Húszezer forint segíteni fog a vizsgán, de persze te döntesz

A szerző álnév alatt írta a cikket. A történet szereplői két ok miatt nem beazonosíthatók. Egyrészt ami történt, nem tanuló-, oktató- és iskolaspecifikus, hanem a magyar autóvezetés-oktatási rendszer „normál” működésének a része. Bárkivel megtörténhet mindaz, ami a szerzővel, sőt nagyon sokakkal korábban már meg is történt. Emellett ha a szerző a saját nevén jegyzi a cikket, azzal az oktatóját és a vizsgabiztosát is bajba sodorja, miközben ők csak fogaskerekek egy rosszul működő gépezetben.

Jogosítványt szerezni Magyarországon hosszú évek óta szívás. Nem tudom, hogy mint minden, ez is jobb volt-e  régen, mindenesetre amióta vissza tudok emlékezni, szinte csak rémtörténeteket hallottam a témában, idegbeteg oktatókról és megalázó, pofátlan lehúzásokról. Ezek után nem csoda, hogy már előre annyira féltem a jogosítvány megcsinálásától, hogy inkább az utolsó utáni pillanatig halogattam, amikor viszont már nem lehetett tovább bujkálni előle.

De eljött az életemben az a pont, amikor szükségessé vált, hogy ha úgy adja a helyzet, képes legyek automobillal szállítani a gyerekemet, anyámat, kutyámat, macskámat, magamat stb. Úgyhogy az Úr 2018. évében belevágtam, és most nagyon jó lenne azt mondani az utánam következőknek, hogy ne féljetek tőle, ti is vágjatok bele, hiszen csudijó lesz, de nem így van.

Az én tapasztalatom az, hogy valóban

Azokban a történetekben, amikre az emberek többsége már csak rezignáltan huzigálja a vállát, hogy de hát ez már évtizedek óta így megy. Persze nem jó, de ez van. Nos, attól, hogy évtizedek óta áll fenn egy igazságtalan, korrupt rendszer, nem kell és nem is szabad vele megbékélni, nem válhatunk immunissá arra, hogy rengeteg pénzért se tanítják meg az embert vezetni, és hogy azok a kivételes esetek, ha valakinek nem kell fizetnie azért, hogy átmenjen a vizsgán.

Az, hogy az ember milyen rettenetesen kiszolgáltatott, amikor vezetni tanul, már a KRESZ-vizsga után kiderül. Hiszen annak ellenére, hogy több mint százezer forintot befizetett arra, hogy jogosítványa legyen, miután táblaismeretből már bizonyított, az iskola leveszi róla a kezét. Az oktató kiválasztásában, abban, hogy mikor tudja kezdeni az órákat (jobb esetben „csak” egy hónapot kell várni erre), az iskola nem segít, ezt mind egyedül kell intézni, ami miatt az ember már akkor úgy érzi, hogy magára maradt.

Ez az elhagyatottság később is jelentkezhet. Például mikor egy ponton úgy éreztem, másik oktatót szeretnék, csak annyit mondtak, hogy ha váltani akarok, nézzek ki magamnak mást, és beszéljem le vele. Ez pedig azt is jelentheti, hogy az ember újra hónapokat vár egy oktatóra, akiről semmi nem garantálja, hogy jobban fog vele bánni, előzőnél (ugyanez igaz az iskolaváltásra, csak az még pluszpénzbe is kerül). Szóval az, hogy

kiváló melegágya a későbbi visszaéléseknek, amik velem rendre mind meg is történtek.

De oké, az ember végre bent van az autóban, a lába az összes pedálon, fejében a kép: hogyha Pumped Gabo is tud vezetni, nekem ne menne?! És akkor nagyjából az első órán világossá válik, hogy a befizetett kötelező 29 óra + 1 vizsga sehogy sem lesz elég arra, hogy megtanuljon vezetni (és most nyilván nem azokról beszélünk, akiket apa és nagypapa már ötévesen is egyedül küldött el a boltba kocsival, hanem akik tényleg ekkor ülnek életükben először a volánnál).

Persze az oktató személye ilyenkor nagyon fontos, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hallottam jó fej, ténylegesen tanítani akaró, türelmes oktatókról, de azért nem ez a jellemző az autósiskolákban. Nekem nem is sikerült ilyet kifognom. Plusz az, hogy elvileg 29 órába (ami kb. 15 alkalom) kéne besűríteni a vezetés megtanulását, rettentő kapkodóssá és stresszessé teszi az egészet, pláne, ha az oktató borzasztó türelmetlen és a kedvenc szófordulata a „de mondtam már hogy ezt így-úgy, ne így, ne úgy csináld!". Hiszen a vezetés megtanulása nyilván pont úgy megy, hogy valamit szóban elmondanak az embernek, aki onnantól tökéletesen csinálja.

Biztos vannak, akikre tényleg jó hatást gyakorol ez a Csernus doktor-féle megközelítés, de a többség ettől csak még feszültebbé válik, elkezd rettegni a következő alkalomtól, egyre jobban szorong az autóban, és egyre több hibát vét, mert a

Itt pedig még egy érdekes dolog bejön a képbe: hogy mikor dönt valaki a jogsiszerzés mellett. Azok az ismerőseim ugyanis, akik gimnazistaként csinálták meg, sokkal több és durvább verbális megaláztatásról meséltek, mint amennyit én átéltem, hiszen egy felnőtt emberrel kevesebbet engedett meg magának az oktató. De csak ilyen téren.

Az anyagiak szempontjából egy felnőttre mint egy végtelenségig fejhető gyémánytcsöcsű tehénre tekintenek. Ezért a tanulón kívül senkinek nem érdeke, hogy megtanuljon vezetni. Vegye csak meg a tíz, húsz, végtelen számú pluszórát, hisz felnőtt, ki tudja fizetni, aztán ha bukik a vizsgán, jön szépen vissza újabb órákért. Velem a második adag pluszórám befizetésekor történt meg a dolog, amitől a legjobban rettegtem. Az oktató közölte, mennyi lesz a kenőpénz:

20 ezer forint segíteni fog a vizsgán, de persze te döntöd el, hogy kéred-e ezt a segítséget.

Így szól ez. A mondat, aminek már az elhangzásától is úgy érzi az ember, egy életre bemocskolták, hiszen nem kell okleveles műelemzőnek lenni ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mit jelent ez. A pótvizsga díja és az oktató jelenléte együtt kábé húszezer forint. Aki valóban teljes magabiztossággal tud vezetni, ha morálisan sziklaszilárd és kellően vastag a pénztárcája, talán megkockáztatja a nemfizetést, és szépen elvizsgázgat addig, míg ki nem fog egy olyan biztost, akinél nem kell pénzt adni.

De aki tényleg nem tud még eléggé vezetni, és az oktatóján kívül mással nem gyakorolhat (hiszen legálisan csak oktatóval és oktatásra levizsgáztatott kocsival lehet jogsi nélkül kimenni a forgalomba), az pontosan tudja, hogy két lehetősége van. Vagy nem kéri a „segítséget”, és akkor egész biztosan megbukik (nem feltétlenül azért, mert nem fizetett, hanem mert nem tud eléggé vezetni), és szépen veszi tovább az órákat rengeteg pénzért.

Ez a dilemmázás pedig eléggé rányomja a bélyegét a vizsgára való készülésre.

Itt érdemes újra felidézni az iskolát, ahonnan az ember nemigen kap segítséget ebben a helyzetben. Hiszen mondjuk már túl van egy emailváltáson, melyben jelezte, hogy oktatót szeretne váltani, és még olyan, segítőszándékú kérdés se jött, hogy mégis mi a baj. Akkor mit mondanának arra, hogy „helló, az oktatóm pénzt kér a sikeres vizsgáért"? Ezen a ponton merül fel egyébként az is, hogy ilyen helyzetben egyáltalán hova lehet fordulni, kinek szóljak, hogy pénzt kérnek a sikeres vizsgáért.

Bármilyen undorítónak is éreztem magam és a helyzetet, a húszezressel a táskámban mentem vizsgázni. És hogy mi a legnevetségesebb és legrosszabb, ami ilyenkor történhet? Ha jön egy olyan vizsgabiztos, aki nem fogad el pénzt. Velem pontosan ez történt. De nem is az volt a legszörnyűbb, amikor az oktató ezt közölte, és nem is az, hogy

hogy minél rosszabbul érezzem magam a bőrömben, hanem az, amikor pár perc után világossá vált számomra, hogy igazából egyáltalán nem lettem felkészítve a vizsgára.

A 50 órából, amit addigra vettem, ez volt az első alkalom, hogy tök egyedül kellett vezetnem, döntéseket hoznom, parkolnom. Ilyen formában a vezetést soha nem gyakoroltuk előtte, én meg nyilván megbíztam az oktatóban, hogy ha nem is tanít meg szuperül vezetni, legalább addig eljutunk, amivel el lehet menni vizsgázni. Mint kiderült, nem így volt. Meg is buktam, mehettem vissza a pótórákra.

Ebben a második körben pedig már annyira dühös és minden téren (anyagilag, mentálisan, lelkileg és fizikailag) kimerült voltam, hogy

Mivel pedig nem valami őrült ritkaságot kívántam, másodszorra be is jött a lefizethető biztos.

Már a vizsga előtt megtudtam, hogy le van zsírozva a dolog, át fogok menni (előre kellett fizetni). Ennek ellenére le kellett vezetnem az órát, és mindent meg kellett csinálnom. A nagy különbség az volt, hogy nem húztam tételt, hanem, nahát, pont azon az útvonalon kellett mennem, amit a legjobban ismertem. Ahogy érdekes módon a vizsga során az oktatóm és a biztos is úgy bántak velem, mint egy emberrel.

Meg is lett a jogosítvány, de mikor ezt közölték velem, semmilyen jó érzés nem töltött el, csak azt akartam üvölteni, hogy basszátok meg!

És hogy azóta mi van? A tárcámban a jogosítványommal rettegve gyakorlom a vezetést minden adandó alkalommal, hogy talán hamarosan egyedül is autóba merjek ülni, és végre értelmet nyerjen ez az egész, több hónapos rémálom. Hiszen itt állok azzal, hogy nagyjából egy évet és közel 300 ezer forintot áldoztam arra, hogy megtanuljak vezetni, mégsem tudok magabiztosan ülni a volán mögött.

Ezt pedig nemcsak én és a hozzám hasonló bizonytalan kezdő vezetők lelke sínyli meg, hanem a közlekedésbiztonság is, ugyanis

A korrupció pedig pont ebből táplálkozik. Hiszen amikor az ember beiratkozik az iskolákba 150-170 ezer forintért, nem számít arra, hogy ez az összeg a duplájára nő majd, és a végén az a plusz húszezer a tanuló számára szinte már áldás, mindenki másnak pedig rettenő kényelmes. A biztos és az oktató gazdagodnak, az állam is szedi a díjat, az autósiskoláknak pedig továbbra sem kell erőfeszítést tenniük, hogy az oktatókat felkészítsék, miként kell emberekkel bánni és a lehető stressszmentesebb környezetet megteremtve vezetni tanítani őket.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)