Felvették a 4 milliós hitelt, 14 év után 21 millióval tartoznak

Vonatok robognak el a töltésen a fejünk mellett, miközben a család házához tartunk Felsőgödön. A nap rettentő élesen tűz, a kapuk mögül kutyák ugatnak meg minket. Elmegyünk a száraz füvű focipálya mellett, a kapukon nincs háló. Akkor még nem tudunk a rövidített útvonalról, ezért a telefonos térképet nézegetve próbáljuk megtalálni a helyet, ahol már várnak ránk, amikor egy bicikliző nő megáll mellettünk: „Szerintem hozzánk jönnek." Kiderül, valóban. Ő a három lány anyukája.

A fehérre festett emeletes ház egy zsákutca végén van, az egyik ablakban kiszúrok egy fehér macskát, aki minket néz. A két nagyobbik lány rögtön elénk jön, és beterelnek az alsó szintre.

Összesen hat nő lakik egy fedél alatt: a három lány az anyjukkal az emeleten, a két nagymama pedig a földszinten osztozik. Nincsenek társaság nélkül, öt macska él még velük együtt a házban, mindegyik mentett, azt mondják, nincs szívük otthagyni őket az utcán, pedig a legidősebb lány még allergiás is a macskaszőrre. Az egyik macska folyton a lábamhoz dörgölőzik, amikor az anyai nagymama szobájába bezsúfolódva beszélgetni kezdünk.

Történetből és személyes tragédiákból nincs hiány. Négy ember egyszerre kezdi el mondani az életét. Az anya hallgatag, egyelőre kimarad, a legfiatalabb lány pedig még nincs itthon, dolgozik. Hónapokig ő volt az egyetlen, Vácon eladó egy könyvesboltban.

Timi, a 24 éves kőművessegéd

Nővére a találkozásunk után pár nappal kapott állást, műszaki asszisztensként kezdett dolgozni. Ottjártunkkor azt mondták, ők egyszerűen nem találnak munkát, legalábbis olyat nem, ami bármennyit is javítana a helyzetükön. Vagy épp igen, de a fizetést valahogy nem kapták meg, vagy olyan munkabeosztással, amikor már nem tudnának hazajutni este Felsőgödre. Az utóbbi időben inkább csak alkalmi munkáik voltak, amikből jött némi pénz, de nem elég, pedig azt mondják, bármit megcsinálnak.

„Kőművesként segédkezem néha: betonozás, ablakberakás, de gyakran nem fizettek ki, lehúztak, főleg azért, mert lány vagyok, pedig tudom, hogy mindent meg tudok csinálni" – mondja a középső lány, Timi, aki most huszonnégy éves. A nagymamák szomorúan bólintanak, az egyikük még azt is elkezdi sorolni, mi mindent tanultak a lányok. A két idősebb, testvér, Niki és Timi szinte ugyanazt az utat járta végig, az érettségi után OKJ-s képzésen kereskedők lettek, most pedig folyamatban van a második, szoftverfejlesztői képzésük. A legkisebb, Viki az érettségi után elkezdte ugyanazt, de ott kellett hagynia, mert tudta, hogy munkával és pénzzel kell segítenie kell a családját. Az anya a gerincsérve miatt ugyanis május óta nem tud dolgozni, előtte minibálbéren volt.

„Ezt a házat én építettem egyedül 1974-ben, tégláról téglára, két gyerekkel egyedül. Dolgoztam és tanultam egész életemben" – mondja az egyik nagymama, Elvira. Férje ivott, nem dolgozott, nem volt jó ember, ezért váltak el. Első fia – a lányok apja – pár éve szétvált az anyától, és új életet kezdett. Másik fia Down-kóros volt, ő meghalt. Később több szakmát is tanult, pedikűrözni, asztrológiát, de diplomát szerzett természetgyógyászatból. „Nem vagyok jó tanuló, de kitartó vagyok. Tudtam, hogy csak így lesz jövőm" – mondja erről Elvira.

Valószínűleg az unokák is innen örökölhették a szívósságukat. Megmutatják például a kertben a gyökerestül kivágott, majd összedarabolt barkafát, aminek ketten álltak neki, vagy a parkettát, amit azután tettek le, hogy felverték a járólapot. Férfimunka, mondanák rá sokan, de itt huszonéves lányok estek neki.

Egy ház, hat nő, megszámlálhatatlan tragédia

A másik nagymama, Vera évek óta pereskedik, mert 2010-ben másik lánya daganatos betegségét hibásan diagnosztizálták, emiatt pedig félrekezelték, rossz kemoterápiát is kapott, rossz műtétet végeztek el rajta. Végül már a váci kórházban azt mondták neki, meg kell csapolni a lánya tüdejét, mert folyadék van benne.

„A fejét ide rátette a vállamra, két kezével szorította a kezem, hátulról látom – három év alatt millió csapolást láttam –, hogy a daganatot szívják le. Ránéztem a főorvosra, abban a pillanatban kikapta a tűt, leragasztotta a helyét, és kiszaladtak. Mondja a lányom, hogy egy óra múlva ébresszem fel, de kérte, hogy ne menjek ki, maradjak ott. Negyedóra múlva lilul a szája, gyorsan hívtam be a doktornőt. Engem félrelökött, odament, megnézte a szemét, azt mondja nekem: meg fog halni! Ott a feje fölött. Ha nincs közöttünk a lányom, akkora pofont adok neki, hogy a szekrény adja a másikat. A kezemben halt meg."

Abban az esetben, ha valakit félrekezelnek, kártérítést lehet kérni. Vera megállapodott egy ügyvédi irodával, akik azt mondták neki, a kórházak nem ismerik el az orvosi műhibát. Erre írt a kórházak betegjogi képviselőinek, akik segítségével kiderült, hogy egyáltalán nem keresték meg őket a nő ügyvédjei. Most már nem is a kórházakkal, hanem az ügyvédekkel pereskedik.

Vera a lánya halála után három évvel a lakásmaffia áldozata lett, akkor került ide a többiekhez a házba.

Négymillióval kezdték, már csak huszonegymillió van hátra

A család legnagyobb terhét mégis mind a hatan együtt cipelik: 2004-ben svájcifrank-alapú devizahitelt vettek fel a ház felújítására és az emeleti rész befejezésére. A hitelük 4 millió forint volt, kedvezményes törlesztéssel, havi 21 ezer forinttal kezdték. 

„Eddig is úgy volt, hogy ha valami nagyobb dolgot akartunk venni vagy csinálni, akkor vettünk fel kölcsönt, de azt kifizettük. Következő kölcsön, és kifizettük. Nagyon sokszor vettem már fel kölcsönt, hiszen egyedül voltam. Ezért nem féltem felvenni 2004-ben sem" – mondja az egyik nagymama, Elvira.

Aztán amikor a forint-frank árfolyam összeomlani látszott, egy  ismerős hatására – akiről később kiderült, hogy banknak dolgozik – a svájci frankot a szintén nem szerencsés jenre váltották át. Ekkor már 8 millió forintnyi hitelt kellett fizetni, 2012 környékére a havi törlesztőrészlet aztán már 200 ezerre rúgott. Ekkor hagyták abba a fizetését, mert már nem volt rá több pénzük.  

Törlesztőrészlet helyett már végrehajtás van a nyakukban. Bármikor azt mondhatják nekik, hogy menniük kell a házból.

Ahelyett, hogy menne le a tartozásunk, hiába fizettük rendesen évekig, a 8 millióból még mindig van hátra 21 millió, és még mennyit fizettünk. Már ötször lefizettük a tartozásunkat. Minden egyes tégláért én dolgoztam meg, én kínlódtam végig. És most ahelyett, hogy 72 évesen pihenhetnék a megérdemelt nyugdíjammal, attól kell félnem, hogy a híd alá kell feküdnöm. Nem ezekkel a feltételekkel vettük fel a kölcsönt. Nagyon lerongyolódtunk

– mondja elkeseredve Elvira.

Próbálkoztak a Nemzeti Eszközkezelőn keresztül eladni a házat, de a bank egyszer sem fogadta el az ajánlatát. Ezután az OTP Ingatlannal is leszerződtek, hogy adják el ők a házat; azt ígérték, nem lesz gond. „Másfél év alatt nem hoztak két érdeklődőt. Aztán jöttek, hogy mivel velük voltunk szerződésben, de nem lett eladva a ház, így bedőlt a hitel, és innentől nincs törlesztőrészlet, hanem fizessük ki egy összegben" – mondja erről a legidősebb lány, Niki.

Az eszközkezelő után több kérvényt is beadtak időszakos kisebb törlesztőt kérve, de azokat is sorra elutasították. Így most a család maga árulja a házat, 25 millióért próbálják eladni.

Végrehajtói költséggel és hasonlókkal együtt 22 milliót kell kiperkálni, ki kell fizetni a közmű tartozásokat, és akkor jövünk ki úgy, hogy nullára. És akkor még nincs albérletpénz, kaució, de legalább már nem maradunk adósak. De ha el is adjuk, aztán mit csinálunk? Tök jó, nem lesz több devizahitel, de nem tudunk hova menni. Ismerőseink nincsenek, az egy rokon, aki volt, a másik mamánk, az is náluk lakik már, mert őt meg kilakoltatták.

Eddig nem találtak vevőt. Árulták már 32 millióért is, aztán persze fokozatosan vitték le a kért árat. Karbantartásra nem volt pénzük. Pedig többen jöttek már megnézni az ingatlant, de eddig egyiknél sem jártak sikerrel. A legjobban mégis annak örülnének, ha megmaradhatna az otthonuk, mert kétkezi munkájuk van benne, na meg az emlékeik és élményeik.

Az a bizonyos focipálya például pont a szomszédban van. A lányok rengeteget jártak ki oda az apjukkal, ez volt a közös program. Ha pedig egyedül voltak ott, és „sötétedett, akkor apának volt egy bizonyos fütyülése az ablakból, hogy be kell menni" – mesélik mosolyogva.

A devizahitel miatti nyomás a szülők házasságát is megviselte, a férfi évekkel ezelőtt elköltözött, azóta új párja van. A lányokkal tartja a kapcsolatot, de azt mondják, anyagilag ő sem tudja őket támogatni. „Neki is egy hatalmas kudarc, hogy a saját lányairól nem tud gondoskodni” – mondják, és az sem lehetőség, hogy ha menni kell a házból, odaköltözzenek, mert fizikailag nincs hely.

„Apa mindig azt mondta, hogy legyen befizetve a hitel, legyen befizetve a számla, és ha két hétig nincs mit enni, akkor nem eszünk. De anya persze másképp látta: a gyereknek igenis ennie kell, meg kell venni a gyógyszert, a gyereknek nem mondhatod azt, hogy nincs pénz ebédre."

A családnak persze rengeteg számlaelmaradása is van. A gáz 140 ezer forintnyi, egy telefonszámla 70 ezer forintnyi hátralékban van. A legidősebbnek ráadásul még Provident kölcsönt is fel kellett venni a fogai miatt, mert azt mondja, már nem bírt enni. A családban ugyanis mindenkinek van egy genetikai génhibája, ami miatt a foguk bontja önmagát. Niki eladta a fél ruhatárát, könyveit, online teszteléseket csinál potom pénzért, hogy a saját kölcsönét tudja hetente törleszteni, de most azzal is elmaradásban van.

Az egyik nagymama cukorbeteg, asztmás, epilepsziás és tüdőbeteg, a másiknak pár hete stroke-ja volt, korábban szívinfarktusa. Amikor rákérdezek arra, hogy mennyire jellemző az, hogy nincs mit enniük, akkor azt mondják: „A nyugdíjból a legfontosabb orvosságokat váltjuk ki, közben számlaelcsúszásaink vannak. A hónap közepén pedig már nincs mit enni."

Fölöttünk van a bárd, ami bármikor leeshet. És már nagyon közeledik. És akkor megyünk ki a híd alá hatan? Ezért dolgoztunk egész életünkben?

– mondja az egyik nagyszülő, Elvira.

Nem tudják egyedül megoldani

A családnak tehát jelenleg három bevétele van: a legkisebb lány fizetése és a két nagymama nyugdíja. „Igazából persze anya főállásban dolgozik, mert rólunk és a nagyszülőkről is gondoskodik, csak nem kap érte pénzt" – teszik hozzá a lányok már az emeleti konyhában, miközben az anya az egyikük kedvencét főzi épp egy nagy edényben: gyümölcsleves lesz ebédre. Ő egyébként gerincműtétre vár épp, és most fog elkezdeni egy három és fél hónapos számítógépes adatrögzítő tanfolyamot.

Gyakran, ha szükségük van valamire, a Boldogságcseppek nevű gödi karitatív szerveződés segít nekik. Tőlük van például az egyik lány matraca, a ruháik, és az elromlott mosógép helyett is kaptak másikat.

A legidősebb lány, a most huszonhét éves Niki nem tudott elmenni a szalagavatójára sem, mert nem telt a drága ruhákra és a tanárok ajándékcsomagára. A szülők azt mondták neki, menjen, megoldják, de Niki azt mondja, már akkor is tudta, hogy nem állnak úgy anyagilag, hogy egy ekkora kiadás ne hiányozzon a családi kasszából. Azt mondta nekik, nincs kedve menni, mert utálja az osztálytársait, az iskolában meg azt állította, nem ér rá. Ezt azóta sem mondta el a szüleinek.

Később a szoftverfejlesztőin nem tudott elmenni az egyik vizsgára, mert a családsegítőhöz kellett mennie. Amikor a tanár ezt megtudta, csak annyit mondott neki:

Meneküljetek otthonról, mentsétek magatokat ti hárman, mert ti ezt nem tudjátok megoldani. 

Az osztálytársakkal egyébként sem jöttek ki olyan jól. Gyakran csúfolták őket az anyagi helyzetük miatt. A legfiatalabb, Viki – aki időközben hazaérkezett a munkából – azt mondja, őt konkrétan kirekesztették, és egyszer még azt is megkapta, mikor beült az órára, hogy miért nem hal már meg. Ezek aztán az iskola végén sem maradtak abba, néha a gödi utcákon a helybeliek is oda-odaszólnak valamit.

Már barátaik sincsenek. Korábban még az ismerősök próbálkoztak azzal, hogy elhívták őket sörözni vagy kávézni, de nem tudtak menni, mert nem volt rá pénzük, így ezek a meghívások lassan elkoptak. A barátok lemorzsolódtak, és most a lányok csak egymásnak vannak. 

Csak normálisan szeretnének élni

Folytonos stresszben élnek, a legfiatalabb azt mondja, már nem is emlékszik arra, milyen volt az élet előtte. Átlagban két-három órákat alszanak naponta, azt is megszakításokkal.

Csak egy normális, átlagos életet akarok, amikor nincs stressz, és nem megyek gyomorgörccsel valahova, hogy amíg nem vagyok otthon, addig kijön a végrehajtó

– mondja a legidősebb.

Terveik persze a lányoknak is vannak a jövőre nézve. Átlagos tervek ezek: elvégezni az egyetemet, utána elhelyezkedni, jogsit csinálni. Viki, a legfiatalabb grafikus akar lenni, de az ilyen főiskolákért fizetni kell. Timi, a középső mérnökinformatikusnak akar menni, és Angliában dolgozó vőlegényével gyereket is szeretnének. Niki, a legidősebb szoftverfejlesztőként szeretne elhelyezkedni, mellette szívesen segítene macskamentő alapítványoknak, és beteg macskákat fuvarozna. 

A nagyszülők már nem látnak semmilyen megoldást a család helyzetére.

Megoldhatatlan. Mindent megpróbáltunk, mindent, ami emberileg lehetséges, még a köztársasági elnöknek is írunk, mert hallottuk, hogy többeknek elengedte a hitelt. Képtelenek vagyunk helyrerázódni, nem tudjuk megoldani.