A Nyugat lett az igazi célpont

Ma már az ellenkezője lenne furcsa, így a Terror Házában tartott megemlékezésen Schmidt Mária rögtön egy hatásos junckerezéssel indított, mondván „nem szokása köntörfalazni”, egy ilyen emléknapon különösen nem. A főigazgató arról beszélt, mennyire elkeserítő, hogy az Európai Bizottság elnöke részt vett Marx szoboravatásán tavaly májusban, és, hogy az európai közéletnek még mindig részei lehetnek kommunista pártok, dacára a százmillió ember életét követelő rendszer hazugságának.

hétköznapivá tették emberek megbélyegzését, kizárását, megsemmisítését. Elfogadottá tette

• a sajtószabadság teljes hiányát,
• karanténba zárta, majd felszámolta az ellenzék pártjait,
• egy párt lett, egy irány, egy világmagyarázat,
• a választókat ostobának tartotta,
• a társadalmat hívőkre és alsóbbrendű hitetlenekre osztotta.

„Demokrácia helyett jött a népi demokrácia, azaz a diktatúra”, üldözések és kivégzések.

Ezt a rendszert leromboltuk, ehhez kellett 1956, Nagy Imre újratemetése és „egy 25 éves fiatalember szavai, amelynek hallatán a bátrak is behúzták a nyakukat” - mondta a Nagy Imre szobrot 30 évvel később a Kossuth tér közeléből elmozdító Orbán Viktorra utalva Schmidt. (Vannak ilyen kanyarok az életben, ehhez elég volt a beszédnek helyt adó terem falára pillantani, ahol ott lógott a 2010-ben még Petőfi-díjal kitüntetett, mára már ideológiai ellenségnek tekintett Anne Applebaum amerikai történész fényképe.)

„Most a világ mindenkori kommunistái csuklóztatni akarják” Közép-Kelet-Európa „viharedzett polgárait”. Azzal vádolják a magyarokat, „hogy kirekesztők, homofóbok, rasszisták vagyunk, nem tiszteljük az európai értékeket”, amelyek ők annak tartanak, miközben azokat az értékeket, amelyek nekünk drágák és fontosak, semmibe veszik” - mondta Schmidt.

Szerinte Nyugaton elfogadhatatlan demokráciafelfogással szembesülünk, „amely tárgyalópartnernek tekinti a tömeggyilkosok utódait, legyint a bűnökre, ma is általános igazság kizárólagos birtokosának tartja magát.”

Mindehhez a főigazgató szerint az vezetett, hogy nem volt elszámoltatás a rendszerváltáskor, amely a „polgárok nemeslelkűsége” miatt vértelen volt, de, „hogy ennek mekkora az ára, arra most kezdünk ráébredni: a kommunisták teret kaptak a demokratikus hazai közéletben” és nyugaton „ahol már a választások eredményét sem tisztelik” a kommunizmushoz kísértetiesen hasonló módszerekkel egyesítenék Európa polgárait.

Ezzel szemben kell a megemlékezés, amely olyan, mint egy vírus elleni védőoltás.

„Van elég anyagunk, hogy egész Európát kigyógyítsuk”

- ígérte Schmidt, aki után a Fidesz listavezetőjeként az Európai Parlamentbe készülő Trócsányi László igazságügyi miniszter sikeresen vitte tovább a Nyugatot ostorozó vonalat.

A miniszter brüsszeli és párizsi nagykövetként szembesült azzal, mennyire keveset tudtak és tudnak a kommunizmus bűneiről Nyugaton, és milyen idealizált képük volt a diktatúráról. Így elbagatellizálják bűneit.

Ezért fordulhat elő, hogy van Nyugaton olyan, aki „a demokrácia elleni merényletnek tekinti, hogy újra felállítjuk a kommunisták által felszámolt közigazgatási bíróságokat” - tért rá az aktuálpolitikára Trócsányi, akinek irányítása alatt lehetővé válik, hogy a jövőben a mindenkori minisztertől függjenek a bírói kinevezések a bíróság ezen ágánál, kérdésessé téve a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztásának demokratikus alapelvét.

„Megadjuk, de meg is követeljük a kölcsönös tiszteletet. Egyenrangúak vagyunk, nem fogadjuk el az új és régi demokráciák közötti különbségtételt” - mondta Trócsányi.

Ákos, a tárlatvezető

Az emléknap nemcsak az új kánonnak megfelelő ünnepi beszédeket hozta el, de rendhagyó tárlatokat is: többek között Nagy Feró és Ákos kísért végig egy-egy látogató iskolás csoportot. A nemzet csótányát sajnos nem láthattuk, viszont a múzeumnak zenét is szerző énekes vezetésébe szerencsésen belesodródtunk. A történésszel közösen vezetett csoport árnyaltabb képet kaphatott, mint amilyen az emeleti beszédet hallgatóknak kijutott.

Ákos szerényen vitte saját szerepét, előadói rutinjával valószínűleg megoldotta volna egyedül is a feladatot, de udvariasan többnyire csak saját benyomásaira és zenei magyarázataira korlátozta szerepét, elnézést kérve, ha ő maga is kitért történelmi részletekre röviden.

Viszont így kiderült, hogy az első teremben a látogatót 17/8-ban írt zene fogadja, ami valójában „nem zene”, mondta Ákos, mert ilyen ütemben zene nincs, viszont jól kifejezi a fenyegető lüktetést, amelyet a két, egymást követő szélsőséges rendszer jelentett.

A zene viszont hiányzik Szálasi Ferenc és a nyilasok termében, ahol csak a Dunába csobbanó holttestek hangjai hallatszanak. Ákos szerint ehhez nem lett volna helyes zenét adni.

A történész tárlatvezető itt beszélt arról, hogy mind a haláltáborokba elhurcolt "cigány és zsidó honfitársaink" deportálásában, mint a málenkij robotra Szovjetunióba hurcoltak elszállításában "a magyar hatóságok aktívan közreműködtek." 

Ettől függetlenül továbbra is aránytalannak tűnik, hogy a Terror Házában a nyilas uralomnak egyetlen terem jutott – az előtte lévő inkább közös, mert egyszerre szól a szovjet és a német megszállásról – míg a kommunizmus diktatúrája három emeleten húzódik. Nevesített áldozatai a kommunizmusnak vannak, és a haláltáborokba deportált csaknem félmillió magyar zsidók tömege sincs annyira hangsúlyosan jelen, mint a Gulag, amely a múzeumi anyag szerint Magyarországról 6-800 ezer embert szippantott magába, akik közül 300 ezer meghalt.

A marhavagont idéző teremben Ákos a háttérben hallható zakatolás megkomponálásáról beszélt, és arról, hogy ez a terem a Szovjetuniót ábrázoló térképszőnyeggel is mutatja, mennyire más ez a múzeumkoncepció, mint az, amit általában a múzeumokról képzelünk.

„Túlélők mondták, hogy aki a 3-4 heti marhavagonos utat túlélte, annak már volt esélye” - vette át a szót a tárlatvezető, fellibbentve egy fontos különbséget Auschwitz és Kolima között. Ettől még nem volt emberibb a Gulag – pontosabban a külföldieket fogva tartó Gupvi –, de mégsem elhanyagolható, még akkor sem, ha Ákos egy másik túlélőt idézett fel, akinek a szibériai táborban azt mondták: nem dolgozni hozták őket ide, hanem, azért, hogy megdögöljenek.

Ákos – akinek táblabíró nagyapját kislányával, Ákos édesanyjával együtt kitelepítették – egyszer a tárlat során hosszabban kitért arra is, mivel szembesült, amikor a megtisztelő feladatot elvállalta: azzal, hogy sokan a múzeumot látatlanban elutasították. Szerinte részben olyanok, akik a kommunizmusban játszottak aktív szerepet vagy azok utódai. Élénken él benne egy rádiós beszélgetés, ahol a meg nem nevezett műsorvezető „soknak” tartotta a múzeumban lévő erőszakot. „Kérdeztem, járt-e bent, azt mondta, igen. Mondtam neki, hogy a világnézetükért, származásukért meghurcoltaknak emléket állítani szerintem helyes, de valóban sok, például a pincében azt a hologramos alak az akasztófánál. Azt válaszolta, igen, az is túlzás. Mondtam, hogy olyan nincs is. Tehát soha nem is járt a múzeumban, mégis támadta. Aztán lekeverték, jött a zene” - mesélte Ákos, aki mellett a történész tárlatvezető is sok olyat mondott, amivel a rendszerváltás után születettek még sosem találkozhattak, hiszen magunk mögött hagytuk a 20. századot: a hatalomra törekvő kommunisták igyekeztek gyorsan magukhoz ragadni az oktatást, ezért államosították az iskolákat, felismerték a propaganda szerepét, félelemre építettek, egészen kis dolgokért is súlyosan büntettek, például öt évet kapott egy fiatal, mert az aszfaltra írta, hogy Kötelet Rákosinak. „A rendszert nem lehetett kritizálni, főleg a vezérét.”