Akik két óriási csapást is kaptak az élettől

Erzsébet 55 éves, nyolc éve került az utcára, miután meghalt az élettársa. Tizennyolc éves kora óta áll pszichiátriai kezelés alatt, édesanyja halála után idegösszeroppanást kapott, az azóta eltelt évtizedekben rengetegszer meg akart halni. Altató nélkül nem tud aludni, de ha azt beveszi, halottakkal álmodik. A Táblás utcai átmeneti szállón beszélgettem vele még tavasszal. „Mindig a halál jár az eszemben. Anyám, apám, mindenki meghalt, nincs senkim, csak négy gyerekem. Több mint egy éve a testvérem is meghalt, ő most azt mondta, május 19-én jön értem, mert már elég volt ebből a betegségből meg szenvedésből, gyere hozzánk, mert itt nagyon jó. Azt mondtam, hogy igen, elmegyek.”

Erzsébet esete egyáltalán nem egyedi. A hajléktalanság főbb okai között az anyagi problémák mellett a lelki eredetű sérülések és betegségek állnak, kialakulásuk hátterében sok esetben a sérült család, gyermekkorban elszenvedett, a felnőtt korig feldolgozatlan traumák vagy valamelyik szülő elvesztése áll. A tehetetlenség és az így kialakult elviselhetetlen létállapot miatt az egyén tudattalanul is olyan helyzetbe "menekül", ahol már nincs helye a családi vagy párkapcsolati kötődéseknek, ilyen például a hajléktalanlét.

Másrészt ha valaki elveszíti az otthonát és hajléktalanná válik, és tartósan az is marad, az Tóth András pszichiáter szerint magával vonzhat egyfajta mentális állapotrosszabbodást. „Ez a lét már önmagában feltételez egy olyan mértékű szociopszichés deficitet, amely mellett egészségről már nem beszélhetünk.

Ha az utcára kerülés előtt az illető nem volt beteg, az utca hosszú távon biztosan megbetegíti

– mondja a pszichiáter.

Tehát arra a kérdésre, hogy ha valaki hajléktalan és pszichés beteg egyszerre, akkor vajon  mentális betegség miatt került az utcára, vagy az utca-lét betegítette meg őt, nincs biztos válasz.

Ki adja a diagnózist?

„Tegyük fel, hogy az utcán él egy pszichiátriai beteg, és rosszul van. Olyankor lehet rá mentőt hívni, akik értesítik a Központi Ágynyilvántartót, hogy melyik az épp ügyeletes pszichiátria, aki fogad hajléktalanokat. Beviszik, és elindulhat a kezelése” – mondja a szociális munkásként dolgozó Visnyei Emőke, aki szerint a kórházi pszichiátriákon jobb esetekben dolgozik szociális munkás is, aki a kezelőorvossal együtt próbál meg segíteni a betegen. De arra is van példa, hogy az utcán élő hajléktalan besétál egy pszichiátriai rendelőbe, és magától kér segítséget.

A pszichiátriai betegeket majdnem mindig leszázalékolják, így jogosultak lesznek szociális alapú ellátásra. Ha pedig valaki hajléktalanszállón él, ideiglenes lakcímként bejelentheti az átmeneti szállót, így TB-kártyával szintén ellátáshoz juthat, a kezeléseket pedig az OEP (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) állja.

„A diagnózist mindenkinél – nemcsak a hajléktalanoknál – orvos jogosult megállapítani. Ebben viszont támaszkodhat más szakemberek, elsősorban pszichológus, illetve mellette mentálhigiéniás szakember, addiktológiai konzultáns és szociális munkások szakvéleményére és beszámolóira” – mondja Tóth András, aki tíz éve dolgozik a BMSZKI Egészségügyi Szolgálatánál pszichiáterként.

A mentális beteg hajléktalanoknak léteznek különféle kezelőhelyek, Budapesten ilyen a BMSZKI rendelője a Kőbányai úton, kórháza a Szabolcs utcában, továbbá a Máltai Szeretetszolgálat is üzemeltet ilyen rendelést. Tóth András elmondása szerint októberben elindult egy "országos, kétéves projekt, amelynek célja a mentálhigiénés ellátás eljuttatása a hajléktalan személyekhez."

És mi van a kórházi kezelések után?

Egy pszichiátriai kezelési időszak általában 1-2 hónapig tart. "Alapvetően a kórházi kezelés után minden beteg oda kerül vissza, ahonnan jött. Azonban minden kórházi osztályhoz tartozik szociális munkás, aki segíti azokat, akik ezt igénylik" - mondja a pszichiáter.

Tehát, ha a hajléktalan egy szállóról került be a pszichiátriára, akkor oda is tér vissza. Ha viszont az utcáról, akkor a szociális munkás próbál neki megfelelő lakhatást találni, ha a beteg is hajlandó ebbe belemenni. Súlyosabb, indokolt esetben a gyámhivatalnak is jelezhet a kórház, és a mentális beteg hajléktalant akár gondnokság alá is helyezhetik. A szociális munkások tehát mindent elkövetnek, hogy

„Viszont sokan nem igénylik az efféle segítséget, illetve sem az utcáról („utcázó” szociális munkások által), sem a kórházból nem kívánnak szállóra menni az ottani légkör, a kötöttségek, a szálló okozta stressz miatt” – mondja Tóth András. "Sokan annak sincsenek tudatában, hogy betegek, csak azt észlelik, hogy bizonyos dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretnék. De a legtöbben megélik a szenvedést, ebből kiindulva lehet tervezni a kezelést. Jópár betegnél viszont ez sem elég, inkább saját utat keresnek a gyógyulásra" - teszi hozzá. Ahhoz, hogy az utcai hajléktalan lét mindennapjait valaki el tudja viselni, gyakran az alkoholt tartja a legkézenfekvőbb megoldásnak - ugyanakkor az alkohol meg is gátolja őt abban, hogy kiemelkedjen ebből a helyzetből.

A szociális munkások abban megegyeznek, hogy hiába van szociális törvény a hajléktalanságra, hiába léteznek hajléktalanszállók, a legnagyobb gond a megfelelő lakáspolitika hiánya. Egy támogatott lakhatással a leszázalékolt pszichés beteg jól ki tudna jönni a jövedelméből egy-egy hónapban, de egy saját albérletet biztosan nem tudna finanszírozni.

Tóth András pszichiáter szerint a hajléktalanok erős kapcsolati zavarban szenvednek: saját magukkal, a társadalommal és az elfogadással is. „Ez egy kettős bélyeg. A hajléktalanság még csak lemosható, ha nehezen is – bár sokan épp magukról nem képesek lemosni, hiába kerülnek például albérletbe -, a pszichiátriai még sokkal ragadósabb, ráadásul sok betegség valóban egy életen át elkíséri a pácienseket.” Így tehát nem csoda, hogy nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, és nehezen nyitnak a külvilág felé.

Visnyei Emőke szerint "ha olyan tereket tudnánk létrehozni, ahol ezeket az állapotokat megértik, akkor lehet, hogy a többségi társadalom is másképp viszonyulna hozzájuk."

A kórházi szociális munkások azonban nagyon leterheltek, sőt az is gyakori, hogy a munkaköri helyzetük és feladatuk bizonytalan, nincs megfelelően meghatározva, valamint sokszor a szakmai munka alapvető feltételei is hiányoznak. Pedig a szociális munkásoknak hatalmas felelősségük van abban, hogy az arra rászorulók megfelelő ellátáshoz jussanak.

Aki talált állást

A 48 éves József 1998 óta él az utcán. Még gyerekkorában állapították meg nála, hogy hebefréniában szenved, ami a skizofrénia egyik megjelenési formája, egyik jellegzetessége, hogy fiatalkorban kezdődik. Tünetei a szétesett magatartás, nem következetes beszéd, a szituációhoz nem illő érzelmi megnyilvánulások. Míg rá várok a Táblás utcai szálló egyik irodájában, Visnyei Emőke „madárként” jellemzi őt, mert szerinte József mindig olyan, mintha szállna. A beszélgetésünk alatt aztán én is észreveszem ennek jeleit: remegő kéz, csapongás a történetek között.

Tavaszi találkozásunk során elmondta, betegsége akkor kezdődött, amikor megtudta, hogy az édesanyja nem a vér szerinti anyja. Időközben aztán mindenkije meghalt, amikor az utolsó hozzátartozója, a nagyanyja is elhunyt, József az utcára került. Több kórházat és melegedőt is megjárt már a harminc év alatt, a Táblás utcai átmeneti szállón körülbelül egy éve él. „Szeretek gondolkodni, fantáziálni olyan dolgokról, amik nem is léteznek, vagy csak 500 év múlva történnének meg. A hebefréniának van egy veszélyességi fokozata is, de nálam nyugalmi fokozat van. Ha ideges vagyok, akkor utazok, sokat eszek, vagy a kedvenc helyemen vagyok. A Nyugatinál az Alexandra könyvesbolt alatt a pincerészben van egy hangszerbolt, ott néha egy időre eltűnök és zenélgetek, az mindegy, hogy hamisan játszom-e vagy sem."

Amikor november végén újra találkozunk, a terveiről kérdezem. "Olyan nagy tervek, amik nem valósíthatók meg, olyanok nincsenek. Csak egyszerű és kis tervek: egy kis lakás, egy kis nyugdíj. Az, hogy az utolsó harminc vagy negyven évem, ami hátravan, az legalább teljen el valahogy. Most nyugodtnak érzem magam, és csak akkor tud nyugodt lenni az ember, ha elfogadja magát úgy, ahogy van."

József épp a napokban kapott munkát: egy olyan fejlesztő foglalkoztatási program indul, ami kifejezetten megváltozott munkaképességű embereknek szól. Ennek az a lényege, hogy azok az emberek, akik a nyílt munkaerőpiacra nem tudnának kimenni, azok kapnak egy munkalehetőséget. József a mindennapjaiban így könyvtárosként fog dolgozni. "Az egészségügyi státusza miatt a nyílt piacra sosem vennék fel dolgozni, egy ilyen védett munkahelyen és védett környezetben mégis értékesnek érezheti magát, és ezért plusz juttatást is kap" - mondja Visnyei Emőke.

A művészetterápia gyógyító ereje

A Táblás utcai átmeneti szálló és melegedő barátságos házformája rögtön kitűnik a környező cégek épületei közül. Udvarát bokrokkal és fákkal ültették be, páran kint állnak hideg csípős levegőn. Belépve két folyosóra nyílik a tér, mi balra vesszük az irányt. Minden második ajtóra színes festmények vannak felpingálva, amiket a hajléktalanok készítettek, Visnyei Emőke hiszi, hogy nemcsak a gyógyszeres kezelések lehetnek hatékonyak a pszichiátriai betegek gyógyulásában, így művészetterápiás foglalkozásokat, úgynevezett rajzórákat is tart a mentális beteg hajléktalanoknak. Így próbál nekik abban segíteni, hogy könnyebben leküzdjék az alacsony önértékelésüket.

A rendszerint kis létszámból álló csoportok heti rendszerességgel ülnek össze. Itt nincsenek feladatok, bár Emőke olykor megad egy-egy szót vagy felolvas egy irodalmi művet, és olyankor mindenki arra asszociál, amire akar. „Nyilván vannak vissza-visszatérő motívumok is az alkotásokban, nem meglepő módon ez a szimbólum legtöbbször a ház. Ilyenkor lerajzolják a gyermekkorukat, azt az időszakot, amikor boldogok voltak” – mondja Emőke.

Az egyik legfontosabb szabály, hogy minden alkotás dicséretet kap, nincsenek negatív kritikák. Emőke szerint ez is segít a hajléktalanok önértékelésének helyreállításában, hiszen nehezen hiszik el, hogy ők vagy a műveik bárkinek is számítanak. Az elkészült rajzokból időről időre aztán kiállítást szerveznek, mert Emőke szerint az, hogy a saját műveiket látják viszont egy galéria falán, már önmagában nagyon jó hatással van az alkotóra. „Nem képzőművészeket akarok belőlük faragni, hanem azt akarom elérni, hogy emberként tartsák magukat értékesnek, merjenek kreatívak, szabadok és bátrak lenni. És ha már ennek a csíráját el tudom náluk érni, akkor elmondhatom, hogy megérte.”

A cikkben szereplő Erzsébet tavaszi találkozásunk óta elhunyt, nevét megváltoztattuk.

Borítókép: Bődey János / Index.