Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Ki legyen 2017 hétköznapi roma hőse?

cover
2017.03.31. 09:34
  • Atomfizikusnak készült, de inkább szociológus lett.
  • Kőműves, aki nem győzi a megbízásokat.
  • Veteránautó-restaurátor, akihez Dubajból jönnek az ügyfelek.
  • Szobafestő, akinek nincs pénze szülinapi ajándékot venni a gyerekének, de jótékonyságból kórtermeket újít fel.

Tízen vannak, és a felsorolást lehetne folytatni például a pártfogóval, aki 52 elítéltnek segít visszailleszkedni a társadalomba, a mérnökkel, aki alatt többen dolgoznak, mint ahányan a szülőfalujában élnek, vagy a zenésszel, aki beteg gyerekeket tanít gitározni. Teljes életet élő, felnőtt emberek, akik tehetséggel, szorgalommal és kitartással jutottak el oda, ahol tartanak.

Romák, akiknek rögösebb volt az útjuk, mint másoknak, mert nemcsak a többség előítéleteivel kellett megbirkózniuk, de olykor a legszűkebb környezetük is kételkedett, hogy sikerülhet-e nekik.

Magyarok, akik fontos, hasznos hősei a hétköznapjainknak, ezért a saját közösségeik jelölték őket. Nem celebek vagy hírességek, viszont mindannyian büszkék lehetünk rá, hogy a honfitársaik vagyunk.

Most önök dönthetik el, hogy ki legyen tízük közül az év hétköznapi roma hőse, aki a Roma Sajtóközpont Aranypánt díját kapja az idei Nemzetközi Roma Napon.

Szavazni a cikk végén, legfeljebb 3 ember kijelölése után tud. A szavazás április 8-án, 13.00 órakor zárul.

Csámpai Attila, tűzoltó

„Egyszer egy vonat által kettévágott autóból élve kimentettünk egy kisgyereket. Ez az, amiért érdemes ezt a szakmát csinálni, mindannyiunkat az ilyen élmények éltetnek” – mondja a Pest Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság szóvivője, Csámpai Attila. A 41 éves törzszászlós különösen hitelesen képviseli a szervezetet, hiszen közel két évtizedig szó szerint a tűzvonalban dolgozott, sok ezer tűzesetnél és balesetnél vett részt a mentésben. 

Szinte nincs olyan kisfiú, aki élete egy hosszabb-rövidebb szakaszában ne szeretne tűzoltó lenni – Attila a ritka kivételek közé tartozik: sokkal inkább a gépek és az autók vonzották. Nem is csoda, egész gyerekkorát a Közlekedési Múzeumban töltötte, ahol édesanyja évtizedekig takarítóként dolgozott.  „Teljesen beszippantott a múzeum világa – emlékszik vissza –  Amíg anyáék dolgoztak, én végigjártam minden egyes termet, kívülről fújtam a vonatok, repülők, autók adatait. Egyszer kiállítottak egy 1971-es Ladát, az nagy szó volt!” – meséli nagy átéléssel: érthető, hogy gyerekkora meghatározó helyszínének lebontása nagy szívfájdalmat okozott számára. 

Ismerje meg jobban Csámpai Attilát!

A Pest megyei Kartal községből származó Attilának és fiú testvérének kiegyensúlyozott gyerekkorra volt, ami annak is köszönhető, hogy munkás szüleit, nagyszüleit és különösen a lagzikban gyakran szakácskodó nagymamáját, elismerték a faluban. Kartalon egymás mellett laktak a romák és a nem romák, emiatt „cigányozást”, „magyarozást” soha nem hallott. 

A gépek szeretete a pályaválasztást is meghatározta: Attila autószerelőként végzett alig pár évvel a rendszerváltás után. Szülei kétkezi munkásemberekként is arra sarkallták, hogy legyen egy jó szakmája. 

A katonaság után el is helyezkedett egy kerepesi autószervizben, de néhány év után egy kollégája agitálására jelentkezett tűzoltónak. „Tetszett az egyenruha presztízse és persze biztos jövedelemforrás volt, még ha nem is sok. Akkoriban kezdtem a nagybetűs életet, három másik munkahelyen is dolgoztam, hogy meglegyen mindenünk.” A praktikus szempontok is szerepet játszottak, ha az ember túl akarta élni a bizonytalan kilencvenes éveket. 

„Mikor felvettek, az akkori parancsnok odahívott és azt mondta, tudja Attila, magával szemben különösen vannak elvárások. Nem mondta ki, de nyilvánvalóan a roma származásomra gondolt. Amikor kitűnőre vizsgáztam, úgy reagált: Na, ezt vártam el!”  Soha többé nem került ez szóba.

A racionális választás nagyon hamar életre szóló hivatástudattá alakult. Attila úgynevezett vonulós tűzoltó lett a nyolcadik kerületben, sofőrként szó szerint a tűzvonalba került. A főváros a tűz- és a balesetek gyakoriságában messze felülmúlja az ország többi részét, aki idekerül sokat lát és tapasztal. Attila, saját elmondása szerint a halál minden formáját látta már, de érthető okokból inkább a sikeres életmentésekre emlékezik. 

„Azt szokták mondani, egy tűzoltó nem tűzoltó, két tűzoltó a tűzoltó. Mi bajtársai, családtagjai vagyunk egymásnak. Amikor bemegyünk egy égő épületbe, csak egymásra számíthatunk. Bármilyen megkülönböztetés ezt az egységet kockáztatná, ezért ez nincs is jelen a laktanyában” – érvelt, majd elmesélt egy pikáns sztorit egy radikális érzelmű volt kollégájáról, akivel együtt érettségiztek Európa első roma középiskolájában, a Gandhi Gimnáziumban – az iskola befogadó légköre erősen hatott kollégájára is.   

Attila négy évig dolgozott vonulósként, majd 2000-ben átkerült egy újonnan létrehozott fővárosi akciócsoporthoz. Ott az volt a feladat, hogy rögzítsék és közzétegyék az eseteket. Az A tűzoltóság felvétele – felirattal ellátott TV tudósítások zömét Attila és kollégái készítették, volt, hogy naponta tizenöt esethez kellett kivonulniuk. 

Ahogy teltek az évek, Attila egyre közelebb érezte magához a sajtós, kommunikációs feladatokat, főiskolai tanulmányait már célzottan az ez irányú továbblépés terveivel kezdte meg, üzleti kommunikáció szakon. A lehetőség pedig hamarabb eljött, mint gondolta: a diploma előtt félévvel megüresedett egy pozíció a Pest Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóságon, és a vezetők rábízták a feladatot.  

Attila három éve egész Pest megyére vonatkozóan egyedül végzi a kommunikációs teendőket. Megkeresés esetén tájékoztatja a sajtót, honlapot szerkeszt, híreket ír, a belső kommunikációt koordinálja, fotózik, videót vág, és persze folyamatosan nyilatkozik. Van miről – csak az elmúlt évben ötezer vonulás volt a megyében és az igazgatóság tízezerszer jelent meg a sajtóban. Nem is csoda, hogy munkáját nagyon elismeri a környezete. 

Első házasságából született gyermekei már nagyok, 18 és 13 évesek, második kapcsolatában ápolónő párjával közösen nevelik kétéves kislányukat. 

A rengeteg feladat ellenére a vonulás a mai napig hiányzik az életéből: „ha vezetek és hallom a kéklámpás szirénáját, bedobban a szívem. Szokták mondani, hogy akit egyszer megcsap a füst, az örökre tűzoltó marad.”

Domány Mariann, óvónő

Mariann ugyanabban az épületben dolgozik, ahol ő maga is eltöltötte óvodás éveit. A Szolnok megyei Tiszabő első roma értelmiségije sokszor megkapta, hogy csak egy tiszabői cigány, de annak ellenére sem fordult meg a fejében az elköltözés, hogy szakács végzettségű párja a lakhelyének rossz megítélése miatt nem kap munkát: „ki marad, ha én is elmegyek?” Tősgyökeres tiszabői, az egyetlen a helyben dolgozó értelmiségiek közül, a többiek egytől-egyig a környező településekről járnak át. Szülei és nagyszülei is a mezőgazdaságban és gyárakban dolgoztak, amíg volt munka.

Mariann és egyik húga gyengénlátók. Amikor testvére megkezdte az elsőt, egy bentlakásos iskolába irányították őket, amit érthetően nem bírtak a kislányok, így egy fél év után már normál iskolába kerültek a szomszédos Fegyvernekre. 

ismerje meg jobban domány mariannt!

Kiegyensúlyozott gyermekkorra emlékszik vissza, bár szegénységben, fürdőszoba nélküli házban nőttek fel, szülei nagy szeretetben nevelték négy gyermeküket. Nagymamája ma napig kézzel mos, sohasem volt mosógépe. Mariann már kiskorától pedagógusi pályára készült, gyakran összeszedte a család összes gyerekét és „óvónéniset” játszottak. Nem is volt kérdés, hogy a tiszaföldvári óvónőképző szakközépiskolában tanul tovább, majd – már az óvodában dolgozva – levelezőn a kecskeméti főiskola következett. „A főiskola dékánja mindig biztatott, azt mondta, az ilyen falvakban lehet igazán szakmát gyakorolni nem a nagyvárosi ovikban”.

Mariann elmondása szerint sokak számára talán elképzelhetetlen hátrányokkal érkeznek a tiszabői gyerekek az óvodába. „Volt olyan kislány, aki a WC kagylóban akart kezet mosni, volt, aki három évesen még nem tudott beszélni. Sajnos nagy a nyomor, a gyerekek szó szerint ingerszegény környezetből jönnek” – helyez minket képbe a nyolcvanas években épült, azóta nem sokat fejlesztett Kossuth utcai óvoda egyik irodájában. A kétgyermekes anyuka szerint nem ítélkezni kell, hanem segíteni a gyerekeket és sokszor a családokat is. Nagy előnynek tartja, hogy helyi és cigány, így könnyen szótért a szülőkkel, akik szeretik és megbecsülik.

A 3 éves kortól történő kötelező óvodáztatás szerinte már érezteti pozitív hatását, a gyerekek sokkal felkészültebben érkeznek az iskolába, mit korábban. „Volt olyan kisfiú, akiről azt hittük, hogy fogyatékos, elkezdtünk foglalkozni vele, ma már ugyanúgy mondja a verseket, mint a többi gyerek. Van, akinek egy kicsit több idő kell, de végül megugorja a szintet”.

Mariann szerint nagy probléma, hogy a falunak rossz a híre. Egy itt lakó cigány ember kétszeres hátrányban van, hiszen tiszabőiként és cigányként is megbélyegzik. „Nagyon sok olyan történetet tudok, amikor csupán a lakhelyre hivatkozva utasítottak el valakit egy állásból, ez a szakácsként végzett férjemmel is számtalanszor előfordult.” Az itteniek nagy részének – ahogy Mariann férjének is - nem marad más csak a közmunka, esetleg a helyi intézmények, ahova viszont végzettséggel lehet bekerülni.

Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért Mariann büszke rá, hogy tiszabői. „Tiszabőről mindig, mindenkinek megvan a véleménye, pedig egyáltalán nem olyan rossz hely ez, mint ahogy azt sokan hiszik. Itt nem bántják egymást az emberek” – zárja a beszélgetést, és hogy nyomatékosítsa eltökéltségét, megemlíti, hogy sokan kapacitálják, hogy iratkozzon be vezetőképzőre. Szimbolikus lenne, ha egy helyi roma értelmiségi irányítaná egyszer az óvodát.

Lacziné Somogyi Tímea, szociológus, játszóház-vezető

A hatgyerekes anyuka Kecskemét cigány telepén, a Tatár soron nőt fel, innen vitt az útja az egyetemig, hogy visszatérjen gyökereihez és a legrászorulóbbakon segítsen: a telepi gyerekeken. Tímea játszóházat vezet és fejlesztő foglalkoztatásokat tart a kisgyerekeknek és szüleiknek, emellett szociológusként egy mélyszegénységben élőket segítő civil szervezetnek dolgozik. Hamarosan megszületik hetedik gyermeke.

Tímea munkáscsaládban nőtt fel. Apja üveges szakember volt a helyi építőipari vállalatnál, édesanyja segédmunkásként dolgozott. Az apja nem cigányként költözött be a cigánysorra. Befogadták és elfogadták az ügyes kezű mesterembert, akinek kézügyességét sok fürdőszoba őrzi a mai napig. 

Ismerje meg jobban Lacziné somogyi tímeát!

Tímea – aki egyébként atomfizikus szeretett volna lenni, de Paks túl messze volt – iskolai pályafutásában nem volt semmi rendkívüli, amíg a gimiben teherbe nem esett. Addig nagyon tehetségesnek tartották, de ekkor elfordult tőle mindenki, a szülei és a környezete is elítélték. Meggyőződéses hívőként nem akarta elvetetni a gyermekét, és ebben gyermeke apja is támogatta.

Tímea férje tradicionális parasztcsaládból származik, kiterjedt gazdaságot igazgat, gabonázik, de szőlőt is művel. Ahogy sorra jöttek a gyerekek – 5 fiú és egy lány – Tímea élete egyre zártabb lett, amiben jól elvolt. Sokat meséltek, főztek játszottak a gyerekekkel, az apa a földeken dolgozott. Ahogy a legkisebb is óvodás lett, hirtelen kiürült a ház, és Timi érezte, valamit csinálnia kell.

Próbált munkát találni, de általános iskolai végzettséggel legfeljebb takarítás és mosogatás jöhetett szóba. Úgy gondolta, abból elég volt az elmúlt 17 év. Képzések után nézett, de azok meg olyan nagy óraszámban voltak meghirdetve, hogy főállású anyaként nem vállalhatta el a szabályozás miatt. Így inkább befejezte a gimnáziumot, „amit 1992-ben kezdtem el, és kereken 20 év alatt el is végeztem” – meséli nevetve. Az egyik tanár nógatta, hogy tanuljon tovább. Tímea nem is gondolta komolyan – „nem általános, hogy egy hatgyerekes cigány asszony egyetemre menjen” – mondja.

Beadta a felvételit a Pécsi Tudományegyetem szociológia szakára, mert mindig is az emberek, a társadalmi viszonyok érdekelték. Augusztusban jött az értesítő, hogy felvették. „Te jó ég! – gondolta. „Pécs nagyon messze van én meg még nem is aludtam távol a családomtól” – próbálta elhessegetni a gondolatot magától, hogy belevágjon. Elhatározta, hogy nem vállalja, de a gyerekei nem engedték neki. Okos érveléssel győzték meg: „Hát milyen példát mutatsz nekünk? Nem szabad elszalasztani az egyetlen esélyt!” – mondták neki.

Elment hát beiratkozni. Nagyon szeret tanulni, és az egyetem erről is szólt neki. Szegények között élve tudta, hogy a szociológia, mint tudomány nézőpontja nem azonos az érintettek nézőpontjával, de válaszokat akart kapni a kérdésekre, amik foglalkoztatták. Miért szegények a szegények, miért élnek kevesebbet, és a többi. „Nem azért mentem oda, hogy a cigánysággal foglalkozzam, de aztán szembe jött velem ez a téma.” Azt mondja, nagyon sok kérdésre választ kapott, imádta az egyetemet, de a munkájában teljesedett ki. Már az egyetem alatt önkéntes munkát vállalt, egy ép kislányt nevelő mozgássérült házaspárnak segített a háztartás vezetésében.

Az egyetem után is maradt a segítő munkánál. A Református Egyház (ahova férjével és gyerekeivel együtt tartoznak) szólt neki, hogy van egy gyermekek készségfejlesztéséről szóló pályázat, nincs-e kedve megírni, és ha nyernek, megvalósítani. A pályázat beadásával egy időben épült fel az egyik szegény környék szomszédságában egy közösségi ház, az önkormányzat pedig nyitott volt az együttműködésre.

2014 szeptembere óta heti két alkalommal fejlesztő órákat tart a környékbeli – mélyszegénységben élő – gyerekeknek. „Anyukák járnak kisgyerekekkel, de iskolás fiataloknak is szervezünk programokat. Sokat mesélünk, beszélgetünk, fejlesztő programokat tartunk, kirándulunk, főzünk, ünnepségeket tartunk” – meséli Timi csillogó szemmel. Számára szakmailag az a fontos, hogy a mennyiségi segítséget átfordítsa a minőségi segítés irányába, egy másik fontos téma az önbecsülés kérdése: „Ezek a gyerekek már otthon, az iskolában és a médiából is azt hallják, hogy semmi esélyük boldogulni az életben. A mi elsődleges feladatunk az, hogy megértessük velük, hogy nekik is van esélyük, hogy nekik is sikerülhet. És ha ezt megértették, akkor sikerülni is fog.”

Lakatos József, kőműves

Az asztalon házi kolbász és sonka, a poharakban tokaji bor. A borászgazda és szomszédja, a kőművesmester együtt kezdik a napot egy magyar zászló árnyékában a lugasos teraszon. Romák, nem romák, teljesen mindegy, magyarok mind. Egy idealisztikus világban így képzeljük el a vidéki életet. Szerencsére Tarcalon ez a valóság. Lakatos József életének első fele koránt sem volt ennyire harmonikus, iskolai megaláztatás és szegénység kísérte a ma már menő borászokkal dolgozó kőműves gyerekkorát.

“Taktakenézen születtem, heten vagyunk testvérek. Apám a vízgazdálkodásnál dolgozott, anyám otthon volt velünk. Szegénységben éltünk, de nem a telepen nőttünk fel. Úgy volt, hogy apám tizedikén megkapta a fizetést, 16-án már nem volt belőle semmi." 

Ismerje meg jobban lakatos józsefet!

"Kezdetben az iskola se indult túl jól, nem ülhettem magyar gyerek mellé egészen negyedik osztályos koromig. Emlékszem, milyen felemelő érzés volt, amikor ötödikben lett padtársam. Akkor lett más az osztályfőnökünk, aki nem értette, miért ültetik külön a roma gyerekeket. Mi se értettük. Innentől kezdve változott meg minden.

Molnár Tibor, az osztályfőnökünk, aki most polgármester Taktakenézen, mondta folyamatosan, hogy tanulni kell mindenkinek. Segített sokat a tanulásban, ha kellett, ruhákat is kaptunk tőle, figyelt ránk. Én szakmát szerettem volna, ezért Szerencsre mentem kőművesnek tanulni. Nagyon jó tanáraim voltak, itt már szó se volt diszkriminációról, a legjobb éveim voltak ezek.”

József az iskola elvégzése után bejárta az egész országot, ment oda, ahol munka volt. Az elmúlt 25 évben folyamatosan a szakmájában dolgozott, kezdetben a szerencsi járásban, aztán hol a fővárosba, hol külföldre ment építkezésekre. Végül a tokaji borvidéken, Tarcalon telepedett le családjával. „Annyi a munka, hogy ma reggel is listát kellett írnom, hogy hol kezdjem. Nem panaszkodom. Nagyon szeretek régi kövekkel, épületekkel dolgozni, azért is szeretem a borászatokat. Legbüszkébb a Pataki kúria pincerendszerére vagyok, három évig dolgoztunk rajta, gyönyörű lett.”

„A bort pedig nem is szereti” – veti közbe félvállról a borászat vezetője. József a kőműves munka mellett több földterületet is bérel, ahol krumplit termeszt. És ha ez még nem lenne elég, disznókat is tart – „ez már csak hobbi” – nevet. 

A 43 éves József három gyerek édesapja és van, amit nagyon sajnál az életében. „ Napi 12-15 órát dolgozom. Mindent szeretek a munkában, tényleg. A szeg beveréstől a betonkeverésig, mindent. Három gyerekem van és az első, a nagy lányom komolyan mondom, nem tudom, hogy nőtt fel. Kiestek ezek az évek és így utólag nagyon hiányzik, sajnálom. Dolgozni kellett. Egy szál alsógatyával és egy pár zoknival érkeztem a házasságba, nem sok. Most annyit mondok, hogy csak a szerszámokra milliókat költök.”

A legkisebb gyerekre már több idő jut. De kellett is a figyelem, a kisfiú vesebetegséggel született, kórházban kezelték, ezért sokat hiányzott az első években az iskolából. A helyi iskolában a tanárok sajátos nevelési igényűvé szerették volna nyilvánítani Matyit. Józsefék ezt nem engedték, átíratták a tokaji iskolába. Most hatodik osztályos és kitűnő tanuló – meséli büszkén az apa. 

„Én azt mondom, hogy súlyosabb a helyzet most, mint a rendszerváltás előtt. Aki nem néz szét vidéken, azt se tudja, mi van ma Magyarországon. Legsúlyosabb az oktatás helyzete. Sajnos, nekem mindig Cséplő Gyuri jut eszembe az egészről” – utal az ikonikus dokumentumfilm főszereplőjére.

Lakatos Norbert, szobafestő 

Norbihoz hozzátapadt a "hála festője" eposzi jelző, pedig bevallása szerint nem is elsősorban hálából, hanem leginkább felháborodásból festette ki a kerepestarcsai kórház orvosi szobáját. Dühítette, hogy a lányáért küzdő orvosok egy olyan helyiségben dolgoznak, ahol munka közben fejükre hullik a vakolat. Története bejárta a médiát, jöttek az újabb kórházfestések és egy mozgalom indult útjára rengeteg önkéntes csatlakozásával. A 26 éves szobafestőnek közben olyan döntéseket kell meghoznia, hogy pelenkát vegyen-e a kislányának vagy húst vacsorára. A kettő együtt nem megy.

Lakatos Norbert Gödöllőn született és nevelkedett, egy négy gyerekes családban. Az egész család az építőiparban dolgozik, apja kőműves, fiú testvérei burkolók. Szegénységben nőttek fel, de ez inkább télen volt érezhető. Nyáron nem volt baj, mert volt munka, télen viszont volt, hogy éheztek. 

Ismerje meg jobban lakatos norbertet!

„Imádtam iskolába járni. Volt olyan év, hogy az év végén azért kaptam könyvjutalmat, mert egy napot se hiányoztam. Nagyon szerettem a magyartanáromat, állandóan versmondó versenyekre jártam. Az általános után a pécsi Gandhi Gimnáziumba vettek fel, nagyon büszke voltam rá. De sajnos nem volt olyan jó az átlagom, hogy támogatást kaptam volna a kollégiumra is, a családom pedig nem tudott segíteni.

Ott kellett hagynom a gimnáziumot. Ezt elrontottam, tudom. Tanulhattam volna jobban” – mondja kicsit még mindig csalódottan Norbi. A pécsi suli után az Ybl Miklós szakközépiskola következett, ahol épületszobrász szakon végzett. Egy OKJ-s tanfolyamon pedig elvégezte a szoba-festő tanfolyamot és ahogy fogalmaz, azóta a szakma szerelmese.

Hét éve kezdte a festést, először vállalkozóknak dolgozott, de megelégelte, hogy napi 10 órákat dolgoztatják, éhbérért, bejelentés nélkül. Három éve saját lábán áll. „Meg sem állok, amíg Zsófi lányom nem jár főiskolára.” A kórházfestő akció is kislányához köthető. A kislány nagyon beteg lett és a kerepestarcsai kórházban kezelték. Norbi ekkor szembesült a magyar egészségügy helyzetével.

„Az orvosi szoba után a koraszülött osztályt festettem ki. Azért az vicc, hogy 24 éve volt utoljára kifestve.” Egy vállalkozó alapanyag-felajánlásából és önkéntesek segítségével Norbi tavaly további négy kórház nyolc kórtermét festette ki.

„Szeretnénk a festést idén is folytatni, közösségi finanszírozási akciót indítunk. Ha a politikusok nem csinálnak semmit, csak mi, magánúton tehetünk bármit, hogy megváltozzon a helyzet. Minimális pénz kell az egészhez, és én se szeretnék már teljesen ingyen dolgozni. Furcsa, hogy a kórházfestés után az emberek úgy gondolták, hogy engem biztos felvet a pénz. Hívtak, hogy menjek hozzájuk festeni, és ha a kórháznak ingyen, akkor nekik is ingyen csináljam.”

Ezért is döntött úgy Norbi, hogy rövid időre külföldön próbál szerencsét. Három hónapig dolgozott Franciaországban és Németországban. A család aztán hazahúzta. „Szeretném úgy elképzelni az életem, hogy 10 év múlva itthon egy jól működő, profi vállalkozásom lesz, munkatársakkal. Tőke nélkül nagyon nehéz elindulni, idegesít, hogy nem tudom megvenni a szerszámokat. Jó lenne, ha nem azon kellene gondolkoznom, hogy húst vagy pelenkát vegyek. Persze mindig a pelenka győz, de a lányom születésnapjára nem tudtam semmit venni. Pedig nem vagyok pazarló, komolyan. Albérletre és ételre megy minden. Én éheztem gyerekkoromban, nem engedhetem meg, hogy a lányom ezt átélje.”

Norbi szeretne még egy gyereket, de csak pár év múlva, és örökbefogadáson gondolkoznak. Szerinte az a legnagyobb baj, hogy nincsenek példaképek. „Addig nem lesz változás, amíg nem látunk olyan példákat, akikből tudunk erőt meríteni és építkezni. Példák kellenek a roma és a nem roma srácoknak is.”

Mitrovics Zoltán, pártfogó

Zoltán pártfogóként a pécsi börtönben dolgozik, a „tényleg olyan sok roma van a börtönökben?” – kérdést ezért gyakran megkapja. „Amíg a szegények között sok a roma, akik nem tudják érdekeiket képviselni vagy képviseltetni, addig miért csodálkozunk, ha a börtönökbe is nagyobb arányban kerülnek?” – szokott ilyenkor visszakérdezni. Volt már nagyvállalkozó, ügyvéd, sőt rendőr pártfogoltja is. A legnagyobb siker, ha a segítségével nehéz sorsú embereknek sikerül az „újrakezdés”, eséllyel tudnak visszailleszkedni a társadalomba a börtönévek után.

Zoltán egy baranyai kis faluban, Alsószentmártonban született, csecsemő korától a nagymamája nevelte. A faluban a papon kívül mindenki beás roma nyelven beszélt, így amikor a nagymamája újra férjhez ment és a siklósi romatelepre költöztek, az óvodában kellett megtanulnia magyarul. 

Ismerje meg jobban mitrovics zoltánt!

Nagy szegénységben, de szeretetteljes környezetben nőtt fel. „Lehet, hogy nem volt fürdőszobánk és a piacról öltöztünk, de nagyszüleimtől, akik felneveltek nagyon sok szeretetet és törődést kaptam, ők a példaképeim.” Zolit környezete nem igazán ösztönözte tanulásra, szerencséje volt, amikor megszűnt korábbi iskolája, ahol összevont osztályokban tanultak a zömmel romagyerekek, és  átkerült egy sokkal jobb egyházi általános iskolába.

Amikor eljött a továbbtanulás, egyértelmű volt, hogy a helyi középiskolákban tanulhat csak tovább, hiszen a nagyvárosba a bejárást a nagyszülők nem tudták volna fizetni. Sikeresen felvételizett a helyi gimnáziumba – a tanulással sosem volt gondja.

Érettségi után azonban a siklósi romák többségéhez hasonlóan ő is napszámosnak állt a villányi szőlészetekben – a metszéstől a szüretig szinte egész évben volt munka. Munka közben a romák mondogatták is neki, hogy „ezért kellett neked tanulni, hogy ugyanazt csináld, mint mi?”

Amikor piaci árusként a legnagyobb hidegben kellett napi 8-10 órában hólapátot árulnia, a sorstól megkapta azt a pluszmotivációt, ami a továbbhaladáshoz addig hiányzott.  Elvégzett egy szociális ügyintézői képzést és csakhamar állása is lett a Faág Egyesületben ahol, ahogy ő mondja „tefus” volt: „Te fuss a postára, te kísérd el, te intézd el…”. Később állami gondozott fiataloknak szervezett programokat, Pécsen. Itt ismerkedett meg egyetemista, roma fiatalokkal, akik a végső inspirációt jelentették az egyetemi továbbtanuláshoz.

Szociális munkás szakra 22 évesen iratkozott be a Pécsi Egyetemen, egy évre rá pedig bekerült a roma egyetemistákat segítő Romaversitas programba is. „Hihetetlen élmény volt, hogy azok a tudósok lettek a mentoraim, akiknek a könyveiből tanultam. Rengeteg barátot szereztem, velük a mai napig tartom a kapcsolatot” – meséli, megemlítve, hogy bár egyetemi oktató felesége is Romaversitas hallgató volt, nem egy szabadegyetemi hétvégén, hanem egy konferencián ismerkedtek meg, azóta is együtt élnek, két gyermeket nevelnek.

Zoltánt már az egyetemi évei alatt is nagyon érdekelte a fiatalkorú bűnelkövetők helyzete, ezért minden lehetőséget megragadott, több programba is beiratkozott, hogy minél inkább megismerje ezt a szakterületet. 

„Nem tudom, hogy mi az, ami erre a pályára terelt, de biztosan van ebben része annak, hogy gyerekkori barátaim, rokonaim egy része fiatalon összetűzésbe került a törvénnyel. Láttam, milyen kicsin múlik sokszor, hogy a rács melyik oldalára kerül az ember.”

Az egyetem elvégzése után nem is volt kérdés, hogy merre viszi az útja, néhány éven belül pártfogó felügyelőként sikerült munkába állnia a Baranya Megyei Igazságügyi Hivatalban, ahonnan a Baranya Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe került pártfogóként. 

Jelenleg 52 fő pártfogoltja van, akik kedvezménnyel szabadultak a börtönből. Zoltán feladata kettős, egyrészt segíti pártfogoltjait a kikerülés utáni újrakezdésben, visszailleszkedésben; másrészt figyel arra, hogy a pártfogoltjai ne kövessenek el újabb bűncselekményeket. 

Zoltán leginkább terepre szeret járni, sokszor már szabadulás előtt feltérképezi az adott személyt váró környezetet, és próbál előre segíteni. „A legtöbb ember számára nagyon nehéz visszakerülni a normál világba. Ha például ugyanaz a környezet várja, ami a bűnelkövetésre sarkallta, akkor szinte borítékolható a visszaesés. A legfontosabb, hogy mihamarabb legyen munkája a szabadulónak.

Ez szintén nem egyszerű feladat. Egyre több munkakörhöz kérnek például erkölcsi bizonyítványt, ami persze egyrészt érthető, másrészt a nyílt munkaerő-piacon történő munkavállalást nagyban megnehezíti, a kudarcok pedig az ismételt bűnelkövetés felé sodorhatják a szabadultakat.” Zoltán polgármesterekkel, munkaügyi központokkal áll kapcsolatban annak érdekében, hogy segítsék az adott személy visszailleszkedését, sokszor ugyanis már a közmunka is elegendő támaszték lehet egy új élet elkezdéshez. 

„A világon mindenütt szegényekkel vannak tele a börtönök, nem felső-, vagy középosztálybeliekkel. Ezért fontos a pártfogó munkája, hiszen a hátrányos helyzetű szabadulóknak szegénységük miatt duplán nehéz a visszailleszkedés, nem beszélve arról, ha valaki roma” – zárja a beszélgetést Zoltán, aki hisz abban, hogy mindig van esély az újrakezdésre, de segítséggel sokkal könnyebb lehet.

Feleségével és két gyermekével jelenleg Pécsen él. Munkája mellett a Pécsi Tudományegyetem jogász szakos hallgatója, ezzel régi álmát valósítja meg. Úgy gondolja, hogy a roma fiatalok esélye a jobb életre a tanulásban rejlik.

Orsós Sándor, gyámügyi szakügyintéző

Beás az anyanyelve, de magyarul álmodik Sándor, aki az elmúlt 20 évben a főváros csaknem valamennyi kerületében dolgozott szociális munkásként, gyermekjóléti szolgálatoknál. Mindegy, hogy belvárosi kerületről vagy budai úri negyedről beszélünk, munkája során nap-mint nap találkozott drogproblémával, családon belüli erőszakkal, bántalmazott gyerekekkel, válóperes ügyekkel. A kiégés mégis messze elkerüli, minden nap új lendülettel kezdi a napot, ahogy fogalmaz, ő nem egy "pillangólelkű segítő".

Sándor Pécsett született egy késői házasság legkisebb gyermekeként. Kilenc féltestvére már felnőtt volt, így tulajdonképpen egyke gyerekként nevelkedett, Pécs belvárosában. Szülei egyformán fontosnak tartották a hagyományok átadását és a modern szellemben való nevelést.

ISmerje meg jobban Orsós Sándort!

Sándorral otthon beás nyelven beszéltek, kiskorában nem is tudott magyarul. Az előkészítőben kezdett magyarul tanulni, de pár hónap múlva már ő olvasta a mesekönyvet társainak. A helyi általános iskolában Kazinczy szépkiejtési- és versmondó versenyekre küldték tanárai. Ekkor ismerkedett meg Derdák Tiborral, aki később bevonta őt az Amrita OBK Egyesület programjaiba.

Sándor szerint az Amrita Egyesület rengeteget köszönhet tehetséggondozó programjának, életre szóló barátságokat, közös élményeket és rengeteg tudást hozott az életébe. Az általános iskola után érettségizett, majd 1998-ban költözött Budapestre. Első munkahelyén a Fióka Gyermekjóléti Központnál szippantotta be véglegesen a szociális szakma.

Az intézmény vezetőjének biztatására a Wesley János Lelkészképző főiskolán szociális munkás szakon diplomázott. Dolgozott a VI. és VII. kerületben, Zuglóban, Budán a XI. és most a XII. kerületben. „Minden kerületnek megvan a saját jellegzetessége és ezzel együtt a saját problémája. A XV. kerületben, a panelházakban a poloskával harcoltunk, a belvárosi kerületekben az utcai bűnözéssel, drogproblémákkal, Budán pedig nagyon sok a csonka család és a válóperes ügyek száma, ahol a szülők a gyerek elhelyezésen veszekednek.

Bárhol dolgoztam, próbáltam mindig a gyerekekre, kamaszokra fókuszálni a családokon belül is. A célom, hogy felkészítsem őket, hogy tegyenek magukért. Nehéz meghatározni, de ha meg kellene fogalmazni, akkor én a képessé tevésben hiszek. Tréningeket is tartottam roma közösségeknek Észak- Kelet-Magyarországon, ott is erre koncentráltam.”

Ennek szellemiségében szervezett programokat fiataloknak a VIII. kerületi közösségi központban, a Kesztyűgyárban. A gyámhatósági munka mellett színes kitérő volt a Romani Platni roma lakásétterem beindítása Budapesten. „Anyukám nagyon jól főzött, de inkább tradicionális ételeket készített. Engem mindig érdekelt a gasztronómia és a változatos fűszerezés. Persze én is csak 20 éves korom után tudtam meg, hogy a borson kívül más is létezik. A Romani Platniban is az volt a cél, hogy nyissunk más nemzetek kultúrái és ételei felé. Anyám persze sose ette meg, amit főztem.”

A főzésen kívül a sport és a zene segít neki a stressz kezelésben. Autentikus és világzenét játszó együttesekben énekelt, ma fiatal csapatoknak segít az elindulásban. „Szerencsésnek tartom magam, 41 éves vagyok és életemben 2 évvel ezelőtt találkoztam először személyesen a diszkriminációval. Két éve Miskolc mellett tartottam egy kommunikációs tréninget, és este egy szórakozni szerettünk volna a barátaimmal. A biztonsági őr csak engem állított meg a csapatból, egyedüli romát, hogy mutassam meg az egyetemi klubkártyámat.

Gyerekkoromban, az iskolában integrált közegben nevelkedtem végig. A munkám során se volt soha gond. Azt mondanám, hogy inkább indiainak vagy arabnak néztek először a kliensek, de legfőképpen a családgondozót, szociális munkást, jelenleg pedig a hatósági embert látják bennem. Nem mondanám, hogy jó ma a romák helyzete. Nagyon sokat kellene dolgozni, hogy változást érjünk el és az oktatásnál kellene elkezdeni. Martin Luther King mondta, hogy a tudásban rejlik a hatalom. De állami elkötelezettség nélkül mi civilek kevesek vagyunk ehhez.”

Orsós Zsolt, termelésvezető, mérnök

A huszonhat éves Zsolt ma több ember munkáját irányítja, mint ahányan szülőfalujában összesen élnek. Egy dél-baranyai apró faluból indulva rövid idő alatt lett felelős beosztású mérnökember, útja azonban koránt sem nevezhető zökkenőmentesnek. „Nekem a sport nyitotta ki a szemem, általa láttam városokat, más élethelyzeteket. Így lett viszonyítási alapom és tudtam, többre vagyok képes” – Zsolt példája tankönyvszerűen szemlélteti a sport katalizáló hatását.

Kákicson született egy ötgyermekes beás roma családba, középső gyerekként. Dolgos szülei mindent megadtak neki és testvéreinek, amit tudtak, de mindez egy kétszáz lelkes, világtól elzárt faluban a tisztes szegénységre volt elég. „Nem éheztünk, mert volt háztájink, de nem is dőzsöltünk. Csak egy cipőnk volt, nyaralásról még álmodni sem mertünk. Apám rendkívül okos, tisztalelkű, segítőkész, becsületes ember volt. Fakitermelőként rendkívül elismert volt a környéken. Ő volt a példaképem. Úgy halt meg nemrégiben, hogy ledolgozta az életét, de anyámmal soha nem tudtak elmenni még két napra sem pihenni.” 

ismerje meg jobban orsós zsoltot!

A falusi hétköznapokból a sport által volt lehetőség kitörni, amit a – később NB1-ig jutó – kézilabdás nővére beszámolóiból ismert meg. Az eltökélt fiú harmadikos korában kezdett sportolni, és eleve nem csak a kézilabda iránti érdeklődés, hanem a világlátás vágya hajtotta az edzésekre. „A kézilabda nagy lehetőséget adott nekem, kiszélesedett a látóköröm és láttam, hogy mit érhetnék el” – emlékszik vissza, Zsolt, akinek a sport mellett a tanulás is jól ment, így a szomszédos sellyei általános iskolából egyenes útja vezetett a jó nevű pécsi Leőwey Klára Gimnáziumba.

A középiskolát azonban már eleve úgy választotta a koránál mérföldekkel tudatosabb kamasz, hogy lehetőség szerint ne kerüljön egy forintjába sem a szüleinek, hiszen a szintén sportoló nővérének Budapestre költözése már amúgy is nagy terhet jelentett a családi kasszának. Az Arany János tehetséggondozó program mellett egy sor ösztöndíjat megpályázott, aminek mindig személyesen járt utána. Testvéreivel minden nyáron dolgoztak, hol az erdőn, hol ácsok, kőművesek mellett, ami adódott. „Folyamatosan kutattam a lehetőségeket és meg is ragadtam őket” – summázza a szinte ars poeticának is beillő életszemléletét, ami később is meghatározta pályafutását.

Nem csak a sportban ért el kimagasló eredményeket országos bajnoki címekkel, de tanulmányi teljesítményének köszönhetően már gimnáziumban bekerült a Hungarian Business Leaders Forum roma elitképző programjába, ahol az IBM magyar leányvállalata mentorált diákjaként szerzett gépészmérnöki diplomát.

A program, saját bevallása szerint nem csak addig elérhetetlen szakmai perspektívákat nyitott meg számára, de hozzá hasonló roma barátokra is szert tett, amelyek meghatározóak a mai napig. „Egyszer még Károly herceggel is alkalmam nyílt diskurálni, igaz annyira megilletődtem, amikor hozzám fordult, hogy nem is emlékszem, miről beszélgettünk” – oszt meg egy emléket az időszakból.

A Pécsi Egyetem gépészmérnöki karán végzett, a család és talán a falu első értelmiségijének kijáró boldogság után hamar jött a kijózanodás: közel egy évig nem talált a végzettségének megfelelő munkát sem a környéken, sem a fővárosban. 

„Nem tudom, hogy a nevem, Orsós, számított-e a felvételinél, de amikor behívtak interjúra, olyan feltételeket szabtak, amiket egy kezdő aligha teljesíthet. Saját kocsi, saját lakás miért feltétel egy pályakezdő számára, a mai napig nem értem” – teszi fel a nehezen megválaszolható kérdést. 

Végül, amikor már nem is számított rá, behívták az Eckerle Automotive Bóly Kft.–hez, amely egy nemzetközileg elismert autóipari beszállító vállalat. A felvételinél végre a képességeire és nem a hátterére voltak kíváncsiak, sikerült is bekerülnie gyártástámogató mérnökként. Közvetlen felettese rövidesen feljebb lépett a ranglétrán, Zsolt pedig ismét megragadta a sors által kínált lehetőséget és elvállalta egy teljes gyárrészleg termelésének irányítását. Jelenleg 220 ember napi munkáját irányítja két gyártócsarnokban, melyekben autóelektronikai eszközök alkatrészeit szerelik össze. 

Már az Eckerlénél dolgozott felelős munkakörben, amikor Pécsen szeretett volna lakást bérelni, de ez Orsós névvel nehezen ment: volt olyan hirdető, aki telefonon kerek-perec kijelentette, hogy cigánynak nem adja ki a lakást. Zsolt elkeseredett Facebook-posztját rengetegen megosztották, még a pécsi sajtó is beszámolt az esetről. Végül egy kis szerencsével és a személyes találkozónak köszönhetően tudott lakást bérelni.

„Leginkább az szomorított el, hogy még csak találkozni sem voltak hajlandóak velem. Kizárólag a nevem alapján ítéltek meg.” Zsolt nem először találkozott előítéletekkel: a szurkolók is cigányozták a meccseken, és előfordult, hogy a biztonsági őr valamiért csak őt követte a boltban. 

„Nagyon sokat jelentett, amikor egy apám-korabeli munkás cigány embernek könnybe lábadt a szeme, amikor meglátott a gyárban. Büszke vagyok, hogy egy roma ember főnökké válhatott egy ilyen helyen! Azzal, hogy eljutottam idáig és azzal, hogy milyen úton, közvetve tudok példát mutatni a romáknak és a nem romáknak egyaránt.”

Rózsa Gusztáv, autórestaurátor mester

Rózsa Gusztáv keresett autórestaurátor, felismerhetetlen rozsdás roncsokból százezer eurót érő autócsodákat varázsol. Munkáját olyannyira elismerik a szakmában, hogy több mint két évre le van kötve minden kapacitása.

Tágas üzemcsarnokban fogad bennünket. Jó pár legendás, „gömbkasznis” Volkswagen T1-es transporter és két igazi oldtimer VW Karmann várják, hogy Gusztáv és társai ügyes kezei által újjáéledjenek. Míg beszélgetünk, segédei, köztük két ifjú gyakornok szorgosan kalapálják a patinás alkatrészeket. 

Ismerje meg jobban rózsa gusztávot!

Mátészalkán született, de Hodászon cseperedett 8 éves koráig. Itt találkozott először a megkülönböztetéssel is: a cigány gyerekek külön iskolába jártak. Harmadikos volt, amikor Budapestre költöztek, hiszen édesapja évek óta ott volt villamosvezető. Édesanyja, ha épp nem az öt gyereket nevelte, üzemi gépkezelőként dolgozott.

Átlagos tanuló volt, hetedikes koráig sokan szekálták származása miatt, amit nehezen tűrt. Megbukott, de ez megváltás volt számára, mert az utolsó két évben egy befogadó osztályközösségbe került. A pályaválasztás – mint kortársai számára gyakran – teljesen esetleges volt, egy osztálytársa hatására karosszérialakatosnak ment, jellemző módon az osztálytárs végül nem is jelentkezett.

Gusztávnak szerencséje volt, mert beleszeretett a szakmájába, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az iskola szakmai műhelyében minőségi munka folyt – kiváló gyakorlati oktatók irányítása alatt. „A mai napig vissza tudok nyúlni az ott tanultakhoz” – emlékszik vissza. 

A munkakeresés során újra előjött a megkülönböztetés. Akárhova ment, mindig a legalantasabb és legnehezebb munkákat bízták rá. „Adjátok oda a cigány gyereknek, az majd elmolyol vele” – mondták. Gusztávot eleinte frusztrálta ez a hozzáállás, de aztán azt gondolta, ami nem öl meg, az megerősíti – megcsinálja bármi áron, ellesi a legfontosabb szakmai fortélyokat. Szívós munkával hamarosan elérte, hogy még vidékről is eljártak a műhelybe, miután híre ment, milyen ügyes kezű lakatos.

Tíz évig alkalmazottként dolgozott különböző műhelyekben, aztán tett egy ötéves kitérőt a direktmarketing világába, ott ismerkedett meg feleségével is, akitől három gyermeke született. ’99-ben hobbiból egy oldtimer felújításába kezdett, ez volt a kezdő lökés, hogy visszatérjen a szakmájába. Először Hodászon, majd újra a fővárosban dolgozott. Sorsfordító volt, amikor feleségével csatlakozott egy keresztény közösséghez, de az is, amikor külföldről kapott állásajánlatot.

Pont jókor jött a hollandiai ajánlat, ugyanis a válság miatt a hiteltörlesztés és a csekkek kifizetése után másnap már zsemlére is alig futotta. Ebből elege lett, gondolkodás nélkül elfogadta a megkeresést.

Három hét alatt olyan hírneve lett, hogy a többiek kérték, lassítson a tempón, mert ők nem bírják. Gusztáv azt mondja, szakmailag is sok érdekességgel találkozott, de ami igazán lenyűgözte, az a hozzáállás. „Ha valami probléma merül fel, nem az egymásra mutogatás megy, mint itthon, hanem csapatban gondolkodnak, és természetes, ha az ember hibázik. A legfontosabb pedig, hogy a probléma ne menjen ki az ügyfél felé, ő megelégedve távozzon. Nem volt kérdés a származásom, de az is új volt, hogy valaki minél feljebb van a ranglétrán, annál többet dolgozik.” Hat évet húzott le Hollandiában, közben volt egy féléves norvégiai kiruccanása is. Európa legnevesebb autórestaurátor műhelyeiben sajátította el a fogásokat.

Rendkívül keresett szakember lett, mai ügyfeleinek nagy része is az ottani hírnevének köszönheti. Hat év után azonban döntenie kellett. Családját csupán kéthavonta tudta meglátogatni, amit nehezen viselt, felesége és a gyerekek pedig nem akartak kimenni.

2015-ben hazajött és kibérelt egy 50 négyzetméteres műhelyt, három hónap múlva 100 négyzetméteren dolgozott, egy év után pedig azt is kinőtte. A karambolos autók javításával felhagyott, mert mint mondja, a megrendelők sokallják az árat és sok a szélhámosság is, ki nem fizetett munkadíjak, átverések, ígéretek. Nagy ritkán bevállal egy-egy hagyományos javítást, de erős ajánló kell a bizalomhoz.

„A sok T1-es VW transporter azért áll a műhelyben, mert ilyeneket kint is sokat javítottam, így talált meg egy gyűjtő, akinek most három autója is felújításra vár.Az ügyfelek között sok a külföldi, svédek, osztrákok, de van Dubajból is és azért sok hazai megrendelőm is van” – meséli. 

Gusztáv szerint az előítélet mérgezi meg itthon a levegőt, a cigányokat mindennap éri valamilyen gyűlöletből fakadó sérelem. Pedig ő nyitott ember. Volt olyan gyakornoka is, aki szélsőséges csoportok tagja. Gusztáv azt mondta neki, hogy szakemberként számít rá és nem érdekli, hogy a műhelyen kívül mit csinál, amíg azt kívül hagyja. Nekünk elmondja azt is, hogy nem könnyű utánpótlást nevelni. „ A legjobbak kimennek külföldre, ami érthető, az itt maradtak közül pedig sokan nem kitartóak. Nálam meg lehet tanulni a szakmát, ha valaki meg akarja tanulni. Meglátjuk, hogy a mostani két gyakornokom miként válik be. Ha egyedül maradok, akkor legfeljebb kevesebb munkát vállalok.”

Seres Antal, zenész

A 38 éves zenész-zeneszerző gyerekeket tanít gitározni és énekelni, emellett röplabdaedzéseket tart a híres szentesi gimnáziumban. Öccseivel sikeres zenekart alapított, amivel a Megasztár döntőjéig jutottak, néhány éve azonban arról ismert, hogy rákos gyerekeknek segít zeneterápiás foglalkozásaival.

Csongrádon született a cigánytelepen – a putriban, ahogy ő fogalmaz. Két-három éves volt, amikor a család a város központjába költözött egy komfort nélküli romos házba, a fürdőszobát 7 éves koráig nem ismerte. Vasgyári segédmunkás szülei igyekeztek egyre jobb körülményeket teremteni Antalnak és két öccsének, így hamarosan tanácsi bérlakásba költözhettek. 

ismerje meg jobban seres antalt!

Antal a Síp utcai Általános iskola sporttagozatán kezdte meg tanulmányait. A feszengő, komplexusos gyerek itt találkozott először az előítélettel is: ötödikes korában kezdték el társai szekálni származása miatt. Szétdobálták az öltözőszekrényből a ruháit, és csúfolták. Otthon azt mondták neki, teljesítsen háromszorosan, amit ha nem is érzett igazságosnak, igyekezett betartani, ezt látta a három műszakban güriző szüleitől is.

Sorra nyerte a versenyeket, és mindent kipróbált: szertorna, atlétika, kosárlabda, de röplabdában volt a legsikeresebb. A folyamatosan kisebbségrendűségével küszködő fiút sporteredményei miatt a neves csongrádi Batsányi Gimnáziumba is invitálták, de végül nem volt mersze jelentkezni érettségit adó iskolába, szakmunkásba ment szobafestő-mázolónak. Soha nem tudta megszeretni, nem is ment neki a tanulás.

Közben, még hatodikos korában kezdett ismerkedni a zenével. Kapott egy dobfelszerelést, később jött a többi hangszer, a gitár, a zongora. Mindennek persze volt hagyománya, több felmenője is zenész volt, nagyapja neves prímás. A szakmunkásképzőben már zenekart gründolt, alkalmi fellépéseik is voltak, sőt, öccseivel zenés színdarabokat hoztak közösen tető alá.

Antal hamarosan beiratkozott dzsesszgitár szakra is Szegeden, és mind a klasszikus zenében, mind dzsesszben gyorsan fejlődött. Közben felvételizett a Pécsi Tudományegyetem testnevelés szakára, maximum pontos felvételivel meg is kezdte egyetemi tanulmányait, de két év után a család anyagi csődbe jutott, Antalnak vissza kellett térni Szegedre.

A városban pont akkor indult a testnevelés szak, de pechére egy rakás BV dolgozóval került egy évfolyamba, akik nem tűrték maguk között az érzékeny cigány fiút. Mindennaposak voltak a zaklatások, szívatások. Egy röplabdás csapattársa azt mondta neki saját eredményeire utalva: „benne van a véremben, mint a cigányéban a lopás”. Antal próbált fellépni a kirekesztés ellen, de aki akart, se tudott segíteni neki, és nem sokan akartak. Egy ponton nem bírta tovább és otthagyta az egyetemet.

Néhány évvel később újra jelentkezett, addigra azonban korábbi vizsgái elévültek, elölről kellett volna kezdenie az egészet – ezt már nem tudta vállalni. Ekkor már évek óta tanítványai voltak, gitározni, énekelni tanította a fiatalokat, emellett röplabdaedzéseket tartott a középiskolásoknak. Közel száz tanítványa volt már.

2010-ben egy lemezkiadó karolta fel az öccseivel alapított formációt, és Fivérek néven jelentkeztek a Megasztárba, ahol, bár nem lettek dobogósok, de a rengeteg tévés szereplésnek köszönhetően az egész ország megismerhette, a zsűri pedig az évad legjobb zenekarának választotta őket.

A tehetségkutató sorsfordító volt az életében, de nem az ismertség miatt. Az egyik fellépés során, amikor a show sztárjaival közösen rákos és sérült gyerekeknek adtak műsort, megragadta a gyerekek közvetlensége. A gyerekek rikoltoztak, amikor megjelentek a színpadon, tudták az együttes nevét és ismerték a legendássá vált törött testű gitárt. Antal dal közben lelépett hozzájuk, a gyerekek megfoghatták, megpengethették a hangszert. Ekkor határozta el, hogy ezentúl beteg gyerekeken akar segíteni.

Nem sokkal később felkereste Szegeden az onkológiai gyerekosztályt, elmondta tervét az intézményvezető professzornak, hogy zeneterápiás foglalkozást szeretne az itt fekvő gyerekeknek. A kórház nyitott volt az elképzelésre bár mindkét fél kissé bizonytalan volt, hogyan fogadják majd az elképzelést a gyerekek és szüleik. Azonnal óriási sikere lett: énekeltek a gyerekek, a szülők, a nővérek. Elhatározta, hogy aki szeretné és betegsége lehetővé teszi, azt megtanítja gitározni.

Később a budapesti Madarász utcai kórház onkológiáján is jelentkezett, ott is szívesen fogadták. Az egyik szomorú-szép történet is ide kötődik. Az intenzív osztályon feküdt egy többszöri agyvérzésen átesett 16 éves, tehetséges sportoló fiú. Csaknem katatón állapotban volt, senkivel nem kommunikált. Édesanyja is bizalmatlan volt, mivel már sok sztár járt a fiúnál, de jobbára csak fotózkodni.

Antal körülnézett a szobában, amit a Barcelona csapatának plakátjai és relikviái díszítettek. „Én a Real Madridnak drukkolok” – kezdte az ismerkedést a zenész, amivel azonnal felkeltette a fiú érdeklődését, aki megszokta, hogy vele mindenki egyetért, mindenki sajnálkozik és senki nem mondd neki ellent. „Zenélni jöttem, és hallom, te a kemény rockot szereted, de én inkább egy Halász Judit számot játszanék most – folytatta Antal, miután rájött, hogy ez a kicsit karcos szembehelyezkedés ugrasztja ki zártságából a srácot. A beteg fiút mintha kicserélték volna. Több hónap munka kezdődött, három hónap múlva annyira javult az állapota, hogy levették a lélegeztető gépről.

A fiú megtanulta a Fivérek összes dalát, s jóllehet a lélegeztető gép után alig volt hangja, énekelt. Állapota sajnos hamarosan romlott, utolsó kívánsága az volt, hogy Antal játssza el neki az összes dalt, amit együtt tanultak. Persze Antal munkája nem csak az elmúlásról szól, rengeteg gyógyult gyerek van, akiknek nagy erőt adtak a zenei foglalkozások.

2011-ben megalapította a Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványt, hogy tevékenységét szervezettebben tudja ellátni. Azóta több mint száz rákos gyereken segített, közülük sokan igen tehetségesek a gitározásban. Két éve az ép és a beteg gyerekeket együtt is oktatja, fellépésekre járnak, nyári táborokat szerveznek. Közben a számos híresség alma materéül szolgáló, neves szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban külsősként naponta éneket és gitárt tanít, heti két alkalommal pedig röplabdaedzést tart.