként dolgozó szülei tartják el. Egy Borsod megyei kistelepülésen élnek egy olyan házban, ahol nincs bevezetve a víz, az utcai kútról hordják a vizet a fürdéshez.

Azt hiszem az anyagi körülményeimet ez jól tükrözi – teszi hozzá.

A helyi munkaügyi központban ugyan regisztrált, de semmilyen munkalehetőséget nem ajánlottak fel neki, és mivel nincs elegendő folyamatos munkaviszony a háta mögött, ezért a havi 22 ezer forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatásra sem jogosult. Egy tanfolyamot elkezdhetne, de azt mondja, az olyan végzettséget ad, aminek nincs semmi értelme. Nem is számít sok segítségre a hivataltól, szerinte megalázó, ahogy bánnak ott az emberrel.

Maradhatna a megyében is, de a közmunkán kívül arrafelé semmi sincs. A diplomán kívül van egy felsőfokú szakképesítése is, de azt tapasztalta eddig, hogy az nem az a pálya, ahol romaként el tudna helyezkedni. “Ezzel már fel is hagytam, hogy ezen a területen keresgéljek munkalehetőséget” – mondja. Ugyan évekkel ezelőtt dolgozott portásként és titkárnőként is, de ezek a munkalehetőségek azóta már megszűntek a környéken.

Ha akarna, se tudna közmunkára menni, ugyanis oda sem hívják be. Bár ezt annyira nem is bánja. Nem azért, mert büdös lenne neki árkot seperni, de úgy érzi, nem ezért tanult, és 26 évesen ennél többre hivatott. Kiszámolta, hogy ha helyben elvállalna valamilyen közmunkát, akkor is legalább négy hónapot kellene dolgoznia, hogy legalább az indulásra meg legyen a pénze. Közben azonban meg lenne kötve a keze, közmunkából ugyanis nem olyan egyszerű a két órányi buszútra levő fővárosba rohangálni állásinterjúkra.

A budapesti élet neki egy albérleti szobát jelentene, külön lakásban nem is gondolkodik. Jól hangzik a lakhatási támogatás, de ahhoz is pénz és már érvényes munkaszerződés kéne, hogy ezt igénybe tudja venni. A támogatás egy évig havi 100 ezer forint, de utólagos térítéssel, és az is feltétele, hogy számlaképes albérletben lakjon, ami jelenleg nem túl elterjedt.

Marad még egy lehetőség, hogy rendkívüli segélyt igényel az önkormányzattól, (nagyjából ötezer forintot kapna), de ezt eddig nem tette meg.

Nem várnak senkire

Mivel nincs albérlete, sem ismerőse, akinél lakhatna, se félretett pénze, hogy akár napokon belül ki tudjon venni egy szobát Budapesten, az azonnali munkakezdés eleve ki van zárva. Ezt pedig az eddigi állásinterjúk alapján nem igazán díjazzák a cégek. “Ahhoz, hogy fel tudjak költözni, kellene 50 ezer forint legalább, hogy egy hónapig egy kollégiumi szobát vagy valami ilyesmit tudjak bérelni. De ehhez a pénzen kívül idő is kell, hogy találjak ilyet. Tehát, ha ideális esetben most akarna valaki felvenni, annak minimum egy hónapot várnia kellene. Ez pedig a legtöbb munkáltatónak nem fér bele” – mondja.

Pénz nélkül állásinterjúkra utazni sem egyszerű: a buszút ugyanis oda-vissza 2500 forintba kerül. Előrelátó volt, ezért már az angol nyelvi képzés vége előtt nekiállt munkát keresni, több helyre be is adta a jelentkezését. Főleg irodai munkát keresett, de azt mondja, egyáltalán nem könnyű olyan céget találni, ahol nem követelmény a többéves tapasztalat. Fizikai munkát pedig azért nem tud vállalni, mert egy éve gerincproblémái voltak, és attól tart, a sok állástól vagy fizikai terheléstől ezek kiújulnának. “De ha nem lesz más, akkor azt is be fogom vállalni”.

Budapestet imádja, az ösztöndíjprogram keretében egy évig lakott a városban. “Egészen addig 120 kilométerre éltem Budapesttől. El sem tudtam képzelni, hogy ha este tíz órakor jégkrémre vágyom, akkor felkerekedem és két buszmegállóra tőlem megveszem. Az sem utolsó, hogy nem kell másfél órát utaznom egy moziért, és tök egyszerűen be tudom fizetni a telefonszámlámat” – sorolja, hogy miért is vágyik annyira a fővárosba.

A falujában élő kortársai vagy már rég külföldre mentek, vagy közmunkások. Alig van már fiatal a környéken. Nóra is kezd abban gondolkodni, hogy itthagyja az országot. “Nem tudom, mikor telik be a pohár, de ez a tétlenség megöl” – mondja. Ausztriában gondolkodik, de nyelvismeret nélkül ott sem találna a végzettségének megfelelő munkát, így reálisabb, hogy beáll mosogatni vagy takarítani. De egyelőre ez is csak álom, mert a külföldre költözés még többe kerülne, mint ha Budapestre jönne. Kölcsönkérni senkitől sem szeretne, nem is nagyon tudna. Így is rosszul érinti, hogy a szülei tartják el.

Ez okozza a legrosszabb érzést, hogy ennyi idősen nem tudok nekik én segíteni – mondja.