Ez már Orbán rendszerének ellenzéke

Jó egy héttel ezelőtt még nem sok előjele volt annak, hogy vasárnap ezrek vonulnak a közmédia székházához, majd ellenzéki képviselők hatolnak be az épületbe, hogy aztán néhányat közülük erőszakkal dobjanak ki. A december 8-i szakszervezeti tüntetésen még azt láthattuk, hogy Komjáthi Imre MSZP-alelnök sután nekiszaladt a Kossuth téren álló rendőröknek, hogy aztán lehessen arról vitatkozni, hogy az erről kiadott MSZP-közlemény mennyire túloz vagy hazudik.

Ehhez képest egy hét alatt radikálisan megváltozott az ellenzéki politika, és már ott tartunk, hogy Kunhalmi Ágnes könnygáztól fuldokolva nyilatkozik, Szél Bernadettet élő adásban hajítják ki az MTVA székházának ajtaján, Hadházy Ákos pedig a közmédia lépcsőjének korlátján csimpaszkodik, hogy ne tudják eltávolítani (végül mégis sikerült).

Egy hét alatt több olyan jelenségnek is tanúi lehettünk, amely nem volt jellemző az ellenzéki oldalra, és amely politikai fordulópontot is jelenthet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kilencedik évében.

1. A rendszer és nem a kormány ellenzékeként viselkednek

A 2018-as parlamenti választás után elindult egy vita ellenzéki körökben, hogy érdemes-e az ellenzéki képviselőknek beülniük a parlamentbe, és hétről hétre eljátszani az ellenzékre osztott szerepet (törvénymódosítást benyújtani, hogy aztán tárgysorozatba se vegyék, interpellálni, azonnali kérdéseket feltenni, hogy valós válaszokat ne kapjanak). Hadházy Ákos kivételével végül minden ellenzéki bement az eskütételre, és az elmúlt fél évben – a Fidesznek különösebb fejfájást nem okozva – élték az ellenzéki országgyűlési képviselők gondtalan életét.

A Kósa Lajos és Szatmáry Kristóf által benyújtott túlóratörvény (amelyet következetesen rabszolgatörvénynek nevez az ellenzék) mindent megváltoztatott. Már az általános vitán látszott, hogy az ellenzékiek nem akarják hagyni, hogy észrevétlenül, éjszaka tárgyalják a javaslatot. Ám amikor a fideszes Lezsák Sándor levezető elnökként sorra vonta meg a szót az ellenzékiektől,

Több ellenzéki politikustól úgy tudjuk, ezután döntöttek úgy, hogy radikálisabb eszközhöz nyúlnak. Az MSZP, a Párbeszéd és a DK által beadott 2925 módosító javaslat csak a kezdet volt. Már ekkor felvetette egy-két képviselő, hogy akár erővel is meg kell akadályozni a túlóratörvény elfogadását, például az elnököt nem lenne szabad felengedni a pulpitusra.

Múlt hétfőn Tóth Bertalan délelőtt bejelentette, hogy a 2925 módosítóval akarnak obstruálni. A sajtótájékoztató miatt a Fidesznek viszont volt pár órája felkészülni a dologra. Bár tudomásunk szerint eleinte nem zárták ki, hogy a Fidesz belemegy a játékba, és tizenórán át nyomogatják a nem gombot, végül ellenzéki füttyszó által kísérve egyetlen gombnyomással, csomagban szavazták le az ellenzéki módosítókat.

Itt dőlt el végérvényesen, hogy az ellenzék a hagyományos parlamenti eszközökkel nem tud semmit elérni. A szocialisták, a párbeszédesek és a DK-sok úgy döntöttek, szerdán elállják az elnöki pulpitushoz vezető lépcsőket. A dolog ezúttal (maguk is meglepődtek) nem szivárgott ki, a Fidesz nem is tudott rá készülni. Emlékezhetünk a fideszes képviselők és kormánytagok megdöbbent arcára, ami mutatta, hogy váratlanul érte őket a jelenetsor.

Tordai Bence már ekkor, az élő adásában beszélt a Kossuth téri tüntetésről, amely estére meg is valósult. Ám nem ez lett a legnagyobb durranás a héten: pénteken a Kossuth téren, majd vasárnap a Hősök terén még nagyobb tüntető tömeg jött össze.

Mindez persze nem(csak) a parlamenti ellenzéknek tulajdonítható, hanem a parlamenten kívüli Momentumnak, amely a fiatalokat mozgósította erre a tüntetésre. A rendszerellenzéki magatartást is az elsők között mutatták be  a momentumosok : az alelnöküket, Donáth Annát is elvitték pénteken a rendőrök.

A parlamenti ellenzéki pártok képviselői, felszólalói (elsősorban nők) pedig ezúttal nem a kellékei voltak a demonstrációnak, hanem – vasárnap estére – főszereplőivé váltak. Az MTVA székházához ezres tömeg vonult a hidegben, éjszaka pedig több ellenzéki képviselő is behatolt a székházba, hogy beolvasson egy ötpontos követelést. (A közmédia eközben alig adott hírt az ellene vonuló tömegről és képviselőkről.)

Hétfőn reggel pedig már csupa olyan jelenetsort láttunk, amely egy normális demokráciában, hagyományos parlamenti ellenzéki képviselőkkel aligha történne meg: a közmédia döntéshozója nem tárgyal velük, a székház ajtaján erőszakkal hajítanak ki közülük kettőt, több képviselőnek a kerítésen átmászva kell bejutnia a székházba, vagy épp egy kerületi jegyző oktatja őket a jogszabályokra, amit kinevetnek. Ilyenek nem az ellenzékkel, hanem a rendszer ellenségeivel szoktak történni.

2. Az ellenzék diktálja a napirendet

A fenti levezetésből is kirajzolódik az elmúlt egy hét egy másik újdonsága: egy hete az ellenzék diktálja a napirendet. Mindehhez adott volt egy olyan téma, a túlóratörvény, amelyet demagóg módon, akár szélsőségesen leegyszerűsítve is lehetett démonizálni („400 órát dolgozol pluszban, aztán majd 3 év múlva fizetnek ki"), ám figyelemre méltó fejlődés az ellenzéktől, hogy a témát egyetlen percre sem engedte el.

Ne feledjük, az ellenzék az elmúlt időszakban több olyan témával is próbálkozott, amelyet határvonalként kommunikáltak (Gruevszki-ügy vagy például Simonka György fideszes parlamenti képviselő meggyanúsítása korrupciós ügyekben), ám politikailag nem tették fajsúlyossá ezeket a kérdéseket, és pár nap múlva mindenki túl is lendült rajtuk.

A 400 túlórával kapcsolatban viszont másként zajlott minden. Az ellenzék előre kigondolta a parlamenti akciókat (igaz, kis kommunikációs hiba volt, hogy múlt hétfőn előre elárulta az egyik lépését), majd a tüntetéseken is egységesen tudott fellépni.

Az ellenzék az MSZP-től az LMP-n és a DK-n át a Jobbikig ezúttal nem veszekedett, hanem gyorsan megállapodott az alapvető dolgokról: egy időpontban zajló tüntetés, mindenki női felszólalót küld, fehér sapkát vesz fel mindenki. Ismét gondoljunk vissza, hogy egy ilyesfajta együttműködés micsoda problémát okozott akár még tavasszal is.

Azt egyelőre nem tudjuk, hogy az ellenzéki képviselők bevonulása a közmédia székházába mennyire volt előre eldöntve, de látható, hogy itt is kéz a kézben támogatták egymást a különböző pártok képviselői, és továbbra is együtt gondoskodnak arról, hogy erről legyen szó a közbeszédben.

3. Az ellenzéki összefogás új formája

Az előbb utaltunk rá, hogy a nagy mumusnak számító ellenzéki összefogás ezúttal minden gond nélkül meg tudott valósulni. Már a parlamentben láttuk múlt héten, hogy a különböző ellenzéki akciók ezúttal nem kioltották, hanem erősítették egymást. A Jobbik és az LMP például nem csatlakozott a pulpitusfoglaláshoz, de az LMP-s Ungár Péter hozta be a szirénát később, amit végig tudtak bőgetni, a Jobbik pedig elkezdte szervezni az esti hídfoglalást.

Pénteken és vasárnap már egymás után szólaltak fel az ellenzéki képviselőnők, és ezúttal nem vetődött fel kérdésként sem, hogy mit keres egy színpadon például a DK-s Vadai Ágnes és a jobbikos Varga-Damm Andrea. Vagy például olyat se nagyon láttunk még, hogy az MSZP-s Nyakó István tart bakot a kerítésen átmászó jobbikos Jakab Péternek.

Mindez persze távolról sem oldja meg az ellenzéki oldalon meglévő (az Indexen is számtalanszor ismertetett) problémákat, de az ellenzéki pártok képviselői között meglévő feszültséget enyhítheti. És ennek nem is most van jelentősége, hanem például az 2019. őszi önkormányzati választáson lehet.

E hét után például jóval kevesebb kérdést vet fel, ha például Egerben minden ellenzéki párt beáll a jobbikos Mirkóczki Ádám mögé, hogy ő legyen a polgármester, vagy például Szombathelyen mindenki az MSZP-s Nemény Andrást támogatja. Az ellenzéki oldal ugyanis most talált egy olyan identitásképző témát, ami összeköt minden szocialistát, DK-s, LMP-s, jobbikost és momentumost: „tiltakozni a rabszolgatörvény megalkotói, a rabszolgatartók ellen".

Érdemes ugyanakkor azt is észrevenni, hogy a teljes ellenzéki összefogásból látványosan kimarad a legeslegújabb ellenzéki párt: a Mi Hazánk. Volner János és Dúró Dóra múlt hétfőn sem vonult ki a parlamentből, amikor a teljes ellenzék otthagyta az ülést, és a tüntetéseken sem jelentek meg a 400 túlórán papíron amúgy felháborodó Mi Hazánk-képviselők.

4. Az ellenzék szimbólumokat támad

Az ellenzéki politizálás egyik újabb meglepő újdonsága, hogy bár konkrét üzeneteket fogalmaznak meg („vonják vissza a rabszolgatörvényt!"), mégis sikerül ehhez szimbolikus dolgokat társítaniuk. Így aztán a tüntetés túlmutat a túlóratörvényen.

Múlt héten például a parlamentben – Kósa Lajos vég nélküli szidalmazása mellett persze – nem magát a javaslatot vagy annak benyújtóit pécézték ki. Kövér László házelnök pulpitusát támadták először, majd – újabb szintet lépve – Szabó Tímea és Tordai Bence a miniszterelnökhöz lépett oda. Élő adásban láthatta mindenki, hogyan reagál a miniszterelnök egy ilyen éles helyzetben: sehogy.

Az ellenzéki képviselők persze folyamatosan pengeélen táncolnak, hiszen ezek az erős támadások visszafelé is elsülhetnek. Az átlagszavazók ugyanis általában nem díjazzák, ha a legmagasabb szintű közjogi méltóságokat vagy intézményeket támadja valaki erőszakosan. Ez esetben viszont látható koncepció, hogy az ellenzék a női politikusokat tolja előtérbe (újabb szimbólum), akik könnyebben meg tudják nyerni a szavazók szimpátiáját.

5. A Fidesz nem aggódik. Jogosan nem aggódik?

És a fő kérdést az utolsó pontig tartogattuk. Lesz vajon ettől több szavazója az ellenzéknek? Akik eddig fintorogtak az MSZP-től, vagy befogott orral sem voltak képesek szavazni Gyurcsányra vagy a Jobbikra, ezután gond nélkül ikszelnek?

Valószínűleg aligha látjuk majd a következő pártpreferencia-mérésekben az ellenzéki tiltakozás hatását. A pártokat ugyanis ettől még nem sokan szeretik meg. Egy fideszes azt mondta háttérben, hogy a Fideszben azért nem aggódnak, mert ezek a jelenetek csak a radikális ellenzékieket szolgálják ki, a Fidesz szavazóit pedig jobban összekovácsolja, így politikai hasznot nem tud ebből az ellenzék kovácsolni.

Látható, hogy a Fidesz nem is mozgósít túl sok energiát, hogy csillapítsa a kedélyeket. A tüntetőket Soros-bérenceknek nevezik, az ellenzéki képviselőket hol puccsistáknak, hol anarchistáknak bélyegzik. A 400 túlóráról pedig azt kommunikálják, hogy az ellenzék hazudik róla, szinte senki nem is fog érezni belőle semmit.

Hosszú távon dől csak el, hogy Orbán ebben az esetben jól érezte-e, hogy nem kell visszakozni a 400 túlórából, és megéri-e hagyni, hogy az ellenzék radikalizálódjon. Ugyanis ha az ellenzék folyamatosan napirenden tudja tartani a témát (és folyton tüntetésre tudja hívni az embereket), egy olyan új tüntető, tiltakozó, sípoló, szirénázó, füstgránátozó tábor jöhet össze, amely már sehogy sem fér bele a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe.

(Borítókép: Donáth Anna 2018. december 16-án. Fotó: Huszti István / Index)