Párizsba készül az egyetlen roma pannonhalmi bencés diák

A középiskolai tablókép fotózása előtt néhány nappal találkoztunk Ötvös Pistivel, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, az ország egyik legjobb nevű középiskolája egyetlen cigány tanulójával. Pisti a Hajdú-Bihar megyei Hencidáról, egy szegregált általános iskolából került a Pannonhalmi Főapátságban működő bentlakásos iskolába, ahol idén érettségizik. Ha ez jól sikerül, megnyílhatnak Pisti előtt a legjobb magyar egyetemek.

“Innen már nem lehet elrontani” – gondolná bárki, Pisti számára azonban most következik élete eddigi legstresszesebb időszaka: hamarosan ugyanis kikerül abból a buborékból – fogalmaz -, ahol mindenki elfogadta, és ahol mindent megkapott ahhoz, hogy tanulhasson, és sikeres érettségit tehessen. Barátai, tanárai és gondoskodó osztályfőnöke segítik, amiben csak tudják.

Mivel sokan támogatják és követik figyelemmel a fiú sorsát, Pistire nagy teher hárul, amikor döntenie kell, hogyan folytatja az érettségi után. Egy csomó behatás éri: minden oldalról tanácsokat kap a továbbtanulással kapcsolatban, és így az érettségi és a felsőoktatási felvételi jelentkezés határideje közeledtével hetente változnak a tervei.

“Abban biztos vagyok, hogy a történelemmel és a franciával szeretnék valamit kezdeni” – mondja Pisti, aki a kollégiumi társalgóban ülve elárulja: épp találkozásunk reggelén beszélte meg az iskola igazgatójával, Hardi Titusz atyával, hogy idén nem adja be magyar egyetemre a jelentkezését, hanem előbb Franciaországba, egy ottani egyetemre megy nyelvet tanulni. Egy kint élő egykori bencés diákkal már fel is vették a kapcsolatot, ő fog segíteni a fiúnak a kinti boldogulásban.

Hencidától nem csak Bonchidáig

“Szegény családból származom. Anyukám meghalt 11 éves koromban. A vér szerinti szüleim nyolcéves koromban elváltak. Én anyukámmal maradtam. Anyukám összejött egy hencidai férfival, akitől született egy gyereke, Dzsennifer, a húgom. Három évre rá anyukám meghalt, és a mostohaapám anyukája vállalt el minket. Négyen vagyunk testvérek" – kezd Pisti annak elmesélésébe, honnan és hogyan jutott Pannonhalmáig.

“A hencidai általános iskolában jó tanuló voltam, szinte mindenből ötös” – meséli a fiú. Ennek az iskolának: a Fekete Borbála Általános Iskola Csere-erdő Tagiskolájának az igazgatója révén találkozott Pisti L. Ritók Nórával, a közeli Berettyóújfalun művészeti iskolát működtető Igazgyöngy Alapítvány alapítójával és vezetőjével. Itt kezdett el rendszeresen részt venni a délutáni rajzfoglalkozásokon.

“Rajzversenyeken is többször jártunk – egyszer még Portugáliába is eljutottam így: épületeket és utcákat kellett rajzolni, festeni több különböző városban. Mi, az Igazgyöngy csapatával különdíjasok is lettünk” – emlékszik vissza Pisti, akinek az alapítvány segítségével kezdett kinyílni a világ. Tanulmányaiban is sok segítséget kapott tőlük.

Nehezen engedték

Hardi Titusz bencés atya is L. Ritók Nórától hallott először Pistiről, aztán a szerzetes-igazgató évekig tartotta vele és családjával a kapcsolatot, miután felajánlotta Pistinek a lehetőséget: ha szeretné, folytassa a tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Természetesen meg kellett írnia a felvételit is, ami elsőre nem sikerült elég jól, de intenzív felkészülés után másodjára már egy erősebb dolgozatot írt az igyekvő fiú.

“Én nem nagyon szerettem otthon. Elvágyódtam. Újat akartam. Tanulni akartam. Nem akartam azt a sorsot kapni, mint a volt osztálytársaim. A legtöbben most közmunkásként dolgoznak, és akad olyan is közöttük, akinek már gyereke van. Egy-két általános iskolai osztálytársam pedig börtönben van. Szóval nem akartam ezt a sorsot. Én tanulni akartam, és jobb életet élni, mint a többiek otthon.”

Pisti mostoha-nagyszülei, akiket ő ugyanúgy csak Mamának és Papának hív, nehezen engedték el az akkor 14 éves fiút egy bentlakásos iskolába. “Nem nagyon akartak engedni, egyrészt, mert féltettek, másrészt, mert ők igazából nem tudták, és igazából még most se nagyon tudják, milyen nagy lehetőség egy jó gimnáziumba járni és leérettségizni” – magyarázza Pisti. Érthető a hozzáállásuk onnan nézve, hogy a nevelő-nagyszülők számára az iskola és a tanulás nem lehetett az előbbre jutás eszköze – korosztályuk sok más roma tagjához hasonlóan hamar kihullottak az oktatásból, írástudatlanok.

“Persze büszkék rám, és miután elmagyaráztam nekik, megértették, hogy nagy dolog, hogy mindjárt érettségizem.” – emlékszik vissza Pisti.

“Ezzel az egésszel csak azt akartam elmondani, hogy engem nem tudtak úgy támogatni a szüleim, mint a legtöbb másik gyereket itt” – teszi hozzá.

“Meg kellett, hogy szokjuk egymást”

Pannonhalmára kerülve Pisti saját bevallása szerint csendes és félénk volt: “mindig a telefonomat nyomkodtam” – mondja. Így emlékszik vissza Schilde René is, a fiú osztályfőnöke és történelemtanára, aki 15 éve tanít a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban és Pisti a második hátrányos helyzetű roma tanítványa.

Nem hiába a félénkség, Pisti ugyanis olyan közegbe került Pannonhalmán, ahol többségében teljesen más társadalmi környezetből, egy másik valóságból érkező kamaszfiúk lettek a társai – legtöbbjüknek orvosok, ügyvédek a szülei, sokuk családjában hagyomány, hogy a férfi tagok ide járnak középiskolába. “Én is új voltam nekik, ők is újak voltak nekem. Meg kellett szoknunk egymást” – magyarázza a fiú.

Annak ellenére, hogy Pisti a hencidaitól egy gyökeresen különböző kulturális közegbe került, a félénksége nem tartott sokáig. “ Egy-két hét után feloldódtam. Nyilván nagyon szokatlan volt az egész: a közösség, a hitélet – ezek nekem mind újak voltak. De az emberi kapcsolatok terén, úgy érzem, nem lógtam ki. Tudtam, hogy kell viselkedni, nem bántottam senkit sosem. Tudtam illendően viselkedni, mint a többiek.”

Pisti beilleszkedése Schilde René szerint is kifejezetten hamar ment – és ez fontos egy olyan intézményben, ahol a hét 168 órájában együtt vannak a diákok. “Az osztálytársaimmal is sikerült megtalálni a hangot, nyitottak voltak felém. Nagyon jó barátságokat szereztem, amik valószínűleg egy életre szólnak” – mondja Pisti, akihez egyértelműen kollégiumi szobatársa, a budapesti Máté áll a legközelebb. Van azonban egy kisebb baráti társasága is, aminek rajta és Mátén kívül még egy pannonhalmi és egy bécsi srác a tagja. Ők négyen egy filmes forgatócsoportot is alkotnak, eddig négy kisfilmjük készült el.

Pisti elmondta: sem barátai, sem osztálytársai előtt nem szégyellte soha, hogy szegény családból származik. “Néha bánt, amikor valamit nagyon szeretnék, de nem vehetem meg, mert én is vágyom márkás ruhákra meg ilyen-olyan tisztálkodó szerekre, meg nyáron mondjuk a Szigetre vagy más fesztiválokra járni, de tudom, hogy idő kérdése, és ezeket megkaphatom, ha dolgozom majd” – mondta.

Az ottani kitűnő itt semmit sem ért

Ha valami nagy próbája volt Pisti megmaradásának a híresen erős gimnáziumban, akkor az az első tanév és annak tanulmányi megpróbáltatásai. Hamar szembesült ugyanis azzal, hogy ami a hencidai iskolában kitűnőt ért, az fényévekre van attól, ami az itteni boldoguláshoz kell.

A hencidai általános iskola egy gettóiskola, a falu nem-roma gyerekei szinte kivétel nélkül más környékbeli településekre, főleg a szomszédos Szentpéterszegre járnak iskolába, a hátrányos helyzetű, zömmel roma tanulók pedig rosszabb minőségű oktatást kapnak. Az iskola kompetencia-méréseken produkált eredményei is jól jelzik a helyzetet: járási, megyei, sőt országos szinten is a sereghajtók között van az intézmény.

Pistinek főként a reál-tárgyakkal, azok közül is a matematikával gyűlt meg a baja. “Kilencedik osztályban majdnem megbuktam belőle. Akkor azért féltem, hogy ha ez nem sikerül, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem” – emlékszik vissza. Hangsúlyozza: nem is különtanár, hanem az osztálytársai segítettek neki a felkészülésben egy döntő dolgozatra, aminek az volt a tétje, hogy Pisti év végén megkapja a kettest. Mostanra az átlaga a kezdeti 3,01-ről 4,00 fölé javult.

“Én nem hibáztatom az általános iskolát, sőt, igazából senkit nem hibáztatok. Én egy olyan családból származom, ahol nem tudtam otthon normálisan megírni a házikat, mint más diák. Mikor hazamentem iskola után, nekem dolgoznom kellett a ház körül – nem volt időm a tanulásra. Nálunk nem volt meg az, ami egy normális családban: hogy hazamegy a diák, és addig nem megy ki a szobából, amíg meg nem csinálja a leckéjét.” – magyarázza a fiú, aki a legidősebb a családban a négy testvér közül.

“Már nem találom otthon a helyem”

Pisti ritkán jár haza Hencidára, és ez nem csak amiatt van, mert a pannonhalmi gimnáziumban szombatonként is van tanítás. Sokszor az iskolai szünetekre is a kollégiumban marad, vagy gyakran valamelyik barátjánál tölti a szünidőt. Azt mondja, hencidai családjától már egy világ választja el.

“Úgy érzem, mikor hazamegyek, hogy egyszerűen nem találom ott a helyem. Nem tudom, mit csináljak. Elidegenültem a családomtól. Nem tudok velük miről beszélgetni.”

Pisti szerint a családjától való eltávolodás volt az ára annak, hogy számára kinyíljon a világ.

“Beszélgethetek és gondolkodhatok olyan dolgokról, amikről álmodni se tudtam volna. Filozófia szakkörre járhatok, nyelveket tanulhatok” – mondja, majd hozzáteszi: azért a testvérei hiányoznak neki, és nosztalgiával fordul a cigány kulturális közeg felé is. Pistinek cigány identitásához nem csak negatív érzések társulnak, hiszen saját bevallása szerint sem az általános iskolában – ahol szinte csak cigány iskolatársai voltak -, sem Pannonhalmán nem bántották származása miatt.

Bőven van segítség

Az Igazgyöngy Alapítvány egyébként még most is támogatja Ötvös Pistit: a fiú egyik ösztöndíjasukként havi 10 ezer forintot kap,, L. Ritók Nóra pedig Pisti egyik legfontosabb szövetségese – rendszeresen beszélgetnek Skype-on, telefonon.

A hátrányos helyzetű, cigány közösségeket és egyéneket támogató Polgár Alapítvány is segíti Pistit, szintén havi 10 ezer forinttal, és van még egy magánadományozója, aki minden hónapban 20 ezer forintot utal neki. Ebből a pénzből öltözködik Pisti, és félrerakni is tud – most éppen a párizsi költözésre gyűjt.

Pannonhalmán ugyanis nagyjából mindene megvan, a kollégiumot is ingyen kapja, az iskola vezetése pedig igyekszik minimalizálni Pisti hátrányos helyzetéből adódó nehézségeit.

Nem Pannonhalma jut először eszükbe

A pannonhalmi Bencés Gimnáziumba az intézmény több mint 80 éves fennállása óta nem sok hátrányos helyzetű roma tanuló járt – Barcza István igazgatóhelyettes úgy számolja, 2003/2004 óta Pistivel együtt összesen négy ilyen diák tanult Pannonhalmán, ebből ketten csinálták végig a négy évet és érettségiztek itt. Az arányon javítani szeretne az iskola, de ez nem könnyű feladat.

“Az a helyzet, hogy a tehetséges hátrányos helyzetű fiataloknak legtöbbször eszükbe sem jut, hogy a mi iskolánkba jelentkezzenek, annyira távolinak és talán kicsit félelmetesnek tűnik nekik” – magyarázza Barcza István. A négy diákból mindössze csak ketten jelentkeztek maguktól a bencésbe, a másik két gyerek – ide tartozik Pisti is – az igazgató, Titusz atya találatai. Barcza István szerint előkészítésre, a kiválasztott diákok családjával való megismerkedésre is szükség van, mielőtt egy tehetséges fiút Pannonhalmára hoznak.

“Számunkra az elmúlt négy évben az volt a siker, hogy Pisti egyáltalán itt maradt – a gimnázium ezt a négy évet tudta ajándékba adni neki. De a neheze még csak most jön: szurkolunk Pistinek, hogy egy ilyen világban lábra tudjon állni.”

Borítókép: Ötvös Pisti a pannonhalmi bencés gimnázium egyik közösségi terében (Magócsi Márton/Abcúg)