Szép lassan szertefoszlanak a bódvalenkei fiatalok álmai

Az Abcúg riportja. 

2015. augusztusában két napot töltöttünk Bódvalenke Freskófalu éves roma folkfesztiválján, a korábban Sárkányünnep néven futó Bóvalenkei Vigasságokon. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, határ menti kis faluban ez az egyetlen szórakozási lehetőség – egy évben egyszer. Öt fiatal, akikkel a fesztiválon ismerkedtünk meg, arról mesélt az Abcúgnak, milyen kamaszként, fiatalként élni egy ilyen isten háta mögötti helyen, és arról, nekik milyen terveik vannak a jövőre.

Három és fél év elteltével kitaláltuk, felkeressük Vikit, Ginát, Bálintot, Patrikot és Timit, hogy megnézzük, merre halad az életük, és mi lett velük azóta, hogy először és utoljára találkoztunk. Ilyenek, és így élnek most.

Maradnék már, megszoktam.

“Remélem, hogy egyszer majd el tudok költözni a szülői házból, ott szeretnék letelepedni, ahol lenne munkám” – ezt mondta három és fél évvel ezelőtt, a 2015. augusztusi Sárkányünnepen az Abcúgnak az akkor 18 éves Gina a jövőbeli terveiről. A fiatal lányt aztán saját kérésére egy menyasszonyi ruhában fotóztuk le egy cigány esküvőt ábrázoló falfestmény előtt. A ruha Gináé volt, de rendeltetésszerűen soha, azóta sem használta.

Amikor január közepén megkerestük, hogy megtudjuk, mi történt vele első találkozásunk óta, Gina körül egy kis családot találtunk.

“Nem sokkal azután a nyár után Szolnokra mentem dolgozni, vonatokat takarítani. Egy évet töltöttem ott, közben összejöttem Tompival, a párommal, akit még itthonról ismertem” – magyarázta Gina, karján lassan egy éves kislányával.

A most 21 éves lány női szabó képzésen tanult épp, amikor megismerkedtünk vele, amit sikeresen be is fejezett azóta. A probléma csak az, hogy a környéken nem tudott elhelyezkedni vele. Gina ezért tovább keresi a helyét a munkaerő-piacon: “nagyon szeretném megcsinálni az érettségit, aztán pedig egy óvodai dajka-képzést”. Azt reméli, érettségivel talán könnyebben felveszik valamelyik környékbeli óvodába, vagy akár a Bódvalenkén működő Biztos Kezdet Gyerekházba.

“Most már megszoktam ezt a helyet, messze nem mennék” – mondta most Gina, aki három és fél éve még kételkedett benne, hogy a közeli kisvárosból, Ongáról Bódvalenkére költözve bírni fogja-e majd a jóval eseménytelenebb falusi életet. Akkor vele egykorú barátnőjével, Vikivel arról panaszkodtak az Abcúgnak, mennyire kevés szórakozási, szabadidő-töltési lehetősége van az itteni fiataloknak. Bulizni is alig tudnak járni, mert ahhoz több kilométert kellene sétálniuk minden alkalommal. “A legtöbb korunkbeli lánynak úgyis ezért van már gyereke meg családja” – mondta akkor a fiatal lány. Nincsen miért hajadonnak maradniuk, mert úgysem élvezhetik a szabadságukat.

Most, egy nem tervezett terhesség után ő is gyereket nevel, és bár örül egyéves kislányának, 8-9 évig még biztosan nem szeretne másikat.

- Ha visszajövünk megint három év múlva, akkor mit fogunk itt találni?

Családot.

-Hogy érted?

-Hát, hogy…?

Három évvel ezelőtti találkozásunkhoz képest külsőre talán Rusznyák Patrik változott a legtöbbet. Nem véletlen, az azon a nyáron még 11 éves kisfiú közben kamaszodni kezdett – most, 14 évesen inkább férfias, mint gyerekes a kinézete. Kicsi, a fiú azóta is jó egészségnek örvendő pónilova most már nem vágott olyan nyugodt fejet, amikor a portré kedvéért Patrik ismét ráült a hátára.

A kamaszfiú három éve, a bódvalenkei Sárkányünnep napján még azt mondta az Abcúgnak, ha befejezi a tanulást kőműves szeretne lenni, és Kanadában vagy Angliában élni. Legközelebbi terve pedig a jogsi megszerzése volt, amint a kora engedi, “hogy könnyebben foroghassak”. A külföldre költözés azóta kiesett a vágyai közül: “Inkább Miskolcon” – mondta, mikor arra kérdeztünk rá, hol élne akkor legszívesebben.

Patrik 14 évesen, amikor a nyolcadikat kellene taposnia, még a hatodik osztályt végzi – bukása miatt most már egy edelényi általános iskolában a szomszédos hídvégardói helyett, ahol körzet szerint a bódvalenkei iskolások tanulnak. Az interjú alatt végig nagyon szűkszavú fiú úgy képzeli, a nyolcadik elvégzése után továbbtanulás helyett inkább dolgozni megy majd: mivel most ott van építkezéseken munka, lehetőleg Budapestre. Mikor rákérdeztünk, miért beszélgetünk most csak tőmondatokban, mikor három éve még hosszasan beszélt a terveiről, félmosollyal annyit válaszolt: “akkor még kicsi voltam”.

Most többet ülök bent a házban, mint kint szoktam lenni. Tévézek.

Három éve váltig állította, hogy nem szeretne nagyon fiatalon gyereket, most meg kislányával állt ugyanazon freskó elé Patrik nővére, a most 21 éves Rusznyák Viki. Akkor még egészen komolyan állította, hogy táncosnő szeretne lenni, és nagy álma volt a roma rapper LL Junior fellépésein háttértáncolni, mostanra viszont már teljesen elengedte ezt. “Ha nem karol fel senki, én nem tudok kimenekülni ebből a faluból” – mondta.

A legmesszebb, ameddig eljutott, az a Bódvalenkétől nem egész 60 kilométerre lévő Sajószentpéter. Ide közvetítette ki a munkaügyi központ hegesztő képzésre a vékony testalkatú fiatal, lányt, ki tudja, milyen megfontolásból. Ha mást nem is, a párja megismerését ennek a képzésnek köszönheti. Jánossal, aki Viki osztálytársa volt a tanfolyamon, hamarosan gyerekük született: Anna nevű kislányuk most már két éves.

A pár nem tervezte a gyereket, Viki azt mondta, talán együtt sem maradnak, ha nem esik teherbe. Kapcsolatuk nem megy olyan simán, mint amennyire szeretnék, amiben nagy szerepe van annak is, hogy a pár nem tud önállósodni és elköltözni a szülői háztól. “Laktunk Sajószentpéteren az anyósoméknál, de azt nem bírtam, ezért ide költöztünk Bódvalenkére az én szüleimhez. Itt meg János nem szeret.” Hozzászokott a városhoz, ahol van élet és minden kéznél van, amire az embernek a mindennapokban szüksége van.

Viki is érzi, hogy könnyebb lenne városban élni, főleg kislányuk miatt, aki epilepsziás, ezért előfordul, hogy gyorsan van szüksége orvosi segítségre. “Péteren öt perc alatt bent vagyunk a kórházban, itt meg mire kiér az orvos, addigra jóformán meg is hal a gyerek” – mondta.

Amíg azonban egyiküknek – se Vikinek, se Jánosnak – nincs igazán stabil jövedelme, a városba, albérletbe költözés fényévnyi távolságra marad. Vikinek ráadásul nehéz lesz munkát találnia, ha a lánya óvodába megy majd. Végül semmilyen szakképzést nem fejezett be, még a szociális gondozóit sem, amit első találkozásunkkor végzett éppen. “A szóbeli rosszul sikerült, pótvizsgára meg nem mentem vissza” – mesélte.

“Jó nekem itt” – mondta mégis Viki a beszélgetés végén, félig inkább azért, hogy hárítsa a jövőbeli terveivel kapcsolatos kérdéseinket.

Amondó vagyok, amit eltervezek, befejezem.

Az öt fiatal közül, akiket három és fél év után újra meglátogattunk, Bálintnak van a leginkább sínen az élete. A fiú, akinek tíz éves tervei között szerepelt, hogy jogosítványt, hegesztő szakmát szerezzen és Németországba menjen dolgozni, menetel a céljai elérése felé. A jogosítvány megvan, “most már nem kell buszozni, hogy dolgozhassak”, a hegesztő szakmát is elvégezte, maradt a harmadik: Németország.

“Épp tegnap beszéltük a testvéremmel, hogy rá kell feküdnöm a németre” – mondta Bálint, aki azért van könnyebb helyzetben, mert bátyja már évek óta Németországban dolgozik, és biztosította a fiút arról, hogy szerez neki munkát, ha megy már a német. Egyelőre “a Youtube-on szoktam oktatóvideókat nézegetni, de tudom, hogy sokkal többet kéne”.

Amíg alakul Németország, Bálint igyekszik minél több munkát vállalni, hogy önállóságot és kényelmet teremthessen magának. Tavaly például 8-9 hónapot fixen Budapesten volt: a Kopaszi-gáton épülő lakóparkban gipszkartonozott egy brigáddal. “Rokonokkal albérletet veszünk ki erre az időszakra, és csak néha járok haza Bódvalenkére.”

Ilyenkor, télen szünetel az építőipari munka, így Bálintnak is több szabadideje van. Ilyenkor szeretett Ladáját bütykölgeti.

Bálint az mondta, ha három és fél év elteltével megint visszamennénk Bódvalenkére, szeretné, ha már nem találnánk itt. “Talán családom is lesz majd” – tette hozzá, de azért hamar elmondta, hogy nincs még választottja. “Olyan lányt szeretnék, aki rendes, nem beszél csúnyán és nem nagyképű – errefelé meg még olyat nem találtam.”

Vagy haladunk kicsit, vagy maradunk úgy, ahogy vagyunk.

A cikkünkben  szereplő fiatalok közül három és fél éve még kilógott a lányoknál, Ginánál és Vikinél két évvel idősebb Timi: ő ugyanis már akkor anya volt, méghozzá duplán. Sok próbálkozás után ikreik születtek párjával, Norbival. Őket mostanra már beérték a lányok, de az ikreknek: Melaninak és Violának azóta kistestvére is lett. Bővült a család.

Ezzel párhuzamosan azonban semmit sem javult Timiék anyagi helyzete: Norbi hiába próbálkozott, nem tudott elhelyezkedni sehol sem a környéken. A miskolci Bosch gyárban például Timi szerint “nagyon megválogatják” a munkaerőt, hiába van meg a nyolc általánosa, a belépő teszteken elvérzett Norbi. “Lenkéről senkit nem ismerünk, aki bekerült volna oda.” Az önkormányzatnál ráadásul most a közmunka is szünetel.

Bár anyósáék házából már elköltöztek, Timiék most sem egyedül laknak, hanem a lány nővére és családja szomszédságában, egy közös telken. Továbbra is egyik legnagyobb vágyuk marad, hogy Bódvalenke helyett egy nagyobb településen élhessenek. A szlovák-magyar határ menti településen ugyanis szinte semmi nincs: se óvoda, se iskola, de még az orvosi ellátás is foghíjas a faluban. Ha szükség van rájuk, gyógyszereket beszerezni is nagyon nehéz.

“Hát, szerintem vagy haladunk kicsit, vagy maradunk úgy, ahogy vagyunk” – válaszolta Timi arra a kérdésünkre, szerinte mit találunk majd itt, ha három és fél év múlva megint visszajövünk. Nagy csodákra nem számít, leginkább egy állandó munkát szeretne. “Mindenhez értek. A gyerekek születése előtt közmunkában dolgoztam, de bármilyen munka jó lenne: takarítás, varrás, vagy ami éppen van.”

A 2015-ös képen Timi férje, Norbi is szerepelt. Ő a találkozó idejében a környékbeli erdészetben volt alkalmi munkán, ezért nincs rajta a friss fotón.