Szia, Mama, elkaptak a rendőrök

Végül egy minket bámuló rendőr szólt oda, hogy menjek el a mosdóba megmosni a fejem, mert borzalmasan nézek ki. Aznap este először néztem tükörbe, és annyit láttam, hogy az arcom mindkét oldalán elkezdett beleszáradni a vér a pajeszomba, és a sálam nagy része is ilyen. Az orvos aztán meg is állapította, hogy bizony betörték a fejemet, szóval irány a kórház. Akkor választottak el minket egymástól először Zénóval. Közben fél szemmel azt figyeltem, hogy a végig az ártatlansága miatt hőbörgő, a szeme alatt meglőtt srácot épp a falhoz állítják, és fél tucat követ szednek ki az övtáskájából.

Nem emlékszem pontosan, de talán két-három civil ruhás rendőr vitt el a János- vagy Honvédkórházba, és közben arról beszélgettem velük, hogy ez az egész annyira nem oké, de ők csak hümmögtek, hogy nem kéne kocsikat gyújtogatni meg felszólítás ellenére műveleti területen tartózkodni. Azért annyira voltak jó fejek, hogy a kórházban kiengedtek – szigorúan őrizet alatt – cigizni, ha már a kollégáik betörték a fejem.

A kórházban aztán valami egészen szürreális történt. Mármint szürreálisabb, mint román graffitisekkel nyalókázni a Gyorskocsi utcai fogda folyosóján. Egy srácot hoztak be tolókocsiban, aki vígan fütyörészett, miközben a lábfejei úgy néztek ki, mint két egykilós kenyér frissen kiszedve a sütőből.

„Mi ez a dal, amit fütyülsz?” – kérdeztem tőle, amikor mellém tolták. „Hobó, haver, nem szereted Hobót?!” – válaszolt úgy, mintha nem épp egy kórházban ülnénk hat rendőr társaságában egy kisebb magyar forradalom after partyjának részeként. „Hát, annyira nem” – válaszoltam neki, majd elmesélte, hogyan került ide. A barátnőjével sétáltak a Duna-korzón, amikor megjelent egy rakás rendőr, mindkettőjüket felrúgták, a lány táskáját bedobták a Duna, utánahajították a srác lábáról levert pár cipőt is, majd nemes egyszerűséggel nyomorékra taposták mindkét lábfejét. Mielőtt még nagyon megdöbbenhettem volna, behívtak röntgenre.

• Zúzódás a bordáknál,
• kisujjrepedés,
• egy öltéssel össze kellett varrni a fejem,
• hatalmas púp a bal szemöldököm fölött,
• és sípcsontzúzódás.

Igazából semmi komoly, de a röntgenes nénit sikerült annyira felhúzni, hogy miután végeztünk, kijött velem a szobából, hogy ordítva vonja felelősségre a rendőröket. „Maguk összeverik a magyar fiatalokat?! Megnyomorítják, megalázzák őket? Hát, szégyelljék magukat, rohadt szemétládák!” – ordította oda a civil ruhásoknak, akik szemlesütve inkább nem is reagáltak a kiakadásra. Fogtak, beraktak a kocsiba, majd jelezték, hogy nyomás vissza a Gyorskocsiba. Ott kaptam egy rendes fémbilincset, arra egy pórázt, és valamelyik rendőr szépen odakísért a cellámhoz, ahogy kóbor kutyákat szokták a menedékhely kenneljeihez.

És akkor megláttam Zénót, ahogy végtelenül fájdalmas arccal próbál kicsit aludni pár kihajtogatott napilapoldalon. Olyan három tucat ember volt a cellában, ahol hatan is csak kényelmetlenül férnek el. Leheveredtem Zénó mellé, és kínunkban megint azon kezdtünk röhögni, hogy ennyire barmok csak nem lehetünk. Dehogynem.

Cellanapló

A cellában egyébként az volt az érdekes, hogy a bezárt emberek 95 százaléka ránézésre egyáltalán nem volt sem huligán, sem valami milicista, de még klasszikus bakancsos, terepmintás, Kárpátia-pólós nagymagyarból is mindössze egy jutott, egy ránézésre nálunk is fiatalabb fiú. „Vágod, Sajó, ha ezt az egészet mondjuk július végén csináljuk, akkor még fiatalkorúak lennénk?” – ábrándozott Zénó, miközben összehaverkodtunk pár emberrel a cellában. Mindent elvettek tőlünk, övet, cipőfűzőt, telefont, de valakinek sikerült becsempésznie egy zacskó dohányt és pár cigipapírt, így legalább ezzel el tudtuk foglalni magunkat. Az ott eltöltött kb. hat-nyolc óra alatt összesen egy kancsó vizet kaptunk, hiába ordítozott az egyik férfi, hogy súlyos szívbeteg, és szüksége van a gyógyszereire. Ő egyébként, mint kiderült, pénzt kivenni ment le a lakásából, amikor a kapu előtt állva egész egyszerűen megverték a rendőrök, és behozták ide. Szinte mindenki hasonló élményekről számolt be, mintha a tényleg renitens, barikádot építő, gyújtogató, tankot lopó figurák ott se lettek volna. Na jó, a tankot lopó figura pont ott volt.

Pár fiatal sráccal öklendeztünk éppen a földön fekve a filter nélküli tekert cigitől, amikor egyikük mondta, hogy látjuk-e azt az idős csávót, aki órák óta csöndben ül a sarokban, és volt egy szép nagy kötés a kobakján. Neki is betörték a fejét. 

Az a tanklopós bácsi. Megkérdeztük tőle, hogy ugyan miért lopta el a tankot a Deák téren, de csak annyit mondott, hogy nosztalgiázni akart.

Semmilyen tájékoztatást, semmilyen telefont, semmit nem kaptunk azon az átkozott kancsó vízen kívül. Vécére azért kimehettünk.

Aztán szép sorban elkezdték kivezetni az embereket, akik közül nem mindenki tért vissza. Így került sor Zénóra is, akit később visszakísértek a cellánkba. Kihallgatták, ennyi. Kicsit próbáltam aludni a dzsuvás földön, majd én is sorra kerültem. Két női nyomozó faggatott, én pedig elővettem a legelbűvölőbb formámat, már amennyire elbűvölő egy 18 éves gyerek, akinek két centi vastagon bele van száradva a saját vére az arcszőrzetébe, és nagyjából nyolc órája ugyanabban a kicsit összepisilt boxerben rohad egy csempészkonténer méretű cellában.

Akkor már elég nagy sorozatfüggő voltam, így talán a Drót című HBO-sorozatnak köszönhetően nagyjából tudtam, hogy ha Zénóról kérdeznek, akkor végig annyit kell mondanom, hogy semmit nem láttam, háttal álltam. Az akkori helyzet egyébként tényleg iszonyatosan ijesztő volt – ki tudja, hogy politikai vagy más célból nem akarnak-e rajtunk példát statuálni, fontolgattam. Ezért a lehető legkevesebb beleköthető infót mondtam a nyomozóknak.

• Iskolai feladat volt írni az október 23-i megemlékezésekről, ezért mentem ki (ez amúgy csak félig hazugság).
• Nem említettem a hókotrós esetet.
• És végig annyit mondtam, hogy nem tudom, ekkor meg ekkor Zénó mit csinált, mert háttal álltam.

Akkor már nyilvánvaló volt, hogy Zénó nagy szarban lesz – még csak az kell, hogy én mélyebbre ássam alatta a gödröt. Végül annyira meggyőztem a nyomozókat, hogy utána azonnal kiengedtek.

Magyarságból négyes

Egy papírborítékban visszakaptam minden cuccomat. Telefon, pénztárca, öv, cipőfűző, ilyenek. Iszonyatosan nevetségesen nézhettem ki, ahogyan egy véres Fradi-sállal a nyakamban, cipőfűző nélküli csukában kisántikálok a Gyorskocsi utcai épületből, majd megpróbálok rájönni, hogy hol a fenében vagyok. A telefonom nyilván lemerült, a környéket egyáltalán nem ismertem, ezért kiültem a szomszédos park egyik padjára, elszívtam egy Z alakúra ferdült Bruce Willis-cigit, majd az összekapart 70 forintból felhívtam a közeli fülkéből az egyetlen embert, akinek fejből tudtam a számát. Édesanyámat.

Szia, Mama, kiengedtek.

„Már itt vagyunk, drágám, Zénó anyukájával a Gyorskocsi utcában” – hangzott a válasz, majd szépen visszasántikáltam a bejárathoz, ahol már ott várnak ketten, muter két hatalmas zacskóval a kezében, benne könyvek, takaró, kispárna, csipsz, a szemüvegem meg egy csomó minden. Már arra készült, hogy pici fiát börtönbe zárják. Zénót végül három napig benn tartották.

Akkor voltam végzős gimis, és másnap iskola volt. Egy golflabda méretű púppal a bal szemöldököm fölött, kissé sántítva mentem suliba, ahol nyilván elmeséltem mindent. Az osztály fele szerint megérdemeltük, a másik fele szerint a kurva anyjukat. Zénót gyorsított eljárásban nyolc hónap letöltendő börtönre ítélték két évre felfüggesztve, még az RTL-híradóban is láttam, ahogy háttal áll a bíró előtt egy apró csávó, akinek a rasztahaja egészen a feneke alá lóg. Állítólag több rendőr azt vallotta, hogy látták kővel dobálózni.

Ellenem először csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt indítottak vádat, ami alsó hangon kettőtől nyolc évig terjedhet. Végül mindössze egy bírói figyelmeztetést vagy mi a francot kaptam, amiből annyit vontam le, hogy ez a lehető legalacsonyabb büntetés, kb. egy gyorshajtással ér fel, de miniszterelnök már nem lehetek ilyen priusszal. Pedig a talpig farmerben megjelenő, tanúként beidézett rendőr esküdött arra, hogy kockás ingben építettem a barikádot a Ferenciek terén.

Egy klassz dolog egyébként kisült ebből az egészből. A cikkhez is mellékelt fotómat megtalálták az osztálytársaim, kinyomtatták, és kirakták Szekérné magyartanárunk asztalára. Ő nagyon szeretett a '89-ben lobogó hajú Orbán Viktorról beszélni az óra bármelyik pillanatában, így a képet meglátva azonnal egy félórás dühkitörés következett, aminek köszönhetően nem igazán tudta rendesen megtartani az órát. Ebből végül rendszer lett, és napokig úgy lógtuk el a magyarórákat, hogy az én kinyomtatott fotómat valaki mindig az asztalára rakta, ő megjegyezte rólam, hogy „kis hősöm”, majd elment az óra egésze azzal, hogy bezzeg a lobogó hajú Orbán Viktor '89-ben. Még tollbamondásra is úgy kaptam négyest ezután, hogy a padtársamnak ugyanannyi hibaponttal lett kettes.

Zénóval egyébként pont nemrég beszéltem, mert szolid egy hónapos késéssel felköszöntött a szülinapom alkalmából. Népzenész lett belőle, néha összefutunk, de már nem lógunk annyit, mint a középiskolában. Mostanában nagy ligetvédő, és legalább annyira rühelli a Fideszt, mint akkor az MSZP-t. Végül azzal zártuk a beszélgetésünket, hogy megkérdeztem tőle:

Gondoltad volna tíz évvel ezelőtt, hogy ha most lenne egy ilyen tüntetés, akkor ugyanúgy ott lennénk, csak már a Fidesszel szemben?

Nem, ő sem gondolta volna.