Orbán a radikális jobboldal vezére Európában

Párhuzamosan azzal, hogy itthon végrehajtotta a maga illiberális fordulatát, Orbán Viktor Európában a radikális jobboldal vezető figurája lett, árnyékba szorítva az olyan nyugat-európai jobboldali ikonokat is, mint a francia Marine Le Pen vagy a holland Geert Wilders – írta az áprilisi magyar választás utáni cikkében Mudde. A holland kutató a populizmus és a radikális jobboldal neves szakértője, legutóbbi könyve az amerikai szélsőjobb előretöréséről szólt, de az európai áramlatokat is intenzíven vizsgálja.

Áprilisi cikkének már a címe is elég egyértelműen jelezte a saját politikai véleményét: „Orbán Magyarországa nem Európa jövője, ez a hanyatló, nacionalista múlt.” Politikai elemzőként azonban látszólag ennek az ellenkezőjét tapasztalja: a radikális jobboldali erők az elmúlt egy-két évtizedben a legtöbb európai országban nemcsak jócskán megizmosodtak, de többen közülük koalíciós partnerként kormányra is kerültek, és ahol ez nem történt meg, a hangjuk és jelenlétük ott is befolyásolja a közbeszéd nyelvét, a politika alapvető témáit. Minden jel arra mutat, hogy a radikális jobboldal a populizmussal együtt egyre inkább nyeregben van: miközben a centrumpártoktól folyamatosan elpártolnak a szavazók, a radikálisok nem olyan rég még megvetett, lenézett szövegét lehet hallani – mintha a Zeitgeist maga is radikáljobbosodna.

„Én Hollandiából származom, ahol Németország mellett talán a legszigorúbb volt a politikai korrektség a kilencvenes években” – mondta Mudde, felidézve, hogy volt olyan radikális politikus, akit azért csuktak le akkoriban, mert azt mondta, hogy az ország megtelt, nem kell több bevándorló.

Ez ma teljesen elképzelhetetlen, már minden politikus ilyeneket mond. A píszí nem segített, ahogy a radikálisok lehülyézése sem

– mondta a szerinte megfelelő attitűdről a CEU-n tartott előadáson. A téma itt értelemszerűen a radikalizmus és a populizmus ellenében kereteződött; Mudde előadása előtt az egyetem rektora, Michael Ignatieff, a nyitott társadalom elleni szisztematikus támadásokról beszélt, melyek szerinte „nemcsak ebben az országban”, hanem az egész világon terjednek.

Le Penék törték át először a radikálisok előtti gátat azzal, hogy a bevándorlásellenességre és a társadalmi haragra építették a politikájukat. Az persze, hogy ki mit tekint radikálisnak és jobboldalinak, megítélés és definíció kérdése, és tudjuk, hogy ezeket a kategóriákat milyen jól lehet politikai megbélyegzésre is használni. Mudde a „nativizmust”, vagyis a nacionalizmus nálunk talán legáltalánosabb formáját kapcsolja a radikális jobboldalhoz, melyben az idegen a veszély fő forrása. Mára ez eléggé összemosódott a populizmussal, de a kettő azért analitikusan különválasztható: utóbbi lényege az az elképzelés, melyben a „romlatlan nép” áll szemben a „korrupt elitekkel” – igaz, a romlatlan népnek a populista felfogás szerint akkor is része lehetsz, ha annyi pénzed van, mint Donald Trumpnak, elég, ha a megfelelő oldalon állsz – tette hozzá.

A legtöbb országban a radikális jobboldali pártok már a 2008-as válság előtt elkezdtek erősödni. A nyolcvanas években 1,7 százalékos volt az átlagos támogatottságuk Európában, a kilencvenes években 4,8, a kétezres években 5,7 – most a legtöbb országban már 10 és 30 százalék között vannak. A leggazdagabb országokban kifejezetten erősek általában: a Svájci Néppárt 29, az osztrák FPÖ 26, a Dán Néppárt 21 százalékot szerzett legutóbb.

A jobboldali radikálisoknak kedvez a nemzetközi politika is, Oroszország és az Egyesült Államok is sokkal nyitottabbak az európai radikális jobboldal felé, mint korábban, vagy akár most a balközép erők felé. Vlagyimir Putyin úgy viszonyul a radikális jobboldali pártokhoz Európában, mint régen a szovjetek a nyugati kommunista pártokhoz? – merült fel. Nem, hiszen Putyin nem ideológiai alapon választ, támogatja ő a baloldali populistákat is, legjobban pedig az olyanokat szereti, mint Gerhard Schröder volt német kancellár, akik meghatározó politikusként a szövetségesei. Trump is, aki valójában szintén a centrumból jön, sokszor inkább a centrumhoz közelebbi jobboldali pártokat keresi, nem a radikális jobboldaliakat: Ausztriában Kurz kancellárt kezeli rocksztárként, nem az FPÖ-t vezető Strachét.

A hagyományos politikai felosztásokban Magyarországról csak a Jobbikot sorolják a nagyok közül a radikális jobboldali pártok közé, Cas Mudde szerint azonban már a Fidesz is idetartozik.

Még mindig konzervatív pártnak tetteti magát, de ha egy párt radikális jobboldali politikát csinál és radikális jobboldali módon beszél, akkor az valószínűleg egy radikális jobboldali párt

– mondta a holland kutató. „Igen, a Fideszt már egyértelműen radikális jobboldali pártnak tekintem” – erősítette meg előadása után Mudde visszakérdésünkre az álláspontját. A változás szerinte fokozatos volt, de utólag látszik, hogy 2015 körül végbement; értékelése szerint Orbán ekkor váltott határozottan xenofób szövegre.

A migrációs válság alapvetően átalakította a helyzetet, Orbán lett az európai radikális jobb legerősebb hangja.

A holland kutató szerint általában is egy új politikai korszakhoz értünk, amikor a mainstream és a radikális jobboldal közötti határok egyre inkább elmosódnak – szerinte ezt láthatjuk Dániában és részben Hollandiában is. A hagyományos jobboldal azonban szerinte nem tudja megverni őket azzal, ha lemásolja őket, Ausztriában is, hiába ment el az ÖVP jobbra, az FPÖ támogatottsága ettől még nem csökkent.

„De akkor hogy tudod megverni őket?” – kérdezett vissza a CEU rektora. Mudde szerint a kérdés inkább, hogy hogy lehet megerősíteni a liberális demokráciát – a válasz pedig szerinte a „reideologizálás”, az eszmék bátrabb vállalása a politikában: a liberálisok legyenek újra liberálisok, a szociáldemokraták szociáldemokraták, a konzervatívok konzervatívok. A radikális jobb ott gyenge, például Spanyolországban, Portugáliában, ahol a politika inkább a társadalmi-gazdasági témák körül forog. Ahol viszont a kulturális témák a meghatározóak, ott nagy lehetőségei lesznek a radikálisoknak. „A jobboldali radikalizmus fő kérdése az identitás, hogy kik is vagyunk. Ez a következő évtizedekben is alaptémája lesz a politikának, és annak is kell lennie – a radikálisoknak erre van egy világos válaszuk; másoknak is ki kellene alakítaniuk a magukét.”

Mudde kérdésre válaszolva azt mondta, fogalma sincs, hogy lehetne megdönteni az Orbán-rendszert. „Láttam a választás utáni tüntetéseket, de azok talán némileg elkésettek voltak. Annyi biztos, hogy a megoldás nem Budapesten van. Amikor Orbán ellenzékben volt, ő is a helyi hálózatait erősítette meg.”

Szálljanak vonatra, menjenek ki Budapestről, médiájuk már úgysincs nagyon

– javasolta a tanácstalan magyar ellenzékieknek.

Ahogy egyre több kormányba kerülnek be a radikális pártok, egyre nagyobb hatásuk lesz az EU-s politikára is – ebből a szempontból az Európai Tanácsnak van nagyobb jelentősége, nem az EP-nek, ahol úgyis masszív néppárti többség van. A radikális jobboldalnak most kevesebb befolyása van, mint amennyi akkor lenne, ha a pártjai jobban együttműködnének. De mára így is bekerültek a mainstreambe a margóról, egyre inkább ők határozzák meg a közéleti viták nyelvét, és egyre kedvezőbb számukra a hazai és a globális kontextus – hangzott el.

A holland kutató szerint Orbán most kifejezetten teszteli a CDU/CSU-t – úgy gondolja ugyanis, hogy a Fidesz addig van bent az Európai Néppártban, amíg a németek akarják, a többiek Mudde szerint inkább már kitennék.

A németek azonban nem akarnak káoszt az autógyáraiknak. Amíg Orbánnak nincs legitim ellenzéke, addig nem mondanak le róla.

(Borítókép: Orbán Viktor Facebook oldal)