Mesés Hetés, az elfeledett zalai végvidék

Több hely van ebben a kis templomában, mint ahányan összesen lakják ezt a négy falut. Ezt Furján Gergely mondja, a hajdani TSZ-traktoros és nyugdíjas mezőőr, akinek a pajtájában áll egy gyönyőrű traktor, egy 1965-ben gyártott nyugatnémet Hanomag. Furján Gergely 80 felett is jó egészségnek örvend, de ő az egyetlen, aki még itt él arról a fotóról, ami most a zalaszombatfai régi szövőműhelyben lóg a falon. Egy fekete-fehér kép a negyvenes évekből, a falusi iskolából. A fonó most kiállítóhely, amit a Pestről „leköltöző” művész házaspár csinál, szívesen tanítanák újra másoknak is a hagyományokat, ha lenne kinek. Gergely bácsi a maga részéről inkább szkeptikus. „Nem lesz itt már benépesülés, a régi dolgokat ezek az öreg helyiek már nem fogják megtanulni újra” – mondja, amikor a konyhájában leülünk beszélgetni.

A Hetésben járunk a Mi Vidékünk projekt keretében, Zala aprófalvas határmenti részén, egy köpésre a szlovén határtól. Azt mondják, itt a legjobb a levegő, csak már nincs nagyon, aki szívja: a négy hetési faluban összesen nem lakik 200 ember. Mármint a magyarországiakban, mert a tájegység átér Szlovéniába is, ahol jobbak is a viszonyok. Az ötvenes években traktorjával Furján Gergely szántotta a határsávot, ahová akkor senki nem mehetett. Miután Rákosi alatt Titóból láncos kutya lett, itt is nekifogtak, hogy a III. világháború majdani frontországaként kiépítsék a magyar Maginot-vonalat, a határövezetben házakat bontottak le, korlátozták a szabad mozgást, és nem engedték az építkezéseket. Hetésnek többek szerint akkor fellegzett be. A fiatalok idővel elmenekültek innen, a lányokat a közeli laktanyák is vonzották, a fél falu határőr-férjjel költözött az ország másik felébe.

A régi határátkelő elhagyott őrbódéin túl nemcsak az út felfestései változnak meg. A legfeltűnőbb az emberek hiánya: itt, a Muravidék magyar részén elaggott aprófalvak sokszor lakatlan házai mutatják: hazaértél. Hetést kettévágta Trianon; a hajdani térségközpont Lendva polgári intézményeivel Jugoszláviához került, itt meg maradt egy városa nélküli, Pestről nézve világvégi határzóna, ami még Egerszegtől is egy óra. A kettészelt vidék néprajzi és minden egyéb szempontból egységes táj volt 1920-ig, aztán kettészakadt, majd fokozatosan szétfejlődött egy évszázad alatt annyira, hogy mára egészen különböznek egymástól, és a magyar oldalon elég haloványak az életjelek.

A másik oldalon most nagyon mások a viszonyok. Hiába, hogy Szlovénián belül ez az északkeleti sáv az ő Szabolcsuk, ami fejlettségben messze elmarad a tengermelléktől vagy Ljubljanától, innen nézve látványosan jobb helyzetben van. Még a Google térképeken is látszik a műholdfelvételeken: ott kis parcellákkal tagolt, intenzíven művelt terület, a magyar oldalon tagolatlan monokultúra.

Jugoszláviában Tito alatt sokkal inkább megmaradtak a családi gazdaságok mint a Kádár alatt kiépülő TSZ-Magyarországon. A szlovéniai részen a 10 hektár alatti kisbirtokokra épülő szerkezet többé-kevésbé a rendszerváltás után is átöröklődött, ennek is köszönhető, hogy a gazdálkodás ott ma is általánosabb.

Itt az ezermesterek világát kellett élni mindig

– mondja nekünk a dobronaki (Szlovénia) magyar borász és vendéglátós, akihez ma zömével magyarországi vendégek járnak. Hancsik József muravidéki magyar parasztgyereknek tartja magát, és büszke rá, hogy forintból él. Azt mondja, az övé a Kárpát-medence egyik legnyugatibb magyar háza, tőle jobbra már szlovén gazdák szőlője jön. A magyar határtól néhány kilométerre lévő fogadó rögtön a főút és a jó minőségű kerékpárút fölött van, hiszen az is a szlovén oldalon fut, a biciklis turisták is ott költenek, és borturizmus is kizárólag ott létezik. A magyar oldalon eleve kevés a szőlő, és ami van, abból sem lesz annyi köszönet, még ha lassan Zalában is alakul valami ezen a téren.

Nálunk a régi rendszerben nem az volt a lényeg, hogy minőségi bor legyen, hanem, hogy sok legyen.

Ezt már Kósa László, a magyar oldalon lévő Nemesnép volt polgármestere, szörfbajnok és helyezett Hemingway-hasonmás mondja nekünk a régi határőr laktanyából épült country club hotelben. Kósa a kilencvenes években elérte Göncznél, hogy határátkelő nyíljon a falu határában, és még elnöki találkozókat is tartottak a faluban. Mégis úgy érzi, hogy a mindenkori hatalom nem is foglalkozik igazán a térséggel. „Sok mindenkivel találkoztam, nagyhatalmú emberekkel is, de azt láttam, fogalmuk sincs, mi is van itt nálunk.”

Az ötvenes években még 500 ember élt itt, most 100 lélek alatti törpefalu Nemesnép.

Reménytelennek látom a helyzetet, hosszú távon ezeknek a településeknek a nagy része meg fog szűnni. Emberek nélkül nem marad falu sem

– kavargatja a kávéját Kósa úr, és arról mesél, honnan is ered Nemesnép neve. A középkorban kisnemessé tett kiszolgált királyi katonákat telepítettek itt le, és nem is a jobbágyi belenyugvás volt jellemző az utódokra sem: amikor a 18. században Göde István elborult uraság több házat is felgyújtott a faluban, a nemesnépi férfiak együtt ölték meg a tettest, arra is figyelve, hogy ha lecsukják őket, azért minden portán maradjon dogos kéz.

Most már nem nagyon van, aki ellenálljon, és az sem világos, kin kellene bosszút állni. A rendszerváltás előtt még nagy állattartás volt itt, valamikor Nemesnépen volt az egy főre jutó legtöbb számosállat az országban, de már tíz éve is , hogy az utolsó tehén kilehelte a lelkét. A 400 hektáros föld a határban most három emberé, egyikük a volt párttitkár, a másik osztrák, és osztrák az a szomszéd is, aki feltűnően szép rendben tartja a portáját. Ahogy fogy a falu, bontják a megüresedett Kádár-kockákat. A házak többségére már nincs szükség: háromévente, ha születik gyerek, a halálozás ennek a négyszerese. A környező falvakban ugyanígy.

Vannak, akik építenek is vagy felújítanak, de nem annyira magyarok, akiknek így is gond, hogy az unokáknak vissza kell járni hétvégenként füvet nyírni. Jönnek helyettük német és osztrák tulajok, belgák, svájciak, de a határmenti kis magyar falvakban egyre több szlovén is vásárol földet vagy víkendháznak valót.

Valamikor fordított volt a helyzet, ez egy gazdag ország volt, szép portákkal. Itt még úgy emlékeznek, hogy Jugoszláviából hozzánk jártak át lopni. Most meg inkább csak fordítva lehetne 

– mondja a volt polgármester, aki nagyon szerette volna fejleszteni a határon átívelő kapcsolatokat, de úgy érzi, az utóbbi időben ezek sem mennek előre. A kitörést sok más perifériaterülethez hasonlóan itt is a turizmusban keresnék. Nem csak jobb híján, és mert itt van követendő példának a szomszédos Őrség, ahonnan a traktoros-utánfutós túrák ötletét is vették; a Hetésben tényleg lenne mire falusi turizmust csinálni.

Erre találták ki a Mesés Hetést, egy zöldutas kezdeményezést, ami a magyar és szlovén oldalt összekapcsolva alkot turisztikai útvonalat, ráfűzve a helyi értékekre. „Itt csak „találkozás a helyiekkel” alapon lehet turizmust csinálni, itt nem négycsillagos szállásoknak kell lennie” – magyarázza Bedő Andrea, az egyik szervezője, pályázója, összefogója a Mesés Hetésnek. Ő a budapesti médiavilágból költözött ide néhány éve, hogy új életet kezdjen. „Egy kicsit mindig ki fogok innen lógni, én nem fogok kiskertet művelni” – mondja, de már azon van, hogy ősszel elindul polgármesterjelöltként az önkormányzati választáson. Szerinte kellemes multikulti környezet kezd itt kialakulni a különféle betelepülők, meggyökeresedni próbálók révén, és sorolja a helyi értékeket a csipkés pajtától, régi gyümölcsfáktól a szőtteseken át a fumuig.

Utóbbi egy babaformájú hagyományos kalács, amit most kicsit a tájegység jelképévé igyekeznek tenni. Zalaszombatfán már van fumuszobor is, a falu közepén: egy másik Pestről jött, Balog Anita keramikusművész jóvoltából, aki a hetési szőttes hagyományát is menti és tanítja. Férje, Árvay László, szintén iparművész, és nem véletlenül kerültek ide: „Ez régebben lápvidék volt, itt mindig a „vízen túliak” éltek. A jó agyag miatt régen egyszerre nyolc fazekas is működött a faluban” – mesélik, miközben saját aszalású szamócát rágcsálunk a konyhában, a sütőben meg sül a kenyér. „A hatalmas pajtákra csodálkoztunk rá elsőre. Ma már ezeket persze nem használják. A faluban néhány évtizede még nyúl, bárány, csiga, tej, túró leadás is volt, a szocializmusban marhát is hízlaltak, azt vitték Olaszországba.”

Máshol is jellemző, hogy „gyüttmentek” próbálnak életet vinni az elöregedett falvakba – ők ezt a helyi értékek megmentésével teszik, valóban integrálódva, alkalmazkodva a közösségbhez. Csak éppen az ütemesen fogy körülöttük, és a környék, ha így megy tovább, hamarosan legjobb esetben is turisztikai élménnyé zsugorodik.

Hacsak nem jön még néhány elkötelezett család, akik képesek itt megragadni, nem is esnek szét közben, és be tudják vállalni a távolságot is. Az persze relatív: Budapest messze, de Lendva, a régi központ, bár igazán kisváros, csak néhány kilométer. A környék kevés gyerekéből néhány már most is a már szlovéniai Göntérházára jár iskolába, ahol a kétnyelvű oktatásban rögtön megtanulnak szlovénül is. A szlovén rész ráadásul jóval bőségesebben kapja a határon túlra szánt magyar állami támogatásokat is, amit azért a határnak ezen az oldalán lévő településeken nem mindenki tart igazságosnak.

Hogy Hetés újra egységes legyen, mindezzel együtt még messze van: kihaló falvak az egyik, viszonylag jól élő, polgárosodó községek a másik oldalon. Ha így nézzük, a határmenti magyar falvak közül mára azok jártak jobban, amelyek Trianonnal a délszláv államhoz kerültek. A határ már inkább csak a térképen és a fejekben van meg, és bár ott még eléggé, már nem csak elválaszt. Az utóbbi időben újév táján minden évben összejönnek a határon kialakított Barátság parkba koccintani a két országban élő, meg az innen elszármazott hetésiek. Idén 400-an voltak. A Határtalan Madárnál találkoztak: a két ország között, a közös erdőben felállított szobrocskánál, ami a helyiek által együtt összeszedett vasfüggönydrótokból készült.

(Borítókép: Furján Gergely. Fotó: Bődey János / Index.)