Egy különös betörés a Dohány utcában

Mindent elvittek, ami mozdítható volt, s ami nem látszott törékenynek

– nyilatkozta 1993. december 14-én a Népszabadságnak adott interjújában Zoltai Gusztáv. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetség vezetőjével készült interjú két nappal azután jelent meg, hogy a Dohány utcai zsinagógát ismeretlenek kifosztották, de a kár felmérése még akkor is folyamatban volt.

Zoltai nem túlzott, amikor azt mondta, hogy a tolvajok gyakorlatilag mindent elvittek, szinte csak a herendi tálakat és az éremgyűjteményt hagyták békén. Főként az ezüstre, illetve az aranyra utaztak. Tórakoronáknak, kijevi és páduai tóraékszereknek – pajzsok, a körülmetélésnél és a halottmosásánál használt eszközöknek, XV–XVI. századi gyertyatartóknak is lába két. Bár a legtöbb tárgy eszmei értékét legfeljebb felbecsülni lehetett, azért volt, amiről konkrétan lehetett tudni, mennyi is ér. Például csak az egyik Kaufmann-képet 200 ezer dollárra becsülte Zoltai. Később kiderült, hogy a legértékesebb tárgy körülbelül 4 millió dollárt ért. Összességében több milliárd forintnyi értékben tűntek el kincsek a múzeumból. 

Zoltai akkori nyilatkozatai szerint egy teherautónyi tárgyat vittek el a betörők, a rendőrség tízbőröndnyi eltűnt kincsről beszélt.

Senki nem látott semmit

A helyszínelő rendőrök arra jutottak, hogy a betörők a Dohány utca felőli ablakon jutottak be az épületbe. Ezt észrevétlenül meg tudták tenni, mivel az épület éppen felújítás alatt állt. A kívülről takart állványzaton mentek fel az ablakig, ezért nem vette észre őket senki. 

A zsidó múzeum kirámolása éppen tíz évvel azután történt, hogy olasz és magyar bűnözők betörtek a Szépművészeti Múzeumba, és onnan értékes képeket loptak el. Annyiban hasonlított a két eset, hogy a Szépművészeti is éppen felújítás alatt állt 1983 novemberében, és a tolvajok az állványzaton másztak fel, akárcsak tíz évvel később a Dohány utcában. De a hasonlóság ennyiben ki is merül.

Míg a Szépművészeti Múzeum betörőit a szocializmus alatt még egészen jól működő besúgói hálózat és klasszikus nyomozati munka segítségével fel tudták deríteni, a zsidó múzeum kifosztásakor a rendőrség tehetetlenül állt. Igaz, három évvel a rendszerváltás után a rendőrség amúgy sem volt a csúcson. A bűncselekmények száma 1989-ig viszonylag egyenletesen növekedett, abban az évben 190 ezer esetet jegyeztek fel. A rendszerváltás után, 1992-ben viszont már 440 ezerre nőtt a számuk, és nagyjából ekörül volt 1993-ban is. A leggyakoribb bűncselekmények közé tartozott a betöréses lopás.

A Dohány utcában ugyanakkor nem ez volt az első betörés, 1989 nyarán a zsinagógába törtek be, és a frigyszekrényből ezüst tóramellvértet, tórakoronát és négy tóraszarvat loptak el, máig nem tudni, kicsodák. A rendszerváltás után amúgy is jelentősen megnőtt a Közép- és Kelet-Európából Nyugat-Európába, Japánba és az Egyesült Államokba csempészett műkincsek száma, az illegális műkincs-kereskedelmen a nemzetközi alvilág dollármilliárdokat kaszált.

A legnagyobb kereslet a pravoszláv egyházi kegytárgyakra és főleg a míves kidolgozású ikonokra volt, egy átlagos ikonért a feketepiacokon a legális piaci ár felét-ötödét, akár tízezer márkát is megadtak. A rendszerváltáskor Magyarország még csak tranzitországként került képbe az illegális műkincs-kereskedelemben, Oroszországból és Ukrajnából érkező kamionokba, uszályokba rejtették a kincseket, amiket aztán vittek is tovább. De aztán innen is egyre több kincset vittek el Nyugatra: főleg antik tárgyakat, bútorokat, érméket, egyházi kegytárgyakat, ugyanakkor festményeket csak ritkán. 

A nyomozók a Dohány utcai zsidó múzeum kirámolása után a sötétben tapogatóztak, akkor még azt sem tudták, hogy december 10. és 12. között pontosan mikor is történt a betörés. Azt gyanították, hogy öt-hat főből állhatott az igen csak szervezetten dolgozó betörőbanda, amely viszonylag sokáig, négy-öt órán keresztül rámolhatta ki a múzeumot. 

A szálak külföldre vezettek 

A rendőrök 277 személyt hallgattak ki, köztük 22 rendőrtanút, 105 építkezési dolgozót és 150 korábbi építőmunkást, akik a múzeum felújításán dolgoztak. Huszonkét nyomozási irányt állítottak fel és dolgoztak végig. Már 1993. december végén tudták, hogy külföldre vezetnek a szálak, de azt sem akkor, sem később nem sikerült megtudni, melyik határátkelőhelyen, milyen kocsiban hagyták el a műkincsek az országot. Bár kezdetben felmerült, a betörést esetleg rendőrök is segíthették, végül csak annyi bizonyosodott be, hogy volt olyan, a közelben tartózkodó egyenruhás, aki mulasztott: egy rendőrt emiatt leszereltek, kettő pedig fegyelmit kapott.  

A rendőrséget néhány hónappal a betörés után arról tájékoztatta az Interpol, hogy a múzeumból ellopott kincsek Romániában vannak. Hogy honnan szerezte meg az információt az Interpol, a mai napig nem tudni, de tény, hogy az izraeli hatóságok is kőkeményen elkezdtek dolgozni az ügyön. 

Kiderült, hogy a műkincsek egy részét a Bukarest melletti Dascălu faluban őrizte nejlonszatyrokban két román férfi, bár az viszonylag hamar világossá vált, hogy rájuk csak a kincsek őrzését bízták, a betörésben nem volt szerepük. 

A romániai szál felgöngyölítése során három bűnöző került képbe. Egyikük, a Frankfurtban őrizetbe vett C. Nicolae ellen 1984 óta összesen 104 esetben indítottak eljárást vagyon elleni bűncselekmények miatt. Elfogtak még egy osztrák–román állampolgárt, Stefan Emíliánt, aki profi bűnözőként ismert alakja volt a bécsi alvilágnak, és ugyan nem kapták el, de az Interpol körözést adott ki egy Arié Bakai román–izraeli állampolgár ellen is. Ő már nagyobb hal, a jaffai bolhapiac régiségkereskedői körében jól ismert férfinak a nyolcvanas évek elején köze volt a tel- avivi központi múzeum kifosztásához.

A kincsek meglettek, de a tettesek nem

Ám hiába lettek gyanúsítottjai az ügynek, őket sosem hallgatta ki a magyar rendőrség, szerepük tisztázatlan maradt. Utólag egyáltalán nem világos, miért alakult így, az ügyön dolgozó rendőrök az Indexnek azt mondták, külföldön fogták el őket és külföldi hatóságok vizsgálták az ügyüket, ezért aztán ki sem adták őket Magyarországnak. Az biztos, hogy a kincseket nejlonszatyrokban rejtegető románokat megbüntették, de az sosem derült ki, kik törtek be a múzeumba, és volt-e megbízójuk. 

A Népszavában ugyanakkor még 1994-ben megjelent egy különös cikk, amit a lap azóta elhunyt ismert bűnügyi újságírója, Schmidt Attila jegyzett. Ebben rendőrségi forrásra hivatkozva arról írt, hogy egy vallási fanatikus agyában született meg a rendhagyó betörés ötlete. A cikkben meg nem nevezett megbízó eszerint úgy gondolta, hogy ezek az ereklyék a világ zsidóságának tulajdonát képezik, és Jeruzsálemben van a biztos és megérdemelt helyük. „Amikor megbízó felbérelte a két román–német férfit, megjelölte azt a mintegy 30 legértékesebb ereklyét, amelyeket meg akart szerezni az egyház számára. Ekkor bizonyára nem gondolt arra a megbízó, hogy a betörők nem elégednek meg a „munkadíjjal”. Miután a két bűnöző, megfelelő tájékoztatás után, beszabadult a múzeumba, saját hasznukra is pakoltak" – írta Schmidt. Az újságíró tudni vélte, hogy az „igazi értékek" megbízható csatornákon keresztül végül Jeruzsálemben kötöttek ki, szerinte „így vált szupertitkossá a múzeumi betörés ügye". 

Ami érdekes, hogy bár a sajtó írt a gyanúsítottakról, a sztori utóéletéről semmi nem tudni. Megkerestük Zoltai Gusztávot, aki annak idején a Mazsihisz ügyvezető igazgatója volt, de ő nem akart nyilatkozni. Kacziba Antal, az ORFK akkori bűnügyi főigazgatója az Indexnek azt mondta: az elkövetők végül nem lettek meg. 

Ami biztos, hogy nagyjából harminc tárgy kivételével valamennyi ellopott kincs megkerült. 

Borítókép: Budapest, 1984. május 14. Látogatók állnak a széderasztal tárgyait bemutató vitrin előtt, a zsidó vallási és történeti gyűjteményt bemutató, újjáalakított Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban, a Dohány utcai zsinagógában. MTI Fotó: Horvát Éva