Megsétáltatják a turistákat a cigányok a nyolckerben

Vannak köztünk szőkék is, nem mindenkinek olyan barna a bőre, mint nekünk

– árulják el a jegyzetelő médiamunkásoknak a lányok a Tesco előtt. Ők itt most sétavezetők, az UCCU Alapítvány önkéntesei, a Köztársaság tér sarkán pedig éppen az etnikai kategorizálás bonyolultságáról beszélnek, arról, hogy nem mindig olyan evidens, ki a cigány és ki nem az.

Évek óta tartanak iskolai foglalkozásokat a roma identitásról, cigány kultúráról, meg főleg az előítéletekről. Az a cél, hogy személyes példákon keresztül, szabadon beszélgessenek a gyerekekkel. Ezekből jött, hogy, mint mondják, az iskola biztonságos falai közül menjenek ki együtt terepre, ami most a Népszínház utca környékét jelenti.

A Népszínház persze nagyon messze van attól, hogy valami kőkemény dzsumbujt lehessen belehaluzni. A 8. kerület jelentős részét felzabáló dzsentrifikáció itt még nem jutott el odáig, hogy kellemetlenül érezzük magunkat a fair trade kávézóktól és tájidegen borbároktól, de kicsit kíváncsibb hátizsákosoknak amolyan biztonságos egzotikumnak pont megteszi. Airbnb hirdetésekben jól eladható, mint autentik pesti multikulti, egész sok megvan még a normális üzletekből, paplanosok, matracosok, redőnyösök húzzák a százforintos boltok között, megférnek egymás mellett a kedvezményes nigériai tarifák, a Nagymagyarország-matricás giroszos és a cigányos barber shop. A Népszínház pár évig még úgy csinál, mintha kiolthatatlan lenne belőle az élet, mielőtt eléri a kényszerű sterilizálás.

A városi séták (több csapat is szervez ilyeneket a Józsefvárosban) a dzsentrifikációnak nem okai, de jó eséllyel a tünetei – miközben van köztük olyan is, amelyik éppen ezt a népességcserés középosztályosodást problematizálja többek között. Az UCCU Alapítványé annyiban más, hogy náluk kifejezetten előítélet-csökkentés a cél. Idáig főleg a középiskolásokra mentek rá, mostantól viszont nyilvánosan is meghirdetik a programot, a kibővített sétaútvonalra a napokban induló új oldalukon vagy a Facebookon lehet jelentkezni.

„Ezt a ma is működő kalaposműhelyt 1870-ben alapították, ez az egyetlen, amelyik még az eredeti család kezében van, a harmadik generáció viszi” – halljuk a régóta kereskedelmi útvonalként funkcionáló Népszínház utca eleje felé. Ez az út, amelyik rögtön a hármas számmal indul. Az egyes a Nemzetié volt, amíg le nem bontották a metróépítés miatt, azóta a számozás jelzi az űrt. A séta is innen indul, a színház Blahán lévő emléktáblájától. De a hiányjel is hiányos: a szervezők a cigány tematika és a nemzeti kánonból kimaradt romák kapcsán az elfeledett (ez azért relatív, szobra van a Vígszínházban) Hegyi Arankáról beszélnek, a Népszínház első cigány színésznőjéről, aki előbb szabadkai prímás lánya volt, aztán lett ünnepelt operettprimadonna.

Cigányok az 1870-es évekbeli pesti folyószabályozás, majd 1945 után az újjáépítés miatt költöztek nagyobb számban Józsefvárosba – indokolják munkaerőpiaci okokkal az etnikai arányokat. Ezt a számot a sétán 40 százalékosnak mondják. Ez biztos, hogy irreálisan felülbecsült a valósághoz képest, pedig a szervezők éppen az ellenkezőjét szeretnék hangsúlyozni, azt, hogy Józsefváros kevésbé cigány, mint szerintük hinni szokás. A történeti mondanivalót is érdemes ellenpontozni a városszociológiai irodalommal, utóbbi szerint ugyanis „a cigányok tömeges beáramlása csak a hetvenes évek közepén, a cigány- és szegénytelepek felszámolásával, majd a külső kerületekben folyó „buldózeres” városfelújításokkal párhuzamosan indult meg”.

A sétán kevésbé szakmai a vezetés, inkább szimpatikusan lelkesnek mondanám a sétavezetőket, akik folyamatosan tanulják ezt a szerepet. A Dréher-házon lévő, Dudits Andor- és Róth Miksa-féle homlokzati mozaikfríz a beemelt sörgyári jelenetekkel önmagában is izgalmas, Kiss József, a Hét szerkesztőjének a szomszéd épületben lecsekkolt emléktáblája kevésbé (ott inkább az elektromos kapcsolószekrények miatt éri meg bekukkantani a lépcsőházba), a társadalmi üzenet mellett mindenesetre lehet, hogy nem ártana még rágyúrni kicsit a tartalomra. Az is kell, hogy szolgáltatásként valóban eladható legyen a barátkozás és az előítélet-csökkentés, márpedig most ez a cél: a séta bekerült egy támogatói programba (Lépj velünk! társadalmi innovációs program, Unicredit, NESsT), úgyhogy most az uccusok is nagyon igyekeznek, hogy társadalmi vállalkozásként definiálják át az eddig pro bono vitt programjaikat.

Az Uccu Alapítványt a tíz évvel ezelőtti romagyilkosságok után alapították, „mert valamit csinálni kell, uccu”.

Az a célunk a sétákkal, hogy egy kellemes programba ágyazva, észrevétlenül döntsük meg a rosszhírű kerületekkel és a romákkal szembeni sztereotípiákat

– foglalja össze a krédót Szénási Szilvia, az alapítvány vezetője. Sok embernek valószínűleg teljesen új helyzet, hogy cigányokkal beszélhet cigányságról, származásról, sztereotípiákról. De miközben az önkéntesek a sétákon és az iskolai foglalkozásokon a nem cigányokat szeretnék érzékenyíteni, a cigány fiataloknak is új tapasztalatot jelentenek ezek az alkalmak.

Néha elég fura kérdéseket kapok: hordhatnak-e a cigányok fehér ruhát, hiszen ők nem tiszták, vagy igaz-e, hogy nálunk az egész család egy pohárból iszik.

„De nekünk fontos, hogy a foglalkozásainkon nincsenek tabuk, minden sztereotípiáról őszintén lehet beszélni. Sokszor nem is tudatosan bántanak, olyanokat mondanak, hogy “jé, hát ti milyen intelligensen tudtok megszólalni” – mondja Ignácz Andi, aki, amellett, hogy szociálpedagógus, szintén sétavezető, csak ő Pécsen, mert ott is indítanak a józsefvárosihoz hasonló programot,méghozzá a Meszesen. Mint mondja, számára személyesen is sokat segített az alapítvány: „Nagyon sok negatív dolog ért, volt ezek miatt egy identitáskrízisem. Az Uccunál hasonló helyzetben lévő fiatalokkal találkoztam, akikkel lehetett olyasmiről beszélni, hogy ki vagy, ki szeretnél lenni, vagy hogy kezeljük ezeket a helyzeteket.

„Nálunk annyi volt, hogy egyszerűen tudtam, hogy cigányok vagyunk, azt jól van, nagyjából ennyit mondtak otthon” – mondja az alapítványt vezető Szénási Szilvia. Úgy látja, gyakran a romák sem tudnak sokat arról, hogy mi a roma kultúra, és az volt a benyomásuk, hogy “a cigányellenesség is elsősorban információhiányból fakad, az elutasítók többsége nem is ismeri azokat, akikkel szemben ellenérzései vannak”.

„Ha nincs több kérdésetek, menjünk tovább a következő helyszínre, mert tök jó hideg van” – didergik a lányok a cigány közösségi Napház előtt, miközben arról beszélnek, hogy a kilencvenes években ez volt a menő hely a környéken, ahová mindig beengedték a cigányokat is: szombat este diszkó, vasárnap reggel imaház – multifunkcionális kisebbségi tér az aranykorban.

A séta a Mátyás téren ér véget. A Kesztyűgyár és a Lakatos Menyhért Általános Iskola előtt belebotlunk egy ellensétába, fazekasos diákok jönnek a Teleki téri lakászsingagógából - mi éppen az előbb álltunk meg egy botlatókőnél a Nagyfuvaros utcában, egy volt sárga csillagos háznál. A kapu mellett emléktábla („Itt élt Nemessányi Sámuel Félix viághírű hegedűkészítő”), alatta falfirka:

Pátyolgatott Janika