Szia, Mama, elkaptak a rendőrök

Hallod, Sajó, baszd meg, itt verik a magyarokat!

– hívott fel 2006. október 23-án az egyik legjobb gimnáziumi barátom, akit most nevezzünk csak Zénónak. Én akkor érkeztem haza Dabasról, a nagyszüleimtől, előtte pedig az akkori barátnőméknél aludtam Leányfalun, tehát csak a nap végére tudtam meg, hogy mi megy a városban. 2006-ot írunk, nekem akkor még csak egy Nokia 3220-asom volt, amin ugyan már lehetett volna net, de még bőven messze volt a mai információs fejlettségtől.

Szóval ott álltam a Gyáli úti lakásunk nappalijában, miközben édesapám csípőre tett kézzel figyelte a Hír tévét. Vérző fejű, síró emberek, magyar zászlót tartó maszkos csávóval a tetején elszabaduló tank a Deák téren és iszonyatos balhé mindenhol a városban. Már elmúlt este 11, amikor hívott Zénó. Zaklatott hangon közölte, hogy verik a magyarokat a városban, forradalom van, és azonnal menjek én is, és legyek olyan szíves hozni neki egy sálat, mert mindenhol könnygázoznak. Anyám szigorú tekintettel nézett rám, hogy eszembe ne jusson kimenni, édesapám egy ideig szintén ezen a véleményen volt, de aztán áldását adta az egészre. Én meg fogtam magam, és a sálgyűjteményemből kihalásztam egy West Ham United- meg egy Fradi-sálat. Fradista vagyok, na, a pályától öt percre nőttem fel, a gyerekszobám ablakán át hallottam '95-ben, ha gólt lőttünk a BL-ben, az öcsém pedig egészen egy felnőtt meccsig vitte a klubnál. Tök kézenfekvő ötletnek tűnt.

Mire elindultam, már lekéstem az utolsó metrót, így az éjszakai 950-essel vagy 914-essel mentem el a Ferenc körútig, majd onnan gyalog a Blaha Lujza tér felé. Félúton megpillantottam Zénót, az én kis 170 cm magas, barnás bőrű, seggig érő rasztát hordó cimborámat, aki fél üveg borral a kezében és egy le-lekonyuló kokárdával a szíve fölött közeledett felém. Elmesélte, hogy ameddig én csajoztam meg családoztam, ők kimentek a haverjainkkal az egyik megemlékezésre, aminek a vége balhéba és könnygázozásba fulladt.

Nekem nagyapám verset szavalt a győri főtéren '56-ban, ezek a férgek meg verik a magyarokat!

– mondott valami hasonlót, aztán örömmel fogadta a neki hozott West Ham-sálat. Most akkor hova tovább?

Kontaktlencsével a könnygáz ellen

A Blahára érve egészen szürreális állapotok fogadtak. Az út egyik felén kiégett rendőrautó, felszedett, feltört díszburkolat, lézengő, magyar zászlós emberek és egy láthatóan kissé zavart tekintetű rendőr, aki egyszer csak odalépett hozzánk.

„Elnézést, nem tudják, merre van az Astoria?” – kérdezte erős tájszólással, mi pedig kedvesen útba igazítottunk, ha már mi is nagyjából abba az irányba haladunk tovább. Közben hozzácsapódtunk pár kisebb társasághoz, akik szintén csak tébláboltak, és keresték azt a helyet, ahol még történik valami. Ugyanis éjfél, fél egy tájékán már nem igazán volt akció a környéken, a szóbeszéd alapján mindenki a Ferenciek terére ment. Így tettünk mi is, miközben csatlakozott hozzánk egy kisebb erdélyi különítmény.

A Ferenciek terén már-már idilli állapotok uralkodtak. Az Erzsébet hídra vezető utat egy nagyobb lomtalanítás díszleteit idéző barikád akadályozta, aminek a környékén fel-le rohangált pár arcára sálat húzó figura, a híd pesti részén pedig elszórva álldogáltak öt-hat fős, magyar zászlós társaságok, akik inkább tűntek eltévedt érdeklődőknek, mint véres szájú huligánoknak.

Ettől a résztől kissé homályossá válik a történet. Rémlik, hogy a rendőrség nem igazán akarta vagy tudta megközelíteni a barikád környékét, mi meg nagyon nem akartunk még elhúzni a helyszínről, hiszen épp a szemünk előtt zajlott a magyar történelem egy fontos eseménye. Aztán hirtelen megjelent egy hókotró, mi meg – talán kicsit a bortól, kicsit a forradalmi hevülettől – arcunkra szintén sálat húzva begyalogoltunk az iszonyatos könnygázfelhő közepébe, hogy aztán meglepődjünk valamin.

Te, neked sem csípi a szemed ez a szar?

– kérdezte Zénó kissé meglepődve, majd arra a zseniális következtetésre jutottunk, hogy biztos azért nem könnyezünk, mert mindketten kontaktlencsét hordunk. Ezen felbuzdulva magányos harcosokként császkáltunk a füstfelhő közepén, még a hókotrót is megpróbáltam eltalálni egy tenyeremben elférő díszburkolatdarabbal, de akkor, abban a pillanatban valószínűleg Godzillát is elvétettem volna el egy vállról indítható rakétával. Aztán hirtelen baromira csípni kezdte mindenünket a füst – mint utóbb kiderült, valószínűleg ekkor váltottak könnygázról paprikagázra, ami nemcsak a szemet irritálja, hanem a bőrt is.

Pár idősebb figura ezután figyelmeztetett minket, hogy el kéne húzni gyorsan, mert a barikád felől és a híd másik oldaláról is jönnek a rendőrök. Végül a Mátyás pince előtti placcon kötöttünk ki, ahol először simán kikerült minket egy nagyobb rendőrbrigád. Aztán annyit hallottam a híd lába felől, hogy „a Mátyás pince előtt dobálják a rendőröket”. Ekkor már akkora adrenalinlöket volt az agyamban, hogy percek óta csak álltam, és figyeltem, mi történik. A híd felől érkező információ után csak annyit láttam, hogy az addig az Astoria felé haladó rendőregység egy része leválik, és nagy sebességgel elindul felénk. Zénó elrohant, én meg egyszerűen lefagytam, feltettem mindkét kezem, mint a zsákutcába került bankrabló, és vártam a történet végét.

Hát, nem volt túl kellemes.

Szia, Mama, megyek a börtönbe

Azzal a lendülettel felrúgtak, ahogy megérkezett a rendőregység. A földön embriópózban próbáltam kiabálni, hogy nem csináltam semmit, miközben folyamatosan ütések érték a fejemet, a bordáimat, a lábamat. Hol gumibottal, hol bakanccsal, hol puszta kézzel. Fogalmam sincs mennyi idő alatt zajlott le az egész. Öt perc? Két perc? Tíz másodperc? Elképzelésem sincs, de ott akkor kicsit felkészültem arra, hogy

te idióta fasz, itt fogsz meghalni.

Közben egyikük azt ordította, hogy miattam nem látta a családját egy hónapja.

Végül ugyanaz a rendőr, aki addig a fejemet taposta, széttárta a karját, hogy elég volt. Valaki felrángatott, összekötötték hátul a kezem, és egy kb. a könyökömig érő rendőr kezdett el vezetni valamerre. Bár a Fidesz honlapjának archívumából már eltűnt a galéria, ezt a remek pillanatot valakinek sikerült fotóban is megörökítenie.

Emlékszem, az első gondolatom, ahogy megláttam a rabkocsit, az volt, hogy „remélem, Zénónak sikerült elfutnia, de azért kicsit jó lenne, ha nem kéne egyedül börtönbe mennem”. Aztán hátrafordultam, és láttam, ahogy két rendőr egy rendesen megtépett fejű kisembert vonszol utánam. Zénó volt az, nem sikerült elfutnia.

Mindkettőnket betessékeltek egy kék rabkocsiba. Belülről úgy nézett ki, mint minden rabkocsi a videojátékokban és a filmekben. Egymással szemben két fémpad, oldalt rácsos ajtó, ami elválasztja a rabokat a sofőrtől, és semmi ablak.

Te is behugyoztál kicsit?

– bökte ki Zénó elsőre, ahogy ült mellettem, és észrevettem, hogy az ő farmerján is van egy kicsi sötét folt a slicce mellett, mint amikor a férfiember lusta rendesen elintézni a dolgát, aztán meg átkozódik a locsolóban maradt folyadék miatt. „Ja” – mondtam neki, majd abban viszonylag hamar sikerült közös véleményre jutnunk, hogy jó nagy faszok vagyunk mind a ketten. Zénó elmesélte, hogy hiába próbált elrohanni a rendőrök elől, egy alacsonyabb csávó utolérte, felrúgta, majd a többiek annyira megverték, hogy a rasztájánál fogva rángatták fel a földről. A halántéka környékén az egyik tincset tőből ki is tépték, ami állati fájdalmas ugyan, de legalább nem látszott annyira, mint a homlokára kenődött takony, amit a rendőröknek sikerült kibokszolni az orrából egészen a szemöldökéig. „Azért te is jól nézel ki” – mondta, mire megfordultam, és azt láttam, hogy a falnak döntött fejem helyén egy hatalmas, aszimmetrikus Rorschach-ábra keletkezett, csak nem tintából, hanem a fejemből szivárgó vérből.

A következő társasággal ültünk egy rabkocsiban:

• Zénó és én;
• egy német srác, aki pechére megkülönböztető mellény nélkül jött ki fotózni;
• két román srác, akik igazából graffitizni jöttek Budapestre, de még nálunk is rosszabbkor voltak rossz helyen;
• egy nyurga csávó, akinek egyedüliként volt elöl összekötve a keze, cserébe a szeme alatt pár centivel volt egy hatalmas gumilövedék okozta seb;
• és végül egy amolyan klasszikus jobboldali huligánt is bedobtak közénk, terepmintás nadrágban, Kárpátia-pólóban, bakancsban, nagy szakállal.

Az emberek többsége rezignáltan ült megbilincselve a kocsiban, ő volt az egyetlen, aki nem igazán akart megelégedni a szituációval. Ordított, lábával verte a padot, majd végső elkeseredésében a fejét kezdte hozzácsapdosni a rácsos ajtóhoz. A rendőrök legalább négy gyorsbilincset tettek a kezére, amitől úgy néztek ki az ujjai, mint tíz darab érett padlizsán. Végül addig üvöltözött, amíg be nem jött egy rendőr. „Mutasd az azonosítód!” – üvölt rá a nagydarab férfi, mire a rendőr cinikusan odatartja az egyik vállát, amin se sorszám, se azonosító, semmi. Végül a kocsi elindult.

Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Ott ültünk ketten, kicsit behugyozva, véres fejjel, a hátunk mögött megbilincselve. „Valakit fel kéne hívni” – mondtam Zénónak, aztán mintha csak szökésre készülnénk, odaszóltam a teste előtt megbilincselt kezű srácnak, aki Zénó mellett ült, és folyamatosan arról beszélt, hogy nem csinált semmit. „Figyi, te tudod mozgatni a kezed. Benyúlnál légyszíves a jobb oldali zsebembe, és kivennéd az öngyújtót?” Zénó észrevette, hogy az én kezemet nem kötötték olyan szorosra, így végül azt találtuk ki, hogy öngyújtóval leégetjük a csuklómról a műanyag gyorsbilincset, hogy tudjak telefonálni. A forró műanyag ugyan kicsit megégette a kezem, de végül sikerült, és a kissé megviselt Nokia 3220-asommal a kezemben gyorsan ki kellett találnom, hogy kit hívok fel. Nyilván azt az osztálytársnőmet, akivel nem igazán beszélgettünk soha, de tudtam az apjáról, hogy rendőr. Hát, hajnal 2-kor nem vette fel. Így jobb híján felhívtam édesanyámat.

Szia, Mama, elkaptak a rendőrök

–  mondtam neki, és megkértem, hogy szóljon Zénó mamájának is, hogy bevisznek minket a rendőrök. Aztán megérkeztünk valahova, nyílt az ajtó, én meg elrejtettem a telefont. A nagydarab csávó közben megint dühöngeni kezdett, és ismételten a fejét verte a rácsba. „Ha nem hagyja abba, mindenkit lefújunk gázspray-vel” – kiabált be az empatikus rendőr a kocsiba, amire a nagydarab férfi is lehiggadt. Ezután betereltek minket valahova, amiről kiderült, hogy a Gyorskocsi utcai fogda.

Gyorskocsi utca blues

Ott szépen beállítottak minket sorba a folyosón, hogy mindenkit megvizsgáljon az orvos. Elképesztően sokan voltunk, egy-két órát biztosan ott rohadtunk a folyosón. Közben elvonultak mellettünk a rendőrök készenlétis jelmezben, akik azt láthatták, hogy a román srácok meg én a földön ülve nyalókázunk, mert – már fogalmam sincs, miért – volt az övtáskámban (2006-ot írunk!) pár kólás Chupa Chups, és jobb híján azon tengődtünk.