Mária
17 °C
29 °C

Ki legyen 2018 hétköznapi roma hőse?

Untitled-2
2018.04.03. 16:20

Hatszáz éve magyarok, vannak, akik mégis migránsokhoz hasonlítják őket. Századok óta osztoznak a közös sorsunkban. Nem bújtak el, amikor harcolni kellett a hazáért, és ott voltak akkor is, amikor szorgos kezekre volt szükség az ország újjáépítésénél. A cigányokra a többség hajlamos úgy tekinteni, mint valami passzív, hasztalan tömegre, pedig az igazság nem is lehetne ettől távolabb.

Egy ország nem csak attól nagy, ha határait három tenger mossa, hanem a benne élő emberektől is. Magyarországot olimpiai bajnok sportolókként, világhírű zenészekként, vagy a dolgukat tisztességesen végző, hétköznapi hősökként a romák is naggyá teszik. Rendkívüli körülmények között vagy épp hétköznap, szabadságküzdelmekben vagy a munkában, a romák hosszú századok óta részei és alakítói a magyar történelemnek, kultúrának.

A hétköznapok hősei ők, akik szebbé, élhetőbbé teszik az országot, ugyanúgy, mint bárki más. Ahogy a nemrégiben elhunyt költő, Kovács József Hontalan fogalmazott: kettős aranypánt van a homlokukon, az egyik a magyarságuk, a másik a cigány kultúra.

A Roma Sajtóközpont és a roma civil szervezeteket tömörítő Állandó Roma Értekezlet idén negyedik alkalommal adja át az év hétköznapi roma hősének járó Aranypánt-díjat. 

Az alábbiakban tíz hétköznapi roma hős élettörténetét olvashatják, akik közül most kiválaszthatják, hogy ki nyerje az 2018-as Aranypánt-díjat. Szavazni a cikk végén, legfeljebb 3 ember kijelölése után tud. A szavazás április 7-én, 13.00 órakor zárul.

Báder Tünde – fodrász

Az angyalföldi lakótelep egyik panelházában húsz éve fodrász Báder Tünde, aki nem csak hajat vág, hanem barátságokat épít, lelkeket ápol, nem csoda, hogy a kis fodrászüzlet folyton tömve van. Tünde „hetedíziglen” fővárosi cigányzenész családba született, felmenői között sok-sok generációra visszavezetve csak zenészeket találunk. Édesanyját szülei már kiskorában elküldték dolgozni, hogy a két fiútestvére a Rajkóban tanulhasson. Nagybátyjai egy életen keresztül meg is hálálták nővérük áldozatvállalását és az apa nélkül felcseperedett Tündét saját lányukként, hercegnőként nevelték.

A kis Tündi már kisiskolás korában eldöntötte, hogy fodrász lesz, az összes zsebpénzét a szalonokban költötte el – imádta a légkört. Természetesen fodrásznak is tanult és 17 éves korában már munkakönyvvel és szakmával rendelkezett.

Olvasson többet Báder Tündéről!

„Újpalotán dolgoztam, ott volt az első munkahelyem. Nagyon szerettek ott engem, jó pénzeket is kerestem, de hát ez egy nagy szakma volt a nyolcvanas évek elején.”

Még tizenéves volt, amikor megismerkedett a későbbi első férjével, a két család azonban nehezen fogadta el egymást, házasságuk hamar tönkre is ment, egyetlen fia ebből a kapcsolatból született.

„Akkoriban családokhoz jártam fodrászkodni. Itt a környéken engem mindenki ismert, szinte nem volt család, akihez nem voltam bejáratos. Anyámmal pedig a lépcsőházakat jártunk takarítani.”

Néhány év múlva nagyot fordult az élete, amikor megismerkedett második férjével, egy később országos hírűvé vált roma zenésszel. A hagyományos nő-férfi szerepekben hívő férje azonnal kivette a munkából és a cigányzenész feleségek életét kellett élnie: gyereknevelés és a háztartás lett a feladata. Nem volt könnyű belerázódnia ebbe az életbe, hiszen 17 éves kora óta dolgozott. Ennek ellenére nagy nosztalgiával emlékszi vissza arra az időszakra. „Egész nap jöttek mentek a zenészek a lakásunkban. A férjem reggel jött haza a zenélésből, de délután már jöttek a rokonok, barátok, zenésztársak és egy pillanat alatt mulatás kerekedett.” Jó feleségként napközben sütött főzött, esténként pedig gyakran elkísérte férjét muzsikálni. „A Keletinél volt egy híres presszó, ahová a közeli rajkóból is kijártak a cigányok, ott muzsikált a férjem, csodálatos tíz év volt!”

Az újabb fordulat akkor jött el, amikor sétálás közben egy volt kolléganőjét meglátta egy fodrászatban. Rádöbbent, hogy a zenészfeleség élet már nem elégíti ki, neki folytatnia kell a fodrászkodást. Férje nehezen emésztette meg Tünde döntését, de végül melléállt és egy háromnapos muzsikálás gázsijából össze is hozták azt a fodrászüzletet, ahol a mai napig dolgozik. Ennek már húsz éve.

„Megnyitottam, a nyitás napjától kezdve özönlöttek az asszonyok.”- emlékszik vissza, de azért a zenészfeleség szerepkör sem szűnt meg egy csapásra. „Otthonról úgy jöttem el, hogy gyorsan kirántottam azt a tíz szelet karajt, kiszaggattam a nokedlit. Volt olyan, hogy eljött utánam a munkába a férjem, hogy hazavigyen inget vasalni.”

A kis fodrászüzlet sikere Tünde szerint elsősorban nem a szakmai kvalitásainak, hanem a személyiségének köszönhető. „Olyan hangulat szokott itt lenni, hogy az emberek nem akarnak kimenni az üzletből. Anyám lábasokban hordta ide az ételt, itt a sarokban mindig ült egy-egy zenész rokon vagy barát és ment a nevetés, a sok sztorizgatás”

Az emberek meg élvezték a hangulatot. A panelház lakói korábban még névről sem ismerték egymást, de a kis üzlet révén kapcsolatba kerültek és sok barátság is szövődött Tünde fodrászszékein. Komplett családok és generációk járnak most már két évtizede Tündéhez és nem csak hajvágásra.

„Én itt nem hibázhatok, nem csaphatok be senkit, mert egyből azt mondják, hogy cigány. Én úgy érzem, hogy ebbe a mikrokörnyezetembe igen is megteszem a magamét. Magyarországon nagy rasszizmus van, de én nem érzem a saját bőrömön, sem én, sem a családom. Lehet, hogy a hátam mögött azt mondják, hogy cigány, de én ezen is nevetek.”

Sokan rendszeresen nála kezdenek egy kávéval, aztán délután megint bekukkantanak. Ide orvosok, ügyvédek, rendőrök, katonatisztek járnak.

„Szerintem az emberek életében a könyvelő mellett a fodrász a legfontosabb szolgáltatás. Van, mikor be kell zárnom az ajtót, mert úgy akarnak velem megosztani az ügyes bajos dolgaikat,Akit én nem tudok meggyógyítani, az megy a pszichológushoz. ”

De amit ad, azt vissza is kapja a vendégkörétől. Amikorközel három évtized után megromlott a kapcsolata a férjével és egy retikürrel jött el a közös lakásból, a kuncsaftokból lett barátok szó szerint berendezték neki az albérletet, még ki is festettek, de ruhákat és egyéb holmikat is kapott. „Ez a szakma nem csak arról, hogy levágom a haját, hanem arról is, hogy, hogy érzi magát. Azt a fodrásznőt keresik, aki jókedvű, vidám, élettel teli. Én pedig ilyen vagyok. A Jóisten nekem olyat adott, hogy azóta megállni nem tudok. Pénz, szerencse, szeretet, amit egy fodrász megkaphat, azt én megkaptam.”

Baranyi Marcsi – szociális munkás, újságíró

Újságíróként rendszeresen mutat be hétköznapi hősöket a médiában. Szociális munkásként rászorulókon segít, és közben sorra valósítja meg saját álmait. Baranyi Marcsi egy festői szépségű nógrádi kis faluból, Alsópetényből származik. Négy testvére közül egyedüliként tanult tovább, egészségügyi szakközépiskolában. Ez az iskola, az édesanyja álma volt, amit be is teljesített.

Marcsi annak a kórháznak az intenzív osztályán lett nővérke, ahol az édesanyját szívével operálták. Felnőtt szakápolóként hamar álláshoz jutott. „Amikor feljöttem Pestre, végigmentem a körúton, a nap végére már volt munkám és nővérszállásom is" - meséli magáról.

Olvasson többet Baranyi Marcsiról!

Marcsi édesanyja szépen írt és fogalmazott, ő segített a helyi cigányoknak és nem cigányoknak kérelmeket írni. Amikor az anyuka keze lebénult, Marcsi vette át ezt a feladatot. „Utólag már látom, hogy az is szociális munka volt. Anyu betegsége miatt folyamatosan rettegtünk a gyámügytől, ez késztetett arra, hogy utánanézzek a gyermek-és ifjúságvédelmi ügyintéző munkának.”

Nemcsak utánanézett, hanem el is végezte a képzést. Itt is, ahogyan a szakközépben is, egyedüli romaként. Ahogy ismerkedett fővárossal, a roma értelmiséggel, hallotta, hogy létezik újságíróképzés romáknak. A felvételin először érezte, hogy az érettségi és a képzései már kevesek, tovább kell tanulnia.

Olyan főiskolát keresett, ami a szociális vonalhoz passzol, így talált rá a Wesley János Lelkészképző Főiskola Szociális Munkás Szakra, ahol nagyon támogató légkör volt. Későbbi munkahelyét, az óbudai családsegítőt a telefonkönyvből kereste ki. Szerencséjére pont díjhátralék-ügyintézési asszisztenst kerestek, ebben már volt tapasztalata. „Szerettem itt dolgozni, egy év után bizonyítani szerettem volna, és jelentkeztem családgondozói pozícióba, ez is egy álom megvalósulása volt számomra.” Marcsinak a szociális munka mellett egy másik álma is volt, a média.

A főiskola végéhez közeledve a Fekete Doboz Alapítvány filmkészítő-képzést indított, amire sikerrel felvételizett. A szociális témák és az újságírás aztán folyamatosan összefonódtak az életében, olyannyira, hogy a képzésen elkészült vizsgafilmet a diplomavédéshez is felhasználta. Szerette volna a szociális témákat a médián keresztül könnyebben emészthetővé tenni.

Később egy gyakornoki program révén bekerült a Magyar Rádióba, ahol a képzés elvégzése után főállást kapott a reggeli 180 perc című hírműsorban. Kiskorában, az iskolába készülődve mindig a Kossuth Rádiót hallgatta édesanyjával, így még egy álma megvalósult. Ez is az anyja „öröksége”, de ez már az ő álma volt. A rádió által diktált mindennapos, kemény tempón a saját érdekében is lassítani kellett, újrakezdésre volt szükség. Az újrakezdéshez tartozott az is, hogy mediátornak képezte tovább magát és megtanulta a magazin-újságírást is, jelenleg az NlCafé oldalon publikálja cikkeit.

„Ha mínuszról indul az ember, sokkal nehezebb elérni a pluszt, mintha nulláról kezdené.” Marcsi így foglalja össze azt, hogy milyen ma romának, szegénynek vagy bármilyen hátránnyal élőnek lenni. Cikkeiben is ezeket az utakat szereti bemutatni, így keresi az interjúalanyait is. Újságírói munkája mellett környezettanulmányokat is készít az Óbudai Családsegítő számára, ahol gyakorta kerül szembe nehéz esetekkel. „Fontosnak tartom, hogy az emberek egyre több roma származású szakmunkással, szakemberrel, értelmiségivel találkozzanak.

Nekem is jólesik az, ha például a bankban az ügyintéző egy roma ember, és ezzel is példát mutat, hogy cigányból nem csak utcaseprő lehet. A felzárkózáshoz szerintem a tanuláson keresztül vezet az út.” Marcsi, amikor 19 éves korában feljött Budapestre, még mindenkinek „csókolommal” köszönt a Nyugatiban, ahogy otthon a falujában tanulta. „Saját példámból kiindulva: protekció és hátszél nélkül is lehet sikereket elérni, lassan, tégláról-téglára építkezve”- vallja. Marcsi a jövőben saját vállalkozást tervez indítani, ahol az emberek motiválásával szeretne foglalkozni, kommunikációs tanácsadóként és mediátor-coach-ként.

Azt az energiát, és pozitivitást, amit másoknak tud nyújtani, a hitéből és az eddig megtett útjából meríti, ebből táplálkozik. „Bízom magamban, és bízom Istenben. Tudom, hogy így nagy bajom nem lehet!”

Beri Zoltán – autószerelő, horgásztó-tulajdonos

Zoltán egy menő autószerviz felépítése után döntött úgy, hogy összeköti a szenvedélyt a munkával és létrehozta az ország egyik legdinamikusabban fejlődő horgászparadicsomát. De nem felejtette el, honnan jött: a horgászközösség összefogásával évek óta segíti a szegény családokat. Egy érdi magyar cigány családba született, három testvére van. „Nem mi voltunk a legcsóróbbak, de nagyonis tudom, hogy mi a szegénység és a nélkülözés" - meséli.

Már gyerekkorában eljárt dolgozni kőműves apjával, hogy enyhítsen az otthoni szükségen. Amit akkor tanult, látott az beleívódott egy életre. Szülei mind a négy gyereket arra nevelték, hogy legalább egy szakmát le kell tenniük, így neki a karosszérialakatos és autószerelő technikum szinte magától értetődő volt, mivel már kiskorától az autók érdekelték.

Olvasson többet Beri Zoltánról!

Miután elvégezte az iskoláit, otthonról semmilyen anyagi támogatást nem várhatott, így saját magának kellett lassan és kínkeservesen megteremtenie a saját egzisztenciáját. Az első években autókkal kereskedett, amit egyáltalán nem bán, hiszen ez által ismerte meg a feleségét, akivel húsz éve boldog házasságban élnek.

Néhány évvel később meglátta az egyik volt autószerelő osztálytársát, amint a saját szervizében dolgozik és hirtelen rádöbbent, hogy neki is ebbe az irányba kell folytatnia a pályafutását. Kezdetben egy kétállásos bérelt garázsban kezdett dolgozni egy alkalmazottal, aki egyben a kapcsolattartó is volt az ügyfelekkel. „Az elején volt bizalmatlanság az ügyfelek részéről a bőrszínem miatt, ezért a nem roma alkalmazottam tárgyalt helyettem, nem is tudta senki, hogy én vagyok a főnök.” – meséli keserédes mosollyal a szája szélén, majd hozzáteszi, hogy szerencsére erre ma már nincs szükség.

A kis műhely idővel komoly ügyfélkörre tett szert, így kinőtték a bérelt garázst és Zoltán nagy fába vágta a fejszéjét: saját komplexumot épített műhellyel, autómosóval és lakással. A befektetés csakhamar megtérült és ma már a környék egyik legjobb dízel autószervizét tudhatja a magáénak. „Minden ügyfelemet úgy kezelem, mint ahogy azt én elvárnám, hogy velem foglalkozzanak. Bármikor, bárki odajöhet, nézheti a munkafolyamatot előzetes egyeztetés nélkül, mindent bemutatunk.

Mi is szoktunk persze hibázni, de nálunk fontos, hogy ezt el is vállaljuk és nem mismásolunk.” Zoltánt maximalizmusa nemcsak a munkájában, hanem a hobbijában is folyamatos fejlődésre, újabb és újabb célok elérésére sarkallja. „Több mint másfél évtizede fertőződtem meg a horgászat szeretetével. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy mi a fenének ücsörögnek a pecások egész nap a bot mellett, de amikor az első nagy pontyot megfogtam, minden átértékelődött!”

A hobbiból csakhamar szenvedély lett, Zoltán pedig egyre több időt töltött a nagyhalas horgászattal, de nem csak maga a vízparti tevékenység, hanem a felhasznált csalik is egyre inkább érdekelték. Annyira beleásta magát a témába, hogy saját maga kezdett úgynevezett bojlikat gyártani, amit imádnak a nagy pontyok. A csalik pedig annyira beváltak, hogy több országban is szerződni akartak a forgalmazására, de Zoltánnak nincs ideje a folyamatos igény kiszolgálására. Annyit gyárt, amennyire van energiája. Az pedig nem sok maradt, hiszen maximalizmusa, vagy, ahogy ő fogalmaz, a „vére”, tovább hajtotta egy újabb álom megvalósítása felé: egy saját tavat akart mindenáron.

Évekig keresett-kutatott, míg rátalált egy Bicske melletti elhagyatott vízre, ami nagyságával és természeti adottságaival ideális alanynak bizonyult, hogy egy igazi nagyhalas horgászparadicsomot varázsoljon belőle. Több mint egy év megfeszített munka következett, faházak, stégek, utak, infrastruktúra kialakítása és persze a szinte üres tó halasítása. Legalább ötszáz darab 10 kilogramm feletti pontyóriás úszkál most a tóban. Nem is csoda, ha folyamatos teltházzal üzemel a két éve megnyitott horgászvíz, de Zoltán szerint évek további munkája kell, amíg a befektetett energia és pénz elkezd majd megtérülni.

Nagyon büszke rá, hogy talán az egyetlen tógazda az országban, aki nem csak a telepítést, de a megvásárolt uszonyosok lehalászását is élőben közvetíti és dokumentálja, így mutatva példát, hogy maximálisan átláthatóan is lehet horgásztavat üzemeltetni. A tó hamar komoly népszerűségre tett szert a horgászok körében, ami a közösségi oldal látogatottságában is egyre inkább megmutatkozott. Zoltán pedig gondolt egyet, ha már ott volt a sok horgász, akkor közösséggé kovácsolta őket. 2016 karácsonya előtt felhívást intézett a horgásztársadalom tagjaihoz, hogy amennyiben megtehetik, támogassanak adományokkal szegénységben élő roma és nem roma családokat.

Az eredmény elképesztő volt: özönlöttek a játékok, élelmiszerek, ruhaadományok. Rengeteg családnak sikerült örömet és nagy meglepetést okozni, amit szintén élőben követhettek nyomon az érdeklődők a közösségi média segítségével. „Sajnos a mai világban nem kevesen élnek szó szerint éhezésben. Én olyan körülmények között nőttem fel, hogy megfogadtam, ha nekem jobban megy majd, akkor nem felejtem el, hogy honnan jöttem.

Az külön boldoggá tesz, hogy tavaly és tavalyelőtt is rengeteg horgásztársam állt mellém és segített a tőle telhető mértékben, függetlenül attól, hogy romáknak vagy nem roma szegényeknek adtuk az adományt.” – búcsúzik tőlünk Zoltán, azt még hozzáteszi, hogy a célra idén egy alapítványt hozott létre, amin keresztül egy előre kiválasztott települést fognak majdfolyamatosan segíteni a horgászok összefogásával.

Fenyvesi Anita – programozó, matematika magántanár

Programozónak készült, de szoftverek helyett ma már inkább a gyerekeket programoz, és azt tanulmányozza, hogy mitől kattannak rá a matekra. Picinyke baranyai faluból, az alig ötszáz fős Sumonyból származik. Beás családban nőtt fel, apja a vasútnál dolgozott egész életében, édesanyja pedig gyári munkásként dolgozott. Elmondása szerint mindenük megvolt, nagy szeretetben és békességben nőttek fel.

Anyai nagypapája életszemlélete, teremtéstörténetei és világmagyarázatai meghatározóak voltak gyerekkorában. „Leültetett a hordóra az udvaron és mesélt nekem a földanyáról, akinek fáj egy picit, amikor megszántják, de nagyon örül, amikor terményt adhat az embereknek” – meséli. Kisgyermekkora hétköznapjai a többi falusi társaihoz hasonlóan teltek, bár az valószínűleg nem volt szokványos, hogy már óvodás korában fura zsongás fogta el, amikor meglátta a középiskolás matematika feladatgyűjtemény furcsa ábráit. „Meg akarom érteni!”- mondogatta magában.

Olvasson többet Fenyvesi Anitáról!

Otthon beásul (a román egy archaikus változata) és magyarul beszéltek, amibe néha horvát is keveredett, mert édesapja horvátországi beás. „Valószínűleg innen a nyelvimádatom, amúgy ma már tudom, hogy egy kis angollal kiegészítve szinte minden nyelven lehet beszélni” – kacsint. Mivel a falucskában sem óvoda, sem iskola nincs, Anitának már négy éves korától hajnalban kellett kelnie és bebuszoznia a szomszédfaluba, ahol viszont csak alsó tagozat volt, így ötödikes korában már egy messzebb lévő településre kellett ingáznia.

Ott sem tudott nagyon beilleszkedni, mert hatodik végén megtalálta a pécsi Gandhi Gimnázium toborzó programja, amiben tehetséges roma diákokat kerestek az ország és Európa első cigány nemzetiségi középiskolájába. „Imádtam, hogy mindig valami új csodát fedezhetek fel! Minden új iskolára úgy tekintettem, mint egy felfedezendő világra, ami kitudja, milyen kincseket rejteget nekem!”

Nagy hatással volt rá az iskola később elhunyt igazgatója, Bogdán János és az egész tanári karral nagyon emberi kapcsolatot ápolt. A diákokkal is jól kijött, de szerinte picit furán néztek rá, mert szabadidőben is inkább olvasott. Nagyon nagy tudásvágy volt benne, már iskolás kora előtt magától megtanult olvasni és egész gyerekkorában falta a könyveket. Jó tanuló volt, angolból és matekból pedig kiemelkedő. „A matek az én világom, mert abban rend van, rendszere van, egy világ, ami tele van kincsekkel, és arra várnak, hogy felfedezzem őket. Ez adja meg nekem a flow érzést.”

Pályaválasztáskor ahány tanára volt annyiféle tanáccsal látták el, legyen orvos, nyelvész, tanár, végül mesterének tekintett matek tanára javaslatát fogadta meg és programozó matematikusnak jelentkezett a Szegedi Tudományegyetem Bólyai Intézetbe. „Viccesen hangzik, de annyira nagy dolognak tartottam, hogy odajárhatok, hogy amikor az egyik híres tanár adott nekem egy matekkönyvet, megkönnyeztem” – emlékszik vissza, de sajnos nem bírta az albérlet költségeit, így átjelentkezett a Pécsi Egyetemre, szintén programozó matematikus szakra.

Közben megismerkedett mostani párjával, aki elmesélte, hogy az egyetemen jó néhány évfolyamtársának Anita segített a matematika mélyebb régióinak megértésében. Akkoriban érett meg benne igazán, hogy a programozás nem az ő világa, hanem inkább tanítani szeretne. Az egyetemi évek után párjával Sopronba költöztek, ahol a kezdetekben mindketten programozóként dolgoztak, de szép lassan felépítettek Anita magántanári praxisát is. Ma 28 különböző korú diákot avat be rendszeresen a matematika „csodás világába”. „Nagyon izgat és a tanításban is ezt tartom a legfontosabb kihívásomnak, hogy meghatározzam, megfigyeljem, hogy a gyerekeknél mikor jön el a bekattanás pillanata, amikor megérti és szintet lép a matematikában.”

Úgy véli, ilyen jellegű megfigyelések alapján, új és hatékonyabb módszerekkel lehetne matekot oktatni. Anita szerint az emberekben – köztük a cigányokban talán még inkább – van egy tartózkodás matematikától, amit a környezetük beléjük táplál. Először ezt az ellenérzést kell leküzdeni a tanítványaiban, sikerélményt kell nekik adni, aztán lehet elindulni felfelé. „Volt egy fenegyerek tanítványom, aki már a levegővétellel is idegesítette a tanárokat és szinte bukdácsolt az elején, most meg mechatronikát tanul az egyetemen” – hoz fel egy példát arra, hogy a tanár-diák összhangon mi minden múlik.

Anita szeret főzni, de amikor recepteket ír a diákjainak nem a bableves elkészítését részletezi, hanem a különböző matematikai feladatok megoldásához ad a számítógépes programokhoz nagyon hasonló algoritmusokat, amivel szerinte akár motorikusan is megoldhatnak nehéz problémákat. „Azt szoktam mondani, hogy nem adhatok kulcsot, ami minden ajtót kinyit, de azt a tudás igen, amivel próbálkozhatnak.” – fejezi be Pólya György matematikust idézve Anita, aki nem adta fel nyelvtanári ambícióit sem, jelenleg angol szakon végzős az egyetemen.

Kapinné Balázs Lejla – lakásotthon-vezető

Lejla a test gyógyítása helyett végül a lélek ápolását választotta hivatásul és egy lakásotthont vezet 8 gyerek számára egy kis bihari faluban. A zsákai Micimackó Lakásotthonban Lejla finom ebéddel vár minket, kolléganőjével és az itt lakó gyerekekkel. ,,Nehéz volt gyerekkoromban, amíg édesanyám nekünk hármunknak megvette a cipőt, addig ő papucsban járt télvíz idején. Szerette volna, hogy tanuljunk, és habár ő nem tudott segíteni, szerencsére mindig volt legalább egy tanár, aki figyelt arra, hogy ne kallódhassak el”- mondja.

A családjából elsőként ment egyetemre. Gyerekkorában orvos szeretett volna lenni, ám a mentőzéssel járó izgalom és dinamika elcsábította, így mentőtisztnek tanult. Tanulmányaiba egy baleset szólt közbe, ott kellett igazán felnőnie, mikor elengedte ezt a gyerekkori álmát. Mint mondja, egész életében ez volt az egyetlen dolog, amit félbehagyott, így a test gyógyításáról váltott a lélek jóllétének segítésére. A szociális tanulmányokat hamar megszerette, bár az elején azt gondolta, hogy sosem lesz benne jó, gyengének tartotta a saját lelkét hozzá. Az azóta eltelt idő ezt cáfolja.

Olvass többet Kapinné Balázs Lejláról!

Az egyetemi gyakorlatát a nyíregyházi Huszár-telepen, egy romák által sűrűn lakott területen töltötte. Itt érte az egyik első sikerélménye: egy olyan gyermeket sikerült szólásra bírnia, aki a sok, őt ért bántás miatt nem volt hajlandó szóban kommukálni senkivel, a testvérét kivéve. A kicsivel addig-addig játszott, hogy elkezdett hozzá beszélni. „Úgy éreztem, hogy játék ez az egész – az én lelkemmel játszom, nem az övékkel.”

Most a lakásotthonban 8 gyerekről gondoskodik a kollégáival, közülük sokan anyának, mamának hívják, a viszonyuk bensőséges. Ahogy Lejla mondja, a saját lelkével játszhat, a gyerekekével nem. Hatórás a munkaideje, amit sosem tud betartani, ugyanis tudja, ha ő nem foglalkozik ezekkel a fiatalokkal, nem figyel arra, amit mondanak, más sem fog. „Ők gyerekek, itt vannak egyedül a nagy ismeretlenben, nagyon rossz körülmények közül érkeznek ide sokan. De itt vannak, haladnak, nem bukdácsolnak már. Van érettségizőnk, szakmázónk, általános iskolásunk.

A személyiségünkkel dolgozunk, - másképp nem is lehet.” Érzi, hogy nagy felelősség nyugszik a vállain. Nem tudja elválasztani a szakmaiságot az érzelmektől és szerinte nem is lehet, hiszen alapvetően egy családot kell formálniuk. A gyerekeknek családi viszonyokra, jó szóra, ölelésre, dicséretre van szükségük. Szép szóval tud rájuk hatni, ha nem kiabálnak velük, könnyebb velük. Fontos a pozitív és a negatív visszajelzés is. „Dicsérjük őket, csináltunk vacsoracsatát is, a jó jegyekért jutalmazzuk őket.

Próbáljuk az életre nevelni őket, jönnek velem bevásárolni, hogy ismerjék az alapvető élelmiszerárakat. Van zsebpénzük, amiről saját belátásuk szerint dönthetnek, illetve kapnak ruhapénzt is. Hiába adjuk folyamatosan a halat, ha a halászást nem tudjuk megtanítani.” A munka megterhelő, hiszen érzelmileg sérült, családjuktól elszakított gyerekekkel kel foglalkozni, de a szeretet, amit visszakap tőlük, mindent megér. Nem tartja magát példaképnek, a jelölésen is nagyon meglepődött.

Az itteni gyerekek felnéznek rá, és fontos nekik, hogy cigányként egyetemet végzett. A kollégák, vagy a látogatók mindig meglepődnek, amikor bemutatkozik, hogy ő a vezető. „Ha a televízióban hallunk a cigánybűnözésről, akár nem is kimondva, a legkisebb gyerek is megérti azért, hogy miről van szó. Elhinni nem akarja, mert ő még nem feltételez rosszindulatot másokkal szemben. Ilyenkor mindig arra lyukadunk ki, hogy azt mondják „Lejla néninek milyen jó – de ő is sokat küzdött azért” – jó érzés ez nekik, és el is mondják a kis nyelvükön, hogy vagyok én meg vannak ők, és hogy az ő helyzetükből is lehet majd olyan, mint nekem most.

Reményt látnak arra, hogy lesz munkájuk, végzettségük és otthonuk, ha felnőnek.” A nevelők között van olyan, aki korábban az otthonban nevelkedett. „Lélekben minden héten felmondok, de tudom, hogy nekem ezt kell csinálnom. Úgy, ahogy én csinálom, nem csinálja más. Mielőtt idekerültem, gyakran cserélődtek a nevelők. Ezeknek a gyerekeknek állandóságra, stabil pontokra és kötődésre van szükségük, mivel családjukban erre már nem volt lehetőség. Csak boldogságot tudok nekik kívánni, mert nagyon megérdemlik. Egytől-egyig, a legrosszabb viselkedésű is.”

Köves Ágnes – tanítónő

Ágnes tanítóként remekül kamatoztatja otthonról hozott, szereteten, elfogadáson, partnerségen alapuló életszemléletét. Tanulási problémás diákjairól sem mond le, sőt többségüket érettségit adó középiskolába juttatja. Kiskunhalason született egy ötgyermekes oláhcigány családba. „Édesapám nem akart sok gyereket, de azt remélte, hogy majdcsak születik egy fia, de hát mind az öten lányok lettünk” – kezdi egyből egy családi anekdotával Ágnes, aki szerint szülei biztosan nem bánták meg, hogy így alakult, hiszen szinte egyedülálló módon mind az öt lányukból diplomás ember lett.

A környékbeli cigányokhoz hasonlóan a Köves család is nagyon mélyről kezdte, a nagyszülők még vályogvetésből tengették napjaikat. A nagypapa azonban igen hajtós ember volt, aki a városban elsőként épített magának téglaházat – ez akkora szó volt a hetvenes években, hogy még a tévébe is bekerült a története.

Olvasson többet Köves Ágnesről!

Ágnes szülei így már eggyel jobb körülmények közül araszoltak felfelé a társadalmi létrán, aminek a következő állomása egy vadonatúj bérlakás volt. „Ma is emlékszem arra a napra, amikor beköltöztünk. Végre lett külön szobánk és fürdőnk. Szerencsésnek mondhatom magam, mert szüleim nagyon sokat dolgoztak azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen.” Édesapja három évtizedig a papírgyárban dolgozott, édesanyja a helyi baromfi feldolgozóban robotolt, később betanított szakács lett.

Három műszakban dolgoztak, mellette mindig vállaltak szezonális munkát is, hogy ne nélkülözzön az öt lányuk. Az iskolában kifejezetten elitosztályba került, a jómódú gyerekkel egy csoportba. Ágnes jó tanulónak számított, így nem volt meglepetés, amikor felvették a helyi érettségit adó szakközépiskolába - egy felmérés szerint a környéken egyedüli cigányként.

A kereskedelmi iskola elvégzése után még nem tudta, hogy merre visz majd az útja, de mindenképp közvetlenül emberekkel szeretett volna dolgozni. A fodrász szakma is megfordult a fejében, de a gyakorlati helyek egy vagyont kértek. Néhány évig részt vett a helyi roma önkormányzat munkájában, majd jött a nagy lehetőség és pedagógiai asszisztensként bekerülhetett a halasi általános iskolába.

A gyerekekkel történő munka annyira megtetszett neki, hogy közben beiratkozott a bajai főiskolára és munka mellett el is végezte tanító szakot. Végül 9 évig maradt az iskolában, az utolsó években már teljes értékű pedagógusként. 2009-ben hívták át a jánoshalmai iskolába, ahol egyre több a szegény és roma tanuló, és szerettek volna egy, a gyerekek nyelvén értő kollégát.

Ágnes elfogadta a kihívást és egyből osztályfőnöke lehetett az egyik első osztálynak, ők az elmúlt tanévben ballagtak. „Amikor idekerültem, egyedüli roma pedagógusként, úgy kezeltek, mintha ufó lennék, még nem tudták, hogy mit kezdjenek velem. Próbáltam megértetni a kollégáimmal az én szemléletemet, például, hogy lehet, hogy az a gyerek, akitől elvárják a tökéletes házi feladatot, otthon még nemhogy asztala, de még villanyuk sincs.” Az osztályába zömmel tanulási problémás gyerekek kerültek, ezért különösen büszke rá, hogy hatvan százalékuk érettségit adó középiskolába tudott továbbtanulni.

Ágnes szerint nagyon sok múlik a kapcsolattartáson a szülőkkel, a szülői értekezleten például százszázalékos szokott lenni a részvétel, egyszerűen azért, mert partnerként kezeli őket. Ágnes a tanítás mellett a tanulást sem hagyta abba és időközben mesterdiplomát szerzett a Pécsi Egyetemen romológia és pedagógia szakon.

Nagyon szeret az iskolában tanítani, de mostanában egyre többször kacérkodik a gondolattal, hogy az oktatásirányítás valamelyik szintjén talán nagyobb hatással lehetne a szegény és a roma gyerekek eredményességére. Eközben szülővárosáról sem feledkezik meg, ahol a helyi közösség aktív tagjaként – diplomás testvéreivel együtt – sokat foglakoznak a roma lányok iskolában tartásával is. Példája talán már önmagában is sokat segít.

Lakatos Diána – operaénekes, énektanár

Diána drámai szoprán hangját csak a színpadon ereszti ki, iskolai tanítványait csendes szeretettel készíti fel nem csak az akadémiai felvételire. Zenész cigány családból származik, nagybőgős édesapja a Rajkóban tanult, bejárta a világot, gyermekeit viszont már nem az évtizedek során egyre kilátástalanabbá vált cigányzenész életre nevelte.

A hangszer mellől azonban elkergetni sem tudta volna őket, így Diána és testvérei pici koruktól klasszikus zenét tanultak, igaz, a két testvérnek csak hobbi maradt a zongora, profi zenésszé egyedül Diana vált. „A zongora a mai napig végigkíséri az életem, de énekelni is nagyon szerettem. Már kiskoromban felfigyeltek a hangomra, és szüleim és tanáraim is bíztattak, hogy van e téren keresni valóm.” A kis Diána klasszikus zenei lemezeket hallgatva nőtt fel, édesapja operagyűjteménye nagy hatással volt rá.

Olvasson többet Lakatos Diánáról!

Először iskolai kórusban kezdett énekelni, ahol nagyon élvezte sok fellépést és az utazásokat is. Nyílegyenes pálya következett, a zenetagozatos általános iskola után a Bartók Béla Konzervatórium, amit az énektanári diploma követett, végül az operaénekesi mesterszak az Zeneakadémián, ahol Andor Éva osztályában végzett.

A Bartókban és a Zeneakadémián is növelte az önbizalmát, hogy vele egy időben sok másik roma fiatal tanult jazzt vagy éppen klasszikus zenét, akikkel egyből jó viszonyba került. „A cigányzene leáldozóban van, de a zene nem veszett ki belőlünk. A nagy dinasztiák gyerekei áttértek a jazzre és a klasszikus zenére, ehhez értünk, ezt hordozzuk magunkban generációk óta.”

Az operaénekesi pálya azonban nem éppen a szokványos életút még a zenész romák számára sem, ezért az első találkozás meglepő mindenkinek, hogy egy roma nő operát énekel. Az iskolai évek alatt néha volt problémája a származása miatt, de a gyerekek kicsi kirekesztései nem okoztak mély nyomot benne. Szülei sokat segítettek abban, hogy hamar feldolgozza a sérelmeit.

Édesanyja egy kávézót vezetett évtizedekig Pestlőrincen, ahol megtanulta kezelni a konfliktusos helyzeteket. Édesapja arra nevelte, hogy a zene mellett egyen egy „rendes” szakmája is, ezért tette le a tanári diplomát is. Diána évek óta főállásban éneket tanít alap- és középfokon a csepeli Egressy Béni Zeneművészeti Iskolában.

„Nem egy osztályt tanítok egyszerre, hanem egy-egy gyerekkel foglalkozok, ami nagy előny a szokványos pedagógusokhoz képest. Jobban is megnyílnak nekem, sokszor töbet tudok róluk, mint a saját szüleik. Vannak szegényebb és roma diákjaim is. Jazz énekesek, színészek szeretnének lenni, van olyan tanítványom, aki már a Zeneakadémián jazzénekre jár. Versenyeken sok díjat nyerünk a gyerekeimmel, de nagyobb sikernek érzem, a gyerekek szeretetét.” Énekesi karrierjét szabadúszóként éli meg, hat éve szólistája a parlamenti képviselőkből verbuvált Szenátorok kórusnak, amivel folyamatosan járják az országot. Spinto szoprán, a szoprán egy olaszosabb, drámaibb változata a hangszíne.

„Szeretek oratóriumokat énekelni, de leginkább a Puccini operák állnak legközelebb a szívemhez, meg a hangomhoz is. Az, hogy roma vagyok, ad egy érzelmesebb megközelítést a darabokhoz, ezért úgy gondolom, hogy a drámai szerepek álnak a legjobban nekem.” Céljai között szerepel, hogy bejusson a nagyon kevés hazai operatársulat egyikébe, de a szopránok között óriási a verseny, alkalmanként 80-100 jelentkezőt is meghallgatnak egy szerepre, és a tudás mellett számítanak a kapcsolatok is. Mindeközben énekel egy barokk formációban is, de a klasszikus műfajok mellett szereti kipróbálni magát a határmezsgyén is.

„Nemrégiben egy gitárossal és egy flamenco táncossal adtunk elő spanyol dalokat - nagyon működött, folytatni fogjuk. Egy másik csapattal pedig opera mellett musicaleket és sanzonokat szoktunk előadni.” – fejezi be Diána, aki szintén zenész családból származó párjával javában készül az esküvőre.

Raffael István – szociális munkás

Kertészből lett szociális szakember, de szerinte ez nem nagy váltás, mert míg a kertész a kiszedi a gazt növények mellől, addig a szociális munkás az emberek életét igyekszik rendbe tenni. Családok tucatjainak hétköznapjait egyengeti, gyerekeknek tart prevenciós előadásokat és még civil önkéntes munkára is marad energiája.

A baranyai Komlón született, Szászváron élt, most Mágocson neveli egyedül ikergyermekeit. Kiskorában a szászvári zárdaépületben laktak édesanyjával és testvérével, ami az apácák korábbi kitelepítése után a faluszélről betelepített cigány családok szállásul szolgált.

Olvasson többet Raffael Istvánról!

Akkoriban még összkomfort nélküli kis lakások voltak ezek; az udvaron a derítő mellett volt a fúrt kút, most pedig a gyönyörűen felújított épületben foglal helyet a helyi roma önkormányzat és közösségi ház, aminek István szíve-lelke. Az épületet mind pályázati pénzből újították fel.

Általános iskolában egyedüliként  volt roma az osztályában. Szerencséje volt, az édesanyja, aki három osztályt végzett, nagyon sokat dolgozott azért, hogy István és a testvére tanulhassanak, lehetőségük legyen egy jó életre. Nem volt olyan iskolai rendezvény, kirándulás, amire ne tudtak volna elmenni, az édesanyjuk mindig előteremtette a szükségest. Kertészeti középiskolába járt, majd érettségi után - a családból elsőként -  Pécsre ment egyetemre, ahol gyermek- és ifjúságvédelmi ügyintéző szakot végzett, majd a szociális munkából diplomázott.

Hogy mi vitte a kertészetből a szociális ágazatba? Mosolyog: “Igazából a kertész és a szociális munkás metaforikus, mert, ahogy a kertész kiszedi a gazt a növények mellől, úgy a szociális munkás az emberek lelkét és környezetét; a társadalmat igyekszik szépíteni.” Az erre való fogékonyságát, érzékenységét valószínűleg az édesanyjától örökölte, aki a betonüzem megszűnése után idősek gondozásból teremtette elő a két fiú taníttatására szükséges pénzt. „Nem tudom kiválasztani a legfontosabbat az általam betöltött pozíciók közül, ezek mind kiegészítik egymást.

Dolgozom az önkormányzatnál, fontos munka, szeretem, lehet benne fejlődni. Pécsett a Khetanipe Egyesületnél vagyok képviselő. Öt településen vagyok családgondozó, 30-35 családdal vagyok napi-heti kapcsolatban.” Munkája során rendszeresen kerül krízishelyzetben lévő emberekkel kapcsolatba, gyakorta embert próbáló esetekkel kerül szembe. Nemrégiben például egy iskolás kislány öngyilkosságát sikerült megakadályoznia, akiről korábban sem a családja, sem a tanárai, sem a barátai nem vették észre, hogy súlyos lelki válságban van, pedig már a búcsúlevelét is megírta. Legutóbb pedig bejött az irodájába egy házaspár, akik olyan mély nyomorba kerültek, hogy lemondtak mind a hat gyerekükről. Mindez őt is közelről érinti, mert a felesége szülés után meghalt és iker gyermekeit egyedül neveli.

„Mikor a feleségem meghalt, nagyon magas labdát adott az élet. Senki nem csodálkozott volna azon, hogy ha mondjuk én is kilépek ebből a dimenzióból. De, ha az élet ad egy lehetőséget, nekem abból a lehető legjobbat kell kihoznom.“ A szociális munka mellett sok időt tölt civilszervezetek segítésével is. „2002-ben Szászváron roma és nem roma között elkezdett kinyílni egy kapu,  amire nagyon büszke vagyok. A kisebbségi önkormányzat programjain nem romák is rendszeresen megjelennek, illetve mi is részt vettünk a település egyéb programjain. Elkezdődött a kommunikáció.

Több kisebbségi önkormányzat is példát vett rólunk.” István a pécsi Khetanipe egyesület munkájában is aktívan részt vesz, itt minden hétköznap vannak programok tanodarendszerben, vagyis a tanulás és a házi feladatok elkészítése után sport-, zene-, kézműves-szakkörök, egészségtudatos foglalkozások segítik az idejáró gyerekeket a fejlődésben. “A roma szülőkhöz a legegyszerűbb út a gyermekeiken keresztül vezet: ha azt látják, hogy a gyerek jól érzi magát a programokon, ők is könnyebben nyitnak felénk.”

Szabó Józsefné Kállai Szilvia – takarítónő, leendő pedagógus

Szabó Józsefné Kállai Szilvia 44 évesen cseréli le a partvist a krétára. A Sanofi gyógyszercégnél értük utol, itt dolgozik takarítónőként több mint két évtizede. Emellett romaügyi referens Kispesten, önkéntes Domonyon egy iskolában, most pedig utolsó éves az Apor Vilmos Katolikus Főiskola pedagógia szakán, roma nemzetiségi szakirányon: alsós tanítónő lesz, roma népismeretet pedig 6. osztályig taníthat majd.

A főiskola után sem szeretné abbahagyni a tanulást, lovári cigány nyelvtanári minősítést akar szerezni, hogy a diákoknak azt is továbbadhassa. Mint mondja, egyáltalán nem szégyelli azt, hogy „csak” egy takarítónő, hiszen a cégnél megbecsülik a munkáját. Romungró, azaz magyar anyanyelvű cigány. Szülei nyolc általánost végeztek, és neki is ennyi iskolája volt egészen 35 éves koráig, amikor is a férje 3 éven át tartó biztatására visszaült az iskolapadba, esti gimnáziumba ment.

Olvasson többet Kállai Szilviáról!

Sok iskolába járt, ugyanis édesapja muzsikus volt, folytonos volt a költözködés emiatt. A gimnáziumot sokkal jobban élvezte, mint az általános iskolát, ahol a naplóban bizony ott volt egy piros c betű a neve mellett, s a leghátsó padsorban ült mindig, padtársa sem volt... „Persze voltak félelmeim, nagyon féltem az idegennyelvtől, hiszen mi még oroszul tanultunk, itt pedig a 4 év alatt úgy kellett megtanulnom angolul, hogy aztán érettségi vizsgát tegyek belőle.”

A másik mumus a matematika volt, abból kiskorában mindig bukdácsolt. „Az elején a tanárnőnek nem voltam talán szimpatikus, de látta rajtam, hogy nem értem, de nagyon akarom érteni. Megszerettette velem a tárgyat, sikerélményeim voltak. A négy év alatt ez a két tankönyv mindig nálam volt, tanultam munkából hazafelé, munkából az iskolába, iskolából hazafelé; volt mit bepótolnom.

Most, hogy a pedagógia másik oldalán vagyok, ugyanolyan minőségű tudást szeretnék átadni, mint amit én kaptam. Nem csak a roma gyerekeknek, mindenkinek. A küldetésem az, hogy ha csak egy gyereknek a gondolkodásmódján tudok változtatni egy kicsit a romákról, akkor már előrébb leszek.” A gyakorló óráit egy kispesti iskolában tartotta, itt vegyesen vannak roma és magyar gyerekek, de ők elsősorban gyerekek számára. Nagyon érdeklődőek a cigány nyelv, a szokások iránt. Szerintem gyermekkorban érdemes az előítéletek meszüntetésével, finomításával foglalkozni.

A gyerekek nagyon hamar megnyílnak nekem, sokszor nem hiszik el, hogy takarítónő vagyok, és ez nagyon jó példa számukra, hogy valaki tanulhat és képezheti magát akár felnőttként is.” Szilvia szeretné, ha a legtöbb iskolában kötelezővé tennék a roma népismeret tantárgyat, szerinte sokat segítene ez cigányokon, nem-cigányokon is.

Szeretné, hogy tudják a gyerekek, hogy honnan jönnek, mik a hagyományok, miből fakadnak az ellentétek. Nem tartja magát példaképnek, de idővel szeretne azzá válni a gyerekek szemében. „Látom rajtuk, hogy figyelnek arra, amit mondok, szeretnének megfelelni is nekem valamilyen szinten. Minden órán emlékeztetem őket arra, hogy ténylegesen milyen fontos tanulni, ha szeretnének elérni valamit az életükben. A gyerekek szüleit is szeretném megérinteni, és ezt ugye a diákokon keresztül a legkönnyebb. Velük egyenlőre nehezebb.”

Tonté Barbara – gasztroblogger, oktatási szakértő

Barbara undorodik a parizertől, így bolti eladó helyett sikeres gasztroblogger lett. Nem került a cigányosztályba, ezért most azon dolgozhat, hogy a roma lányok ne hulljanak ki az iskolából. Szegeden született és nőtt fel két - ma már szintén diplomás - testvérével egy zenész cigány családban.

Édesapja a város szórakozóhelyein klarinétozott, mígnem eljött a rendszerváltás időszaka és egyre kevesebb igény volt a cigányzenére. Az addig a gyerekekkel otthon lévő anyuka ekkor piacozni kezdett, amivel sikerült normalizálni a családi kasszát és kiegyensúlyozott, boldog körülményeket biztosítani a gyerekeknek.

Olvasson többet Tonté Barbaráról!

„A szerencsén múlt, hogy én most itt ülök. Egy olyan iskolába jártam, ahol B osztály a szegregált cigányosztály volt, de én valamiért mégis az angol tagozatos A osztályba kerültem.”- meséli az Aranypánt-díjjelöltek között szinte szokványos történetet. Csak évek múlva jött rá, hogy egy gettósodó iskolába járt, amit azóta be is zártak.

„Az is szerencse, hogy undorodom a parizertől, mert el akartak küldeni bolti eladónak” – folytatja a szerencsesorozatot, aki nem volt különösebben jó tanuló, de angolból kiemelkedett, köszönhetően annak is, hogy a roma haveroknak gyakran rapszövegeket fordított. Angol tagozatos elitgimnázium következett, ahol meg is kérdezték, hogy külföldi-e, mert a bőrszínét, az angol tudását és a magyar kettesét hirtelen nem tudták mással magyarázni.

A kisebbségekkel az elitgimiben is valahogy jobban kijött, csakhogy nem romák, hanem vajdasági magyarok voltak az iskolatársai, akikkel szívesen együttlógott. Az középiskolában már sokkal jobban ment a tanulás, így az egyetem elérhető közelségbe került. „Bölcsészkarra szerettem volna menni, de a szüleim jogászt akartam belőlem és a tanári fizetés fényében racionális választásnak is tűnt a jogi pálya.”

A szegedi jogi kar munkaügyi kapcsolatok szakára került be, amit végig utált, de legjobb barátnőjét ennek az egyetemnek köszönheti. „Az tartotta bennem a lelket, hogy másodikban a cigány egyetemisták tehetséggondozásával foglalkozó Romaversitas hallgatója lettem, ami nagyon büszkévé tett és megtaláltam a referencia közösségemet.” Büszkeséggel tölti el, hogy egyetemi évek alatt egy híres ügyvéd mellett gyakornokoskodott, aki az esélyegyenlőségi törvény kidolgozásában is részt vett. Később Brüsszelbe egy az Európai parlamentbe került gyakornoknak.

Ez után egy újabb fontos mérföldkő következett Barbara életében: ösztöndíjjal bekerült a CEU-ra, ahol nemzetközi kapcsolatok szakon szerezte meg a mesterdiplomáját. Az egyetem után a szociális minisztériumban dolgozott, később egy nemzetközi civilszervezethez került, amíg a Romaversitasban megismert párjával gyereket vállaltak. „Jött a kisfiam és nagyon sokat voltam vele otthon és elkezdtem unatkozni. Sokat főztem lés arra gondoltam, h miért ne lehetne megmutatni.” – mesél a gasztrobloggerkedés kezdeteiről. Az indulást azonban nem kapkodták el, társszerzőjével már az elején eldöntötték, hogy a Romani Gastro egy nagyon igényes blog lesz.

„Négyszer is ellenőriztük a helyesírást, vagy a mérést (alapesetben nem is mérek), mert tudtam, hogy szemléletformáló hatása is lehet a blognak. Már az elején tudtam, hogy nagyon nagy lesz a felelősségem.” Közel egy évig csak koncepción dolgoztak. Először a cigányok egészségtudatossá formálása volt a fő cél, de amikor keresték a roma recepteket, rá kellett döbbenniük, hogy alig van írásos nyoma a roma gasztronómiának.

„Ekkor megváltozott a missziónk és úgy döntöttünk, hogy begyűjtjük és lefőzzük ezeket a családoknál még meglévő recepteket. Tisztelettel, de némi pimaszsággal fordultunk ezekhez a hagyományos ételekhez.” – csicseriborsó vagy a fahéj használata legalábbis nem szokványos a romáknál. „A szakácsművészet gyönyörűen illusztrálja a közös gyökereinket, hiszen a roma gasztronómia elsősorban a 18-19. századi paraszti konyhán nyugszik. Nüánsznyiak a különbségek.” A blogbejegyzésekben a különlegességek bemutatása és újragondolása mellett hasonlóságok megmutatására is törekedtek. „Anyámék először kinevettek, amikor előálltam a tervvel.

„Áh, fiam, te nem is tudsz főzni, egy jó pörköltet nem tudsz feltenni” - aztán szép lassan meggyőzték őket a sikerek.” Az elmúlt négy évben több száz receptet kutattak fel, főztek le és mutattak be az olvasóknak. Nagy mérföldkőnek tekinti, amikor Mautner Zsófia gasztrobloggerrel kerültek munka és baráti kapcsolatba, amely révén az egyik leghíresebb nemzetközi tévés szakács magyar kiadású magazinjának első száma az ő receptjeiket tartalmazta. „Dédi mamám paradicsomos tésztalevese is belekerült a magazinba, amire nagyon büszke vagyok.

A közös munkánk során a boltokban jelenleg is kapható ötven receptet tartalmazó szakácskönyvünk kiadása volt a csúcs és itt le is zártunk egy korszakot. ” A bloggerkedés mellett Barbara közben visszatért a civil munkába is, jelenleg az oktatási minisztérium egyik háttérintézményében azon dolgozik, hogy a szegénységben élő roma diákok, köztük kiemelten a lányok ne morzsolódjanak le az iskolából. „Azt szeretném, hogy értelmét veszítse a munkám és ne kelljen már azon dolgozni, hogy a cigányok is ugyanazt az oktatást kapják, mint a többiek” - vázolja fel a távlati céljait, de addig is hamarosan egy új szakácsbloggal jelentkezik.

Szavazzon!

(Címlap- és borítókép: Déri Miklós / RSK)