25 éve ölték meg a szegedi cukrászcsaládot

A Z. Nagy család kiirtása az egész országot felkavarta, Szegedet valósággal sokkolta. Főleg azért, mert a családfőt ismert, köztiszteletben álló vállalkozóként tisztelték, mert a rendszerváltás után megjelent, kétes üzletekből meggazdagodó figurákkal ellentétben ő szorgalmával, tehetségével gazdagodott meg. Vagyonával nem hivalkodott, a neve sosem merült fel kétes figurák között. 

A helyiek éppen ezért értetlenül álltak a gyilkosság előtt. Szegedet ebben az időszakban a „bűn városaként" emlegették. A városban és a környékén valóban csúcsra jár a bűnözés. Nagyüzemben folyt a csempészés, az olajhamisítás, a helyi maffia védelmi pénzeket szedett a vállalkozóktól, a rendőrség pedig tehetetlennek tűnt. A délszláv háború miatti menekültáradat pedig nemcsak a menekülteket, de a profi bűnözésből élő külföldieket is a környékre csábította, akik szerves részeivé váltak az illegális ügyleteknek. 

Éppen emiatt a cukrászcsalád lemészárlása mögött sokan a helyi alvilágot sejtették, mondván, Z. Nagy Bálint talán megtagadta, hogy védelmi pénzt fizessen, és ez lett a veszte. Ezt a teóriát azonban cáfolta, hogy ha követeltek is volna tőle védelmi pénzt, amit ő esetleg megtagadott, ilyen brutális válaszreakció akkor sem következett volna. Megesett ugyanis, hogy valaki nemet mondott a zsarolóknak, de a legsúlyosabb esetben is legfeljebb „csak" megverték az illetőt. Na de hogy családostól megöljék, az kizárt.

Hasonló mészárlás egyébként előtte bő egy hónappal, december 19-én Kecskeméten is történt. Akkor egy, a rendőrség által is jól ismert kecskeméti vállalkozót, Horváth Antalt, a feleségét és egy jugoszláv barátjukat lőtték fejbe ismeretlenek. A gyilkosság idején a lakásban tartózkodott Horváthék nyolcéves kisfia, de neki megkegyelmeztek a gyilkosok. Ám a Horváthék ellen elkövetett gyilkosság nemcsak ebben különbözött a szegedi mészárlástól, hanem abban is, hogy a kecskeméti áldozat kétes figura hírében állt, valutázott, fegyverekkel kereskedett. Mint később kiderült, Horváthék rablógyilkosság áldozatai lettek. Január 4-én Orosházán fojtották meg Némethné Márton Editet, aki az 1991-ben elrabolt Farkas Helga nagynénje volt. Mielőtt megfojtották, meg is kínozták, két kislányát azonban életben hagyták. Ezt követte a Z. Nagy-gyilkosság, majd három nappal később a jugoszláviai Palicson, majd rá egy napra Szabadkán csaptak le a gyilkosok. 

A lehetséges gyilkos képbe került

A Z. Nagy család kivégzése után néhány nappal a rendőrség már tudta, hogy egy Magyarországon törvényesen tartózkodó jugoszláv férfinak, Magda Marinkónak köze lehet a kecskeméti és a szegedi gyilkosságokhoz. Az 1963-ban Szabadkán született Marinko már fiatalon bűnözésből élt, a hatóságok elől menekülve pedig 1986-ban beállt a francia idegenlégióba, ahol több évet lehúzott. Már profi gyilkosként tért vissza a szülőhazájába, ahol a délszláv háborúban is részt vett, állítólag a rettegett halálbrigád, a rablógyilkosságokat előszeretettel végrehajtó Arkan Tigriseinek egyik tagjaként. 1993-ban, törvényesen telepedett le Magyarországon, ahová menekültként érkezett, de ekkor már körözte a jugoszláv rendőrség. Szegeden telepedett le, és ismert arca lett az éjszakai életnek. Jól élt, alapított egy kis céget is, de ez valójában csak arra szolgált, hogy úgy tűnjön, abból van pénze.

Makkosházán, egy emeletes házban lakott. Egyik volt szomszédja az Indexnek azt mesélte, hogy a férfi kifejezetten udvarias volt a lakókkal. Amikor a lépcsőházban összefutottak, Marinko mindig külön köszönt a szomszéd kisgyerekének, és meg is simogatta a fejét. Egyetlen rossz szokásaként azt hozta fel az egykori „lakótárs", hogy a szerb férfi a ház előtti füves területre parkolt a kocsijával, ha éppen nem volt elég parkolóhely. Nem igazán járt fel hozzá senki az albérletébe, csak a „bombázó barátnője" – mesélte a szomszéd. Ő azt mondta, nem tudta, hogy hívják a férfit, csak akkor azonosította be, amikor már a bűnügyi hírekben szerepelt. 

Fotó: Arcanum.hu

A nyomozók cselhez folyamodtak, amikor Marinkót becserkészték. Azzal az ürüggyel, hogy tisztáznia kell néhány dolgot a letelepedési engedélyével kapcsolatban, 1994. január 28-ára beidézték a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságra. Marinko mit sem sejtve jelent meg a rendőrségen, és az őt fogadó Kószó Zoltán nyomozó kérdéseire is nyugodtan, higgadtan válaszolt.

Egészen addig meg tudta őrizni a nyugalmát, amíg rá nem jött, hogy csapdába csalták, és valójában a gyilkosságok miatt idézték be. Ekkor azonban olyan dolog történt, ami ritka a hazai kriminalisztika történetében: Marinko nekitámadt az őt ekkor már gyanúsítottként kihallgató rendőrnek. Ehhez persze az is kellett, hogy Kószó hátat fordítson neki. A nyomozó ugyanis egy írógépet akart visszatenni a helyére, ezért fordított hátat a gyilkosnak, aki ezt kihasználva felállt. De Koszó ezt észrevette, ezért úgy fordult vissza, hogy közben a felemelt írógépet egyből Marinko hasához vágta. Dulakodni kezdtek, a nyomozó segítségért kiáltott. Az irodába berohanó kollégáival végül közösen teperték le a szerbet, aki belátta, nincs esélye a túlerővel szemben.

Pintér Sándor nyugalomra intett 

Marinko már rendőrkézen volt, de Szegeden nem múlt el a páni félelem. Az országot olyannyira megdöbbentette a tragédia, hogy az akkori országos rendőrfőkapitány, Pintér Sándor is kénytelen volt megszólalni. Pintér a szegedi közbiztonsággal kapcsolatban a helyiek szemére vetette, hogy noha az önkormányzattal közösen megpróbálták felszámolni a helyi KGST-piacot, a szegediek ezt nem hagyták. (Az olcsónak számító KGST-piac a bűn egyik melegágyaként otthont adott mindenféle seftelőnek és csibésznek, ezért akarta a rendőrség ellehetetleníteni a működését.) Pintér azt kérte az emberektől, hogy ne tüntetésekkel, hanem konkrét segítséggel támogassák a rendőrséget, mert a gyilkosokat csak így tudják elkapni. 

Néhány hónappal később Z. Nagy Bálint első feleségétől származó fia, aki a gyilkosság idején már Svédországban élt, hazajött, és újranyitotta a híres cukrászdát. „Nincs mitől félnünk, csak az félhet, aki valami rosszat csinált, mi pedig már lassan öt éve külföldön élünk, és semmi kapcsolatunk nincsen az itteni dolgokkal. De az biztos: jólesett, hogy a rendőrség személyi védelmet biztosított számunkra" – nyilatkozta akkoriban az édesanyja. A cukrászda tényleg újra kinyílt, de aztán később bezárt, és a cukrászmester fia visszament Svédországba. 

A vicceskedő gyilkos

„Tchibo. A legtöbb, mi adható" – egykori ügyvédje, dr. Jádi János szerint ezzel a kilencvenes években futó népszerű kávés tévéreklámmal felelt Magda Marinko arra, milyen büntetésre számít a gyilkosságok miatt. Marinko hajlamos volt „vicceskedni", környezete viccesnek tartotta. 

Mire Jádi a védője lett, Marinko már jó pár, hatóságilag kirendelt ügyvéden túl volt. Volt, aki azért lépett vissza, mert névtelen telefonálók fenyegették meg, de a kecskeméti Jádi bevállalta a „délvidéki terminátor" védelmét. Marinkóról az ügyvéd anno elmondta, hogy viszonylag kevés iskolát végzett, ennek ellenére világlátott, képzett ember, aki Szabadkán magyarul is megtanult. Már a rácsok mögött volt, amikor elkezdett rendszeresen olvasni, és megtanult rajzolni is. Főleg a történelmi regényeket kedvelte.

Amikor egy interjúban Marinko habitusáról kérdezték, ügyvédje olyan kemény, céltudatos emberként jellemezte, aki tud uralkodni magán, hideg fejjel gondolkodik. „Jól kiképzett katona, s ilyen értelemben gyilkosnak tartja magát. Ha parancsot kellett teljesítenie, megszűnt körülötte a világ, kikapcsolta az érzelmeit, csak a célra koncentrált. Légiós múltja ezt igazolja is" – mondta róla az ügyvéd. De Jádi szerint Marinko családi körben megnyerő, barátságos, aki el is érzékenyült, amikor családtagjai a börtönben meglátogatták. 

A Marinkóval verekedő Kószó Zoltán nyomozó az 1994-es év nagy részét „ügyfele" társaságában töltötte, hetente legalább háromszor, napi 5-6 órán át hallgatta ki a szerb férfit. „Életének nem hétköznapi eseményeivel valóban próbált elkápráztatni, s egyénisége is olyan, hogy nagy hatással tud lenni környezetére. Az őszintesége szintén amellett szólt volna, hogy a nyomozótiszt, ez esetben jómagam, egy kicsit megbillenjen a szimpátia irányába, de elég volt a kihallgatás ideje alatt csak egyszer is újra felkeresni mondjuk a Z. Nagy gyilkosság helyszínét ahhoz, hogy a barátkozós érzés örökre eltűnjön az emberből. Én inkább azt mondanám, közös munkánk során – mert bizony a kihallgatás nem más – mindvégig higgadt, józan volt a kapcsolatunk" – emlékezett vissza a rendőr egy későbbi interjúban. 

Magda Marinko perének ítélethirdetése után 1995. október 6-án

Fotó: Földi Imre

A Marinko-per tárgyalásán meghallgatták Z. Nagy Bálinték ismerőseit is. A néhai cukrász szomszédja távolságtartó, zárkózott emberekként jellemezte az áldozatokat. A szomszéd arról is beszélt, hogy a cukrászmester és felesége a gyilkosságot megelőző időszakban úgy viselkedett, mintha tartottak volna valamitől. A tanú beszámolt arról, hogy házastársával a tragikus esemény előtt néhány nappal az esti órákban egy szabadkai rendszámú – fehér színű – Daihatsu márkájú autót láttak parkolni Z. Nagyék házánál. Z. Nagyék vállalkozásának egyik alkalmazottja pedig arról beszélt a bíróságon, hogy a gyilkosságot megelőző másfél hónapban főnöke és felesége rendkívül idegesek voltak, és gyermekeikre is megkülönböztetett figyelemmel vigyáztak. De hogy miért voltak idegesek, azt az egykori alkalmazott nem tudta megmondani. 

Csak a szegedi gyilkosságot tagadta

Magda Marinko elismerte a gyilkosságokat, egy kivételével. Az eljárás alatt végig tagadta, hogy Z. Nagyékat ő ölte volna meg. A rendőrök szerint egyszerűen azért tagadta ezt, mert gyerekek is az áldozatok között voltak, és neki mint harcosnak szégyenteljes tett gyermeket ölni. 

A nyomozók szerint Marinko állítása ellenére ő ölte meg a cukrászcsaládot. Mindezt az alábbiakra alapozták:

• a kecskeméti Horváthékat ugyanazzal a Skorpió típusú géppisztollyal ölték meg, mint Z. Nagyékat;
• a Z. Nagyéktól elrabolt ékszerek közül a családfő első felesége 17 darab ékszert felismert;
• a szegedi ház fürdőszobájában lefoglaltak egy olyan zseblámpát, ami Marinko egyik korábbi lakótársa szerint a szerb férfié volt;
• Marinko cipőjén olyan sarat találtak, ami a cukrászcsalád kertjében volt, ráadásul egy fantomkép alapján valaki felismerte a szerbet.

A bíróság azonban a bizonyítékokat nem találta kellően erősnek, így a Z. Nagy család ügyében senkit nem ítéltek el a gyilkosság elkövetőjeként. Hivatalosan tehát a mai napig nem tudni, ki végzett velük.

A gyilkosságok miatt végül 1996-ban jogerősen elítélték életfogytig tartó fegyházra, azzal a feltétellel, hogy a legkorábban feltételesen 2021-ben szabadulhat. Ám nem valószínű, hogy szabadulni is fog, mivel a börtönévek alatt összeszedett néhány fegyelmit. Volt, hogy börtönőrökre, máskor rabtársaira támadt rá. Egyik egykori társát 2014-ben, Peruban ölték meg. 

Ám ha szabadulna is, azonnal átadnák a szerb hatóságoknak. Szerbiában ugyanis a távollétében öt gyilkosság miatt szintén elítélték mint az Árkán Tigrisei néven ismert halálkommandó tagját. Ott halálra ítélték, de mivel a  halálbüntetést 2001-ben Szerbiában eltörölték, így életfogytig tartó büntetés vár rá odaát. Ami most 40 év. 

Borítókép: Z. Nagy Bálint és családja temetése Szegeden, a belvárosi temetőben 1994. február 7-én. Fotó: Németh György / MTI.

A Leporolt akták - Perben a XX. századdal című kötet negyven bírósági ügyön át mutatja be történelmünket az első világháborútól a rendszerváltozás utáni évekig.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!