Ki legyen 2019 hétköznapi roma hőse?

Balog József Liszt Ferenc-díjas zongoraművész 1979-ben született Budapesten, muzsikuscsaládban. A LFZE Tanárképző Intézetében diplomázott 2001-ben Krause Annamária irányítása alatt, aztán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zongora tanszakán folytatta tanulmányait Jandó Jenő osztályában. Itt 2004 májusában végzett.

Már korán kiváló hazai és nemzetközi versenyhelyezésekkel hívta fel magára a figyelmet, 2005-ben Fischer Annie-ösztöndíjas lett, ugyanebben az évben kiadott első szólólemeze elnyerte a Nemzetközi Liszt Ferenc Lemeznagydíjat. Az album címe Huncaricum volt, ami jól jelzi, mennyire fontos Balog számára Magyarország. Ezernél is több koncertet adott szólistaként és kamarazenészként a világ több, mint 25 országában, az amszterdami Concertgebouwtól Sanghajig. „Sok lehetőségem lett volna elmenni Magyarországról, de mindig is azt gondoltam, hogy a tehetségemmel a hazámat szeretném szolgálni. Magyarország és a családom jelenti számomra az otthont.”

Zeneileg is a legfontosabb inspirációi között tartja számon a magyar elődöket. Ha lenne egy időgépe meg egy kívánsága, Bartók Bélához utazna vele: „Ő az anyanyelvünk. Megkérném, hogy hallgasson meg párszor, és írjon nekem egy zongoraversenyt”.

Már rövid beszélgetés után is világos, milyen alázatosan áll hivatásához Balog: „Nem egy hangversenyterembe, egy díjba vagy a sikerbe kell beleszeretni, hanem az oda vezető útba. A vágyam az, hogy a tehetségem és az elvégzett munkám oda jusson, ahova kell. A remekművek akkor is csodává válnak, ha csak egy embernek vagy csak magunknak játsszuk el azokat. ”Nevetve mondja, hogy legfeljebb két hétig bírná zongorázás nélkül. A cikk elkészültének napján például tizenegy órát gyakorolt. Néha egyenesen emlékeztetnie kell magát, hogy ideje pihenni: olyankor horgászni indul. Ez a másik, gyerekkora óta tartó szenvedélye: teljesen ki tud kapcsolódni közben.

Virtuóz játéka és maximalizmusa mellett Balog híres olthatatlan kíváncsiságról. Folyamatosan keresi az újat, az ismeretlent, elfeledett művekbe lehel új életet. Szerinte kizárólag a művekből is rengeteget tudhatunk meg egy-egy komponistáról: „Kirajzolódhat egy teljes életpálya, ízlés, szakmai tudás és jellem”.

Az egyik zeneszerző, akinek életműve megszólította Balogot, Lajtha László. A művész állhatatos munkával lemezre játszotta a komponista összes, mintegy száz éve a polcon pihenő zongoradarabját. „Lajtha egy nagyon különleges fejezet az életemben. Tíz éve találkoztam az életművével, azonnal megfogott az egyéni hangvétele. Szilárd jellemű ember volt, olyan zenét írt, melyet akkoriban senki. Kicsit időutazás is, amikor játszom vagy hallgatom. Egyrészt egyedülálló módon ötvözte saját stílusát a magyar népzene, a francia iskola és az új bécsi iskola hatásaival, másrészt nemcsak Bartók, de Lajtha nélkül is elképzelhetetlen lenne például a mai magyar kortárs zene. Száz éve senki nem vette fel lemezre az összes zongoraművét, talán az anyag nehézsége miatt. Én lettem a kiválasztott.”

A kortárs művek szintén fontos hazai előadója Balog, Wolf Péter darabjait lemezre is vette. Küldetésének tekinti a kortárs szerzők megismertetését a közönséggel: „Nélkülünk egy-egy mű csak a polcon heverne. Ne feledjük: mindenki kortárs zenét írt a maga korában. A zsenik köztünk élnek, fel kell őket fedeznünk és meg kell őket mutatnunk.”

Balog szerint remekül megfér a repertoárban egymás mellett Chopin, Liszt, Lajtha és a kortárs muzsika is: „Minden hat mindenre. Épp ezért szeretek sokféle stílusban játszani. Elképesztő felfedezni azokat a kölcsönhatásokat, amelyek akár több száz év távlatából rajzolódnak ki. ”Balog szívesen foglalkozik a dzsesszmuzsikával – ez például nagyon jól jött, amikor kiváló Gershwin- albumán dolgozott. 2015-ben az egyik legismertebb zenei portál, az allmusic.com a hónap lemezévé választotta Transcendental Etudes című Liszt-lemezét. Balognál nincs helye szemfényvesztésnek. „A zenében nem hazudhatunk – mosolyog a zongoraművész. – Ha megpróbáljuk, azonnal kiderül.” Ezt tanítja diákjainak is a világ számos pontján tartott mesterkurzusain. Balog előadóként és tanárként is alázatra, kemény munkára és nyitottságra nevel.

Noha Balog érzi, hogy a számára családilag és muzikálisan is fontos cigányzene kevésbé népszerű napjainkban, azt örvendetesnek tartja, hogy sok roma fiatal választja a komolyzenei pályát, és sok nagy tehetség végzi el a Zeneakadémiát. Roma identitása az ő művészetének is elvitathatatlan része. „Felbecsülhetetlen az a kincs, amit öröklünk és »csak úgy« kapunk. Nagyszerű tanáraim voltak, de legalább olyan fontos, ahogyan apám elénekelt valamit. Mostanában jövök rá, hogy tőle is nagyon sokat tanultam. Egy-egy frázis megformálásánál minden kiderül. Vannak dolgok, amiket nem lehet megtanulni, sem megtanítani, olyan ez, mint az aranymetszés.”

Csepelyi Adrienn, újságíró

„Szeretném visszaadni azt, amit én kaptam az élettől. Szeretnék hátrányos helyzetű embereken segíteni, szeretnék jó ember lenni, ezért még sokat kell tanulnom. ”Robi nagyon büszke szüleire, akik Borsodban, Göncön éltek, onnan költöztek a fővárosba. Olyan szegények voltak, hogy zsírba áztattak egy madzagot, ráerősítették egy kanálra és bedugták a falba, így világítottak.

„Nekem már sokkal jobb volt, mint nekik” – mesél Robi. „A szüleim mindent azért csináltak, hogy nekünk könnyebb legyen. Kiskoromban mi is sokat nélkülöztünk, de hozzájuk képest jóval több mindenünk volt.

Nagyon sokat dolgoztak, kemény fizikai munkát végeztek. Nekem ők a példaképeim. Édesanyám például még sohasem látta a Balatont, de felnőttfejjel el tudta végezni a nyolc általánost. Ehhez óriási erő kellett.”

Robi azt mondja, szüleitől azt kapta útravalónak, hogy a tanulás az egyik legfontosabb dolog. Mindegy, hogy mit, de tanulni kell. Mind a hét testvér szakmát szerezett. Ő először szobafestőnek tanult. „Nagyon komolyan gondoltam, hogy szobafestő leszek és családi vállalkozásban dolgozunk majd a testvéreimmel. Akartam és hittem benne. ”Robi tényleg komolyan vette, 2004-ben a szakmák versenyén megkapta az év legjobb szobafestője díjat.

„Amikor elvégeztem a szakmunkásképzőt, akkor arra gondoltam, hogy ha ez sikerült, akkor miért ne lehetne nekem érettségim? Le is érettségiztem a Kalyi Jag iskolában. Aztán úgy voltam vele, hogy ha már ez is sikerült, akkor miért ne mehetnék tovább? Felvételiztem a Kodolányi János Főiskolára. Felvettek. De mindig dolgoztam az iskola mellett. Szállodákban, piacon szülők mellett, stb. Amit kerestünk, azt mind hazaadtuk a szülőknek. ”Robi szeretne olyan világban élni, ahol az számít, hogy ki mit tesz le az asztalra. Hisz benne, hogy cselekedeteink határoznak meg minket, de sokszor tapasztalta az ellenkezőjét.

„Egyszer Anyukámmal paprikát árultunk a csepeli kórháznál. Jött egy rendőr. A mellettünk lévő árust nem zavarta el, minket igen, hiába volt anyunak engedélye. Hallottuk, amikor mondja az árusnak, hogy őket elküldöm, mert cigányok, ne legyenek itt. Megkérdeztem anyutól, hogy ez mi volt? Azt mondta: „Fiam, ezzel ne foglalkozz, ez így lesz egész életedben, ezt engedd el.” Akkor éreztem először, hogy anyuval másként bántak, szembesültem azzal, hogy cigány vagyok. Engem ez is motivált. Meg akartam mutatni, hogy vagyok valaki, hogy a tehetségemet nem a cigányságomhoz kell mérni. Én nem cigányként vagyok tehetséges, hanem emberként, ha tehetséges vagyok valamiben. Nincs olyan, hogy cigány tehetség.

”A kommunikáció szak elvégzése után került a Mediawave-hez. „Itt ismertem meg Joka Daróczi Jánost, akik csináltak egy gyakornoki programot, az RSK Roma Produkciós iroda, és a Partners Hungary szervezésében. Jelentkeztem. Kemény rosta volt, 150 emberből 4-en jutottunk be a tv-hez, szóval nagy dolog volt ez. Azóta is ott vagyok.” Robi a Duna Televízió Életkerék című műsorának egyik alapembere, riportere, szerkesztője, de dolgozott már a legnagyobb kereskedelmi televíziók showműsoraiban is. Mindemellett dokumentumfilmeket forgatott, például Olaszliszkáról is.

„Én ezzel akartam foglalkozni, az emberi sorsokkal, szerettem volna portrékat csinálni. Érdekelnek azok a történetek, hogy honnan hová jut az ember. Azonosulni is tudok velük, hiszen én is messziről indultam. A mozgókép pedig számomra a legjobb kifejezőeszköz.” Robi motivációs előadásokat is tart hátrányos helyzetű településeken. A pozitív példák erejében hisz, ezért jár szívesen vidékre, hiszen az ő példája is segíthet másokon. „Beszélek az életemről. Tőlem jobban elfogadják. Én azt a pluszt tudom adni, hogy elmesélem, honnan indultam, látják, hogy ki vagyok és nekem elhiszik. A szemembe néznek és érzik az őszinteségemet. Beszélünk célokról, hogy hogyan érjék el azokat, hogy ne a kifogásokat keressék, hanem a megoldásokat. El kell mondanom, hogy mit jelent a család, mik a szerepek. Hogy miért kell a nőknek is dolgozni, miért kell elengedni a nőt dolgozni.

Volt olyan előadásom, ami után egy férfi odajött és elsírta magát. Azt mondta, hogy köszöni, hogy erről beszéltünk, mert úgy tűnt, hogy reménytelen a házassága, nem lehet megmenteni, de most már érti, mi a probléma. Kezdi érteni a feleségét. Azóta is együtt vannak, néha felhívnak és kikérik a véleményemet.” Munkája mellett barátaival létrehoztak egy önkéntes programot Pesterzsébeten. A Kaposvári József Stúdió, a cigány származású sztárcipész után kapta a nevét. (1977.03.01- 2017.) Ő nagy sztároknak készített cipőket, de csinált szegény gyerekeknek is, hogy így segítsen. Robiék ezt a segítő szándékot szerették volna tovább vinni. Szinte megszállottként beszél erről a munkáról.

„Mindig bennem volt, hogy mi az, amit megtehetsz másokért. Mire vagy képes önerőből. Valószínűleg Édesanyám volt a minta ebben is. Anyu nem csak minket hetünket nevelt. Befogadta egyik unokatestvérünket is, de sokáig jártak hozzánk hajléktalanok is egy tál meleg ételért. A másokért tenni akarás belém ivódott.”

A programban jelenleg 42 fővel foglalkoznak, heti három alkalommal, 30 önkéntes segítségével. Három fő területük van, tehetséggondozás, felzárkóztatás és egészséges életmódra nevelés. „Megfelelő tanárokat szerzünk és ingyenes képzéseket biztosítunk. Nagyon fontos, hogy az egész családdal foglalkozunk. Az egyik szülőnek el kell kísérnie a gyereket. Amíg a kicsivel foglalkozunk a szülőnek is tartunk programokat. Sportolnak, aztán együtt főznek, salátákat, egészséges ételeket készítenek. ”Robi szerint fontos, hogy ez nem egy cigány program. Ez hátrányos helyzetűeknek szól és teljesen önkéntes.

„Mi szándékosan nem csináltunk alapítványt, pedig vannak pályázati pénzek bőséggel a felzárkóztatásra, de mi nem akartuk elrontani a pénzzel. Mi önként csináljuk ezt, önerőből. Pesterzsébet alpolgármestere Kovács Eszter, hitt bennünk és kaptunk egy nagy helyiséget. Ezt felújítottuk, kifestettem szép színesre. A mottónk, hogy nem az a dolgunk, hogy halat adjunk a gyerekek kezébe, hanem hálót, hogy megtanítsuk őket halászni. Nem az a lényeg, hogy készen kapjanak valamit, hanem hogy küzdjenek meg érte. Tűzzenek ki célokat és tudják, hogy mit kell tenniük, hogy elérjék ezeket.”

Robiék nem gyűjtenek pénzt vagy adományokat. Mindent önerőből csinálnak, de azt mondja, megéri. „Ha elviszem moziba a gyerekeket, mert megérdemlik, akkor bizony kifizetem a jegyet 40 gyereknek. Mondják is nekem, hogy nem vagyok normális, hogy ezt csinálom, de megéri. Ha a film után a gyerekekkel tudunk egy jót beszélgetni arról, hogy mit láttak, az egy fantasztikus dolog. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezek a gyerekek meg sem szólaltak az elején, semmilyen szinten nem kommunikáltak. Ma szépen összetett mondatokban beszélgetnek, vannak céljaik.

Nagy siker az, amikor egy pedagógus megkeres minket, hogy mondjuk el, mit csináltunk ezzel a gyerekkel, hát megbukott, de a pótvizsgára mintha kicserélték volna. Van olyan hat gyermekes anyukánk, aki sosem dolgozott, most éppen dajkaképzőbe jár tanul és dolgozik is mellette. Nem ez a legnagyobb öröm? Nekem ez minden pénzt megér!”

Szöllősi Györgyi – televíziós újságíró

Kocsis Krisztián ezen 6 év alatt megtapasztalta, milyen, amikor az embert feleslegesnek nyilvánítják, milyen, amikor kikölcsönzik az erre szakosodott állami intézményből ködös célok érdekében, milyen, amikor lopni tanítják, amikor lopni kényszerítik, és milyen az, ha végre valaki – a sikeres tolvajlást követően – megsimogatja és rámosolyog. Jó – mondja ő – jó – mondom én, mert az ember úgy lett összerakva, hogy közösségben érezze magát embernek, és a közösség elvárásai a saját elvárásaivá váljanak, a közösség elismerése legyen az egyetlen elismerés, ami fontos, és minden más közösség, csak a saját közösségének tükrében nyerjen értelmet (a kábelek azért vannak kint, mert nem kellenek senkinek, mert ha kellenének valakinek, akkor bent lennének, ez azért elég logikus).

Ha a lopásért jár dicséret, akkor lopni kell.

4 évesen az embert nem vezérlik erkölcsi szempontok, nincsenek kétségei, csak az számít, hogy a közösség – a szerencsére csak ideiglenes közösség – milyen visszajelzést ad.

A legendásan szőröző és kívülről bombabiztosnak tűnő örökbefogadási procedúra belülről nézve leginkább rulett keréknek látszik, amiben a gyerek a golyó, és csak az ezredmilliméterek, századfokok és a centrifugális erő dönti el, melyik lyukba állapodik meg. A különbség mindössze annyi, hogy a rulett esetében a 0, amivel a ház nyer, az örökbefogadás pörgetésében viszont gyakorlatilag bármi megtörténhet, és a bármiben szerencsére beletartozik az is, hogy valaki – ilyen első 6 év után – olyan stabil talpazatra érkezik, mint Kocsis Krisztián, olyan családban landol, ahol nem csak azt tudják átprogramozni, ami eddig rossz volt, hanem azt is képesek felépíteni, ami jó lesz.

(Ifjúsági kenu magyar bajnok – hoppá, itt már nem cigány, hanem magyar bajnok, ha valaki sikert ér el, azonnal befogadja a többségi társadalom – OTDK [Országos Tudományos Diákköri Konferencia]1. helyezés)

Kocsis Krisztián cigány.

Ha azt mondanám, hogy Kocsi Krisztián portugál, Kocsis Krisztián norvég, Kocsis Krisztián hanti-manysi, az egésznek nem lenne súlya, fejlődhetne tovább a mondat, az olvasó várná, hogy mi is lesz az állítmány tulajdonképpen, mert a felsorolt nemzetekhez való tartozás nem hordoz semmilyen plusz tartalmat, cigánynak lenni azonban önmagában elegendő a mondat lezárásához. – Cigány, aha – mondja magában az olvasó, és azt hiszi, hogy máris mindent ért, nem kell további magyarázat, mert hiszen azért történik, ami történik, mert cigány.

Azért kaptad ezt kurva nagy pofont a világtól, fiam, mert cigány vagy, nem kell más indok, az univerzum úgy van bebútorozva, hogy neked ez jutott, a többiek meg cukrot kapnak, mert ők nem cigányok. Történelmileg így alakult. A világegyetem, a fizika egyik alaptörvénye, hogy a cigányt pofozza az élet, nem tehetünk ellene semmit, mondjuk, nem is nagyon szeretnénk, mert mi bezzeg nem vagyunk cigányok. Jobban kellett volna igyekezned, hogy te se legyél az, de most már elcseszted.

Kocsis Krisztián neurobiológus.

Azért neurobiológus, mert cigány…

Ez nem stimmel, nem jön ki a matek, legyen inkább cigány neurobiológus. - Aha, cigány – mondja az olvasó megnyugodva, a mondat másik felével már nem kell foglalkozni, meg különben is, mi az a neurobiológus?!

Krisztián azt mondja, hogy a tanulás, a tananyag irtózatos mennyisége, a feladat, ami előtte tornyosult – ahogy az mindenkinél – nála is nyomasztólag hatott, de – velem ellentétben – nem a hegy megkerülését választotta, hogy időt takarítson, hanem a sebességet fokozta, és gyorsan megtanulta, amit kellett, hogy túl legyen rajta (summa cum laude – a rasszistáknak majd fordítsák le, köszönöm!).

Ez a módszer logikusnak tűnik, de egyszer próbálják ki, nem annyira evidens, mint amilyennek hangzik! Konkrétan: baromi nehéz, mert a tananyag felfalása és feldolgozása az esetek többségében ahhoz vezet, hogy ködös emlékeink maradnak arról, miszerint volt valami szervről szó, talán az agyról, és ott vannak mindenféle dolgok, amik más dolgokat okoznak, esetleg összekapcsolódva ilyen furcsa izékkel - vagy nem.

Mert a gyengébbek kedvéért az mondjuk, hogy Kocsis Krisztián agykutató. Cigány agykutató – tesszük hozzá a még gyengébbek kedvéért. (Portugál, norvég, hanti-manysi – gondoljanak csak bele).

Először azt gondoltam, hogy a segítőkész civilek kényszerítették bele a cigány agykutató (neurobiológus, ha lehet kérnem!) szerepébe, és ő – ha kelletlenül is, de – viseli ezt a bélyeget, holott neurobiológus szeretne lenni, meg Kocsis Krisztián, de ez a cigány dolog felesleges teher a vállán, de nem, ő beleállt a cigányságba: Czinka Panna Népfőiskola egyik alapítótagja és volt alelnöke, majd pedig a szegedi keresztény roma szakkollégium tagja. – Ha már úgyis rajtam a stigma, ne tagadjam le a keresztet! – gondolhatta, és cigány maradt. Pedig Martinsriedben, a Max Planck Institute of Neurobiology ebédlőjében, a Netherlands Institute for Neuroscience folyosóján, a Friedrich Miescher Institute for Biomedical Research laborjában vagy az ULB Neuroscience Institute kertjében (nem beszélve a Neurobiology Department könyvtáráról) simán lehetett volna neurobiológus, mindenféle hozzábiggyesztett jelző nélkül. Mindezek ellenére inkább maradt cigány neurobiológus Szegeden az egyetemen, ahol jelenleg is dolgozik-tanul (PHD).

Arra a felvetésemre, hogy pályája mintha azokat igazolná, akik szerint a cigányságból, a cigány sorsból történő kiszakadás (kiszakítás) célravezető és hasznos, nem tiltakozik, nem kapkodja el a választ. Egyébként is: megfontolt, mint egy sorozatgyilkos tárgyalásán tanúskodó ujjlenyomat- szakértő, nincsenek kész válaszai, nem rántja elő a B-12-es panelt, amit ilyen esetekre készen raktároz a – francba, egy neurobiológusról van szó, szóval csak óvatosan! – a megfelelő, de most megnevezni nem kívánt részén az agyának (hölgyeim és uraim, az imént csodálatos példáját látták – olvasták – annak, amint az újságíró elkerüli, hogy konkrét terület vagy lebeny megnevezésével hülyét csináljon magából).

Egyébként is ijesztően szerény és csöndes.

Akkor is ilyen marad – ezt garantálom már rövid beszélgetésünk alapján is – ha önök odaítélik neki az Aranypánt-díjat, úgyhogy tegyék ezt bátran.

Para-Kovács Imre – újságíró

Oláh József és felesége a losonci Kármán József Alapiskola Pitypang Csoportját is vezetik. Mindketten vallják, hogy a tánc, a művészeti nevelés nagyon fontos a gyermekek életében. Az érzelmi intelligencia fejlesztése, a mozgáskoordináció fejlesztése, a társas kapcsolatok kialakítása, az egészséges életmódra nevelés, a hagyományok őrzése, mind-mind komplex módon megjelenik ebben a folyamatban. Kitartó munkára nevel, sikereket és kudarcokat hozhat, sok tapsot és elismerést a gyermekeknek.

A 2000-ben feleségével együtt megalapított Iglice Táncegyüttessel pedig az egész országban sikeresen szerepelnek. A Fölszállott a páva című televíziós műsorban a középdöntőbe is eljutottak a tanítványaik. Büszkén említi azt is, hogy minden gyerek, aki náluk táncolt megtalálta a saját útját, tanítványaik közül sokan táncművészeti szakközépiskolában tanultak tovább, többen hivatásos táncosok lettek.

2012-ben alapította meg a Paramisi Társulatot, mely egy meseszínház. Az előadások között cigány és magyar népmesék is repertoáron vannak. A társulat egyik fontos célja, hogy a roma és nem roma közönséggel is megismertesse a cigány hagyományokat, a zenét, a táncot, a mesevilágot. 

"Jó látni, amikor a mese által le tudunk dönteni falakat. A mese elején még kétkedve, meghökkenve ülő közönség az előadás végére befogadó, elfogadó, együtt szurkoló közönséggé válik. Már nem számít, hogy Józsi bácsi roma ember, mindenki szereti, mindenki együtt örül, mindenki szívesen lesz a testvére. Nagy küldetésünk ez. Ebben hiszünk. Abban, hogy a művészet egy jó lehetőség arra, hogy egymás kultúráját, szokásait megismerve rájöjjünk, különbözőek és egyformák is vagyunk egyszerre."

Évtizedek óta gyerekekkel foglalkozik, és neki is született négy.

"Nagyon büszke vagyok a gyermekeimre. Ivett lányom a Magyar Állami Népi Együttes és a Pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház táncművésze volt, jelenleg óvodapedagógus hallgató. Eszter lányom szintén táncolt a Magyra Állami Népi Együttesben, jelenleg Pozsonyban él, az Ifjú Szívek Táncszínház táncművésze. Józsi fiam 11. évfolyamos a Fóti Népművészeti Szakgimnázium néptánc tagozatán. Lili kislányom 4 és fél éves."

Amikor három gyermekük nagyobb lett, feleségével arra gondoltak, hogy nevelőszülők lesznek, mert hiányzott otthon a kicsik zaja. Ez olyannyira komoly elhatározás volt, hogy Oláh József még a nevelőszülői képzést is elvégezte. Közben megszületett a negyedik gyermek, így ez a feladat még várat magára. Nem olyan régen tervben volt, hogy Kőszegre költöznek hivatásos nevelőszülőnek, de a sok feladat itt tartotta őket. Így aztán maradtak Varsányban, vagyis abban a térségben, ahol évtizedek óta a hagyományok ápolásával, átadásával foglalkoznak.

Rábai Balázs – műsorvezető, RTL Klub

– Nagyon másak voltak az emberek – mondja. – A szolidaritásnak egy olyan csodáját tapasztaltam meg gyerekként, amire egész további életemben reflektáltam. Talán azért lehetett így, mert mindenki szegény volt, vidéken átmeneti a helyzet, sem az egyének, sem az intézmények nem bontakoztak még ki igazán…

A nagybátyja mellett, aki fúrókészítő mester volt és lovakat tartott, fiatalon munkába állt: ők fuvarozták telente a tüzelőt a faluba, és látták el szerszámmal a környéket. Májusban, amikor már jó volt a fű a lovaknak, meséli, elindultak és kihordták a télen kovácsolt szerszámokat: ácskapcsot, kalapácsot, baltát, fogókat. Megrendelőik zömében magyar parasztok voltak, nagy becsben tartották őket, gyakran meg is éjszakáztak náluk.

Otthon, a családban kizárólag cigányul beszéltek, de ha magyar ember is velük tartózkodott, azonnal átváltottak magyarra, mert úgy illendő, hogy az ember ne zárja ki a másikat.

Ezzel az útravalóval vágott neki a felnőttkornak a Békéscsabai MÁV raktárosaként. Közben megnősült, gyerekei születtek, de a házassága összeomlásával összeomlott az élete is. Ekkor már írogatott, ki tudja, tán hogy az íráson keresztül keressen kapaszkodókat a sodortatásban. Írásai megjelentek a Choli Daróczi József által szerkesztett Rom Som nevű szamizdatban, amit a fővárosi roma klubokban illegálisan terjesztettek a ’70-es években.

Élete legnagyobb fordulatának a Budapestre való költözést tartja. Harminc éves ekkor, az Autó és Alkatrészkereskedelmi Vállalatnál dolgozik már egy ideje, amikor elhívják a Cigány Kulturális Szövetség lapjához, a Romano Nyevipéhez újságírónak.

- Ez egy roma témájú újság volt, benne szociális kérdéseket feszegető publicisztikával, interjúkkal. 5000 példányszámban jelent meg, vidéken is terjesztették, kint volt az újságos standokon. […] A Pallas Lapkiadó vállalathoz tartoztunk, rendes szerkesztőséggel, még szolgálati autót is kaptunk, hogy járjuk a vidéket – emlékszik vissza büszkén a szerkesztőségi életre.

Itt, a szerkesztőségben mélyül el a Cholihoz fűződő barátsága, akit mentorának tekint. Ő fedezte fel a verseit, támogatta újságírói, költői, későbbi tanári karrierjében.

- Igen ám – mondja -, de a magyar irodalmi közéletben ekkor még semmit nem tudtak rólam. Hiszen én cigányul írtam. És éveken keresztül gyötrődtem, hogy nekem bizonyítanom kell. Hogy az írásaimat elsősorban a magyaroknak kell elismerniük. Mert hiába írok én cigányul, a kutya nem ismer engem. Ráadásul nagyon szeretem is a magyar nyelvet – teszi hozzá. - A hatalmas szókészlete miatt, a szinonimahegyek miatt. A cigány költők versei is színesebbek magyar átültetésben.

Elkezdett hát magyarul is írni, önálló kötete, a Szívbolygód körül 1994-ben jelent meg. Ezzel párhuzamosan Az ember tragédiája cigány fordításán dolgozik. A két évig tartó munka során rengeteg nyelvi és műfaji kihívással kellett megbirkóznia. De persze fel sem merül, hogy feladja. Egyrészt mert izgalmasnak tartja Lucifer alakját, akiről már gyerekkorában sokat hallott, másrészt Choli cigány evangéliumai után – amelyek egyszerre ébresztettek benne csodálatot és piszkálták fel a becsvágyát afféle inspiráló rivalizálást teremtve közöttük –, úgy gondolta, muszáj megmutatnia egy másik fénytörésben Isten és ember kapcsolatát.

- Minálunk, cigányoknál rengeteget beszéltek Isten és Lucifer kapcsolatáról. A maguk házi filozófiájával próbálták megérteni a megkísértést, a gonoszt. Hát, ugyanolyan volt Lucifer is eleinte, mint az Isten, mondogatták. De a hatalomra való törekvés, majd a hatalom megkaparintása még az isten árnyoldalát is felszínre hozza. […] És ebben a műben benne van, hogy milyen szerepeket ölt magára Lucifer. Aki negatív figura a cigányok számára is, de a rafináltságát, a dörzsöltségét bámulatosnak tartották.

A Romano Nyevipe megszűnése után az Amaro Dromnál dolgozik, amikor a megalakuló Kaly Jag iskolába hívják tanítani. Eleinte irodalmi színpadot működtet, heti kétszer próbál a gyerekekkel, többek közt Bari Károly Tűzpiros kígyócska című gyűjteményét is feldolgozzák. Bejárják vele az egész országot, mindenhová hívják őket, roma és nem roma közönségnek is bemutatják.

Az irodalmi színpad sikereit követően cigány nyelvet kezd tanítani. A módszertant ismét csak mesterétől, Choli Daróczi Józseftől leste el. És nem akárhogyan: a Wesley János Lelkészképző Főiskolára és a Jezsuita Szakkollégiumba is elhívják.

- Magyarokat tanítottam. Bizony, sokan akartak tanulni cigányul! Ez még a 2000-es években is így volt. Nagy szerencsém, hogy jól tudtam a magyar nyelvtant. De ne hidd, hogy eleinte nem voltam megilletődve! – mondja és nevet. A Kaly Jagban, bár már nyugdíjas, még most is tanít.

A cigány nyelv mellett népismeretet. Imádja a tanítványait, ugyanakkor tisztában van vele, hogy pedagógusként élete legnagyobb kihívásával kell szembenéznie: példát mutatni olyan gyerekeknek, akik súlyos identitásválságon mennek keresztül, akik ugyanolyan sodortatásban vannak, mint ő volt egykor. Olyan gyerekeknek, akiket az elkallódástól az önbecsülésig kell átsegíteni.

- Mert nagyon jól tudják ők, hogy mi hiányzik nekik. Nagyon jól tudják, hogy iskola és tanulás nélkül nem érvényesülnek az életben. Tudják. Csak az akaraterő, a kitartás hiányzik. Érdekes módon az első hónapokban, mondjuk szeptembertől novemberig nagyon aktívak.

És utána kezdenek puhulni, sok nekik az idő. Az az idő, amit az iskolában, az iskolával töltenek. Hol van még a negyedik év vége, mikor lesz már, amikor leérettségizem. A kisodródás és a szegénység miatt gyors megoldásokat akarnak. És ez megnehezíti a tanulást. Mert a szegénységben az ember úgy érzi, nincs idő kivárni az eredményeket.

És ő ezt az akaraterőt hangolja, finomítja évek óta. Arra a legbüszkébb, hogy évfolyamonként mindig van néhány gyerek, aki főiskolára, egyetemre megy. Meg arra, hogy szinte naponta találkozik egykori tanítványaival, akik „Csókolom, Guszti bácsi!”-val köszöntik és megállnak, eldiskurálgatnak vele. Meg arra, hogy megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet.

- Amikor látom, hogy általában neves tudósok, kutatók kapják, rájövök, hogy azért az mégse semmi, amit én a pályám során végigcsináltam.

Király Kinga Júlia - író, műfordító

Csak hogy tudják: végletesen elfogult vagyok Puporka Elemérrel. Ha már Aranypánt, akkor ő roma és magyar gyerekek közös gyermekélményeiből fon 15 éve aranypántot. Nem tudok elég hálás lenni neki ezért.

***

A szerencse fiának tartja magát, pedig nem úgy indult az élete, hogy oka legyen ezt gondolni magáról. Nógrád megyében Szirákon a 70-es 80-as években teltek gyermekévek, nagy szegénységben, a segédmunkás édesapa naponta járt Pestre a munkáért, édesanyja helyben, hol gyárban, hol a téeszben kereste a kenyérre valót.

A családban mindkét ágon zenészek voltak a felmenők, prímások és klarinétosok - Elemér is zenél, 10 éves kora óta gitározik. Nem az a klasszikus első generációs cigány értelmiségi. A szülei arra figyeltek, hogy neki is és öccsének is megélhetést adó szakmája legyen, de nem volt elvárás az érettségi, netán a főiskola. Elemér az általános iskola után helyben, egy lovas iskolában kezdett dolgozni - fővárosi gazdagokat és gyerekeiket lovagoltatta. Néha előkerült a gitárja is, és ezzel a közvetlen, barátságos cigány fiú generációkon és társadalmi rangokon és helyzeteken átívelő barátságokat kötött.

Állandó téma volt, hogy miért nem kezd el valami iskolát, és jöttek a biztatások, ha kell lesz hozzá anyagi segítség is. A gazdag barátok tartották a szavukat, az ő anyagi támogatásukkal végezte el az egyik pesti közgazdasági szakiskolát, érettségizett le, majd diplomázott a Kodolányi Főiskolán, fesztivál- és pr-menedzsment szakon. Közben dolgoznia is kellett, az Alföldi utcai átmeneti krízis gyermekotthonban lett éjszakás nevelő.

"Huszonéves kölök voltam még én is, és rám voltak bízva 12 és 18 év közötti, krízishelyzetben lévőfiúk, némelyik kétszer akkora volt, mint én. Ösztönösen másképp csináltam mindent, mint ami a szabályzatban volt. 10-kor lett volna takarodó és este hét után nem lehetett nekik enni adni. Még nem tudtak aludni de már éhesek voltak - és persze idegesek. Én meg beszélgettem velük, zenéltünk, vittem be nekik filmeket, komolyakat, mint az Amerikai históriát, közben gyártottuk a melegszendvicseket, még éjfélkor elszívtam velük egy cigit, és fél óra múlva aludtak mind, mint a tej. S persze, ha valamiért szóltam, akkor azt komolyan vették."

2004-ben már érezte, váltani kell. Sokat kivett belőle az éjszakázás és az is elkedvetlenítette, hogy nem nagyon érezte maga körül a támogató szakmai közösséget. Mikor elbúcsúzott, rá pár hétre asrácok felgyújtották a szintet, ahol laktak. Elemérnek volt hová mennie, a Deák-Diák Általános Iskola legendás igazgatónője, Várnai Zsuzsa, aki elkötelezett híve az integrált oktatásnak, épp akkor roma férfi pedagógiai asszisztenst keresett a tantestületbe és a szerencse, egy közös ismerős képében megint "Pupi mellé állt, így övé lett az állás." Tudtam, hogy mit akarok. Én sosem leszek tanár, nem is vagyok erre alkalmas, viszont olyat tudok, talán ösztönösen, amit mások nem. Népismeret órákat tartok, beszélek nekik a cigányok kultúrájáról és szokásairól. Mindig azzal kezdem, hogy nagyon szép, mennyi mindent tudnak az ősi kultúrákról, a görögökről vagy a rómaiakról, de nem furcsa, hogy itt egyetlen görög és római sincs az osztályban, cigányok pedig mennyien, mégis milyen keveset tudunk róluk? A roma identitás nem feltétlenül jön otthonról, és amit otthonról hoznak, már az sem mindig teljes - azt szeretném, ha kiteljesedne az identitásuk, ha átélhetnék ezeken az órákon, a közös zenéléseken, beszélgetéseken.

A nem romák pedig megtanulják, hogy nem csak kétfajta roma van, nem csak a média által közvetített kép az igaz a rossz cigányról, meg a jóról, hanem vagyunk rengetegen, csupa jó arc, dolgozik, keresi a boldogulását, pont mint mások, tessék a saját tapasztalataitokra hagyatkozni és ne arra, amit másoktól hallotok. Nem finomkodom velük! Ha látom, hogy elkel a biztatás, nem fogom vissza magamat, akár roma az a gyerek, akár nem roma: Tanuljatok, b... meg, mert elpusztultok. Innen nincs más kiút, csak a tanulás. "Puporka Elemér bármit csinál, úgy működik, mint az élesztő a tésztában.

Az iskolában gyerekekkel foglalkozik, de rajtuk keresztül eléri a szülőket is, megtalálja a közös ügyeket, összeköti őket. Arra különösen büszke, hogy jó néhány iskolai barátság indult tőle. Sokszínű ember, aki szereti maga körül, ha színes a világ és mindenki megtalálja benne a helyét. Zenekarában, a Dromara-ban nem cigányokkal játszik, a koncert klezmerrel kezdődik, majd jön egy nyírségi oláh cigány dal, amit spanyol flamenco követ, de játszanak reggae-t, ska-t, swinget is. Viszi előre a hatalmas szíve. 2 éve pont emiatt aggódtak érte sokan - Elemér ugyanis gyerekkora óta úgy él, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor az elfáradt, sorvadó szívizom nem bírja már tovább.

Amit lehetett, az orvostudomány megtett mindent azért, hogy életben tartsa, de a szerencse ebben is végül mellé szegődött: három éve új szívvel él.  "Amikor a transzplantáció után két héttel felébredtem a kómából, átfutott rajtam a gondolat, hogy vajon változtam-e bármit is az új szívtől. Gondoltam, teszek egy próbát, bekapcsoltam a rádiót és figyeltem, hogy reagálok a különböző zenékre. Végül a Dankó rádiónál kötöttem ki, attól a cigányzenétől, azoktól a magyar nótáktól nyugodtam meg, amelyeket a prímás és klarinétosnagyapáim is játszottak.

"Azt mondják, egyiküktől, az anyai nagyapától örökölte a természetét. Ő volt ilyen barátságos,közösséget teremtő ember. Úgy tartották, "tűzgyújtó ember" volt - olyan, aki képes tüzet csiholni bárhol, hogy az emberek köré tudjanak ülni és együtt lehessenek egymás társaságában. Puporka Elemér folytatja a nagyapai örökséget, a tűzénél sok gyerek és felnőtt melegedhet. Ez pedig a mi szerencsénk.

Pikó András – szerkesztő-műsorvezető, Klubrádió

„A gyerekkoromat a rendezettség és a harmónia jellemezte. Édesapám, aki harminc éve a Magyar Államvasutaknál dolgozik és édesanyám, aki ötünket nevelt otthon, mindent megadott nekünk, amire szükségünk volt ahhoz, hogy csakis a tanulással foglalkozzunk. Meglett az eredménye. Nekem két diplomám van, a húgomnak szintén, az öcsémnek egy, a két kisebbik öcsém pedig még középiskolás.”

Rontó Renáta PhD-hallgató szívesebben hangsúlyozza a sok jót, ami vele történt, mint a rossz emlékeket. „Pedig azok már az óvodában elkezdődtek” – meséli. „A gyerekek arról beszélgettek, ki cigány és ki magyar. A cigányokat úgy festették le, hogy ők valami nagyon rosszak. Nem tudtam elképzelni, miért. Mikor hazamentem, megkérdeztem édesanyámat, hogy mi cigányok vagyunk, vagy magyarok. Anyu azt mondta: mindkettő. Magyarok és cigányok is vagyunk. Ez mélyen megmaradt bennem, pedig még csak óvodás voltam. ”Reni húga most ugyanabban az általános iskolában tanít, ahova ők jártak egykor. Reni azt mondja, nagyon büszke a testvérére, aki szerinte meghatározó személy lesz számos kisgyerek életében. „Láthatják a kitartást, amit megéri beletenni az életbe. Láthatják majd, hogyan lesz többdiplomás pedagógus egy borsodi cigány lány.”

„Középiskolába Szerencsre jártam. Édesanyám egyszer – még általános iskolás voltam – elvitt a gimnáziumba, csak úgy, megnézni. Ahogy beléptem, eldöntöttem, hogy ide szeretnék járni.” Pontosan ugyanígy járt Reni a Parlamenttel is. Érettségi után, a budapesti Országház-látogatás után kész tervvel állt az osztályfőnöke elé. „Annyit kérdeztem, milyen végzettséggel lehet bejutni a Parlamentbe. Akkor még a történelem és a szociológia érdekelt a legjobban, de nem vettek fel a miskolci egyetemre, elvégeztem hát egy OKJ-s képzést. Év végére új tervem volt, kinéztem magamnak az igazgatásszervező szakot és újra azt kérdeztem: ezzel a szakkal be lehet jutni dolgozni a parlamentbe?”

Renit felvették a Corvinusra, kollégiumi helyet is kapott, enélkül nem tudta volna elkezdeni a tanulmányait Budapesten. „Először a Budaörsi úton laktam, a soksávos autóút mellett. Nehéz volt megszoknom a zajt. Később átkerültem a Ménesi úti kollégiumba, ahol már majdnem olyan volt a békés, zöld környezet, mint gyerekkoromban. Otthon, Taktaharkányban hatalmas kertünk volt, növényeink, az egyetlen zaj a madárcsicsergés volt.”

Reni szeme most is könnyes, ahogy az első diplomaosztójáról mesél. „Ott voltak a szüleim és a legidősebb öcsém. Nem felejtem el, ahogy megláttam közelről az arcukat. Ez volt az első diploma a családban.” Az MA mellett már végig dolgozott, adminisztrátorként, napi nyolc órában, egyéni tanrenddel. „Az MA elvégzése után elvesztettem a munkámat, de egyáltalán nem aggódtam, azt gondoltam, két diplomával könnyű lesz állást szereznem. Hát nem volt az.” Az egyik helyen zavartan nézték, miféle munkát adhatnának neki. A másikon kérték a diplomái hiteles másolata helyett az eredetiket, hátha a másolat csak hamisítvány. A harmadik helyen arról beszélt az interjúztató, hogy vannak cigány barátai. A szerencsi munkaügyi központ pedig összeszaladt, hogy megcsodálja a diplomáit, máshonnan pedig közmunkát ajánlottak neki.

„Minden nehéz helyzetben a szüleim tartották bennem a lelket. Mindig azt mondták, soha ne adjam fel, menjek előre, bármilyen akadályt le tudok küzdeni. Az ő érdemük, hogy én ma itt vagyok. Amikor a külső körülmények épp hátráltattak, akkor is a szüleim inspirációja volt számomra a meghatározóbb.”

"Borsodban egyetlen munkainterjúra sem hívtak be, Budapesten azonban egyszer csak három lehetőségem is adódott. Felvettek a Tom Lantos Intézetbe, egy kormányhivatalhoz, és szobalánynak egy tengerjáró hajóra. Hezitálás nélkül a Lantos Intézetet választottam.”

Reni az ELTE-ÁJK PhD hallgatójaként óraadó tanár is volt, a magyar parlamenti házszabályok összehasonlító történetét tanította. Ma már konkrétabbak az elképzelései, mint egykor, arról, hogy mivel szeretne foglalkozni a Parlamentben.

„Kizárólag szakértőként képzelem el magam, kerülöm a politikát. Szeretném a semlegességet és a szakértelmet képviselni az Országgyűlésben. A képviselők a népképviseletet látják el, ez egy olyan szerv, ami nem tud semlegesen működni, de kötelessége, hogy a működése, a vezetése professzionális legyen.”

A kérdésre, hogy a karrierálmon túl mire vágyik a legjobban, Renáta gondolkodás nélkül válaszolja: arra, hogy édesanya legyen.

Bombera Krisztina – szerkesztő-műsorvezető, ATV

Az, hogy Sőregi Tibor ma az lehet, aki, egyetlen döntésen múlott. Vízvezeték-szerelő édesapja és édesanyja, aki varrónőként dolgozott, mindvégig tudta ugyanis, hogy tanulás nélkül kitörés sincs. De – és ez sajátosan magyarrá teszi ezt a sorsot – úgy vélték, hogy a jó oktatás lehetősége a fővároshoz kötődik. Ezért pénzzé tették mindenüket, otthagyták a saját kezükkel felépített, takaros pásztói házukat, és beköltöztek egy kőbányai panelbe, a tizedik emeletre. Sőregi Tibor ekkor 14 éves volt, öccse két évvel fiatalabb.

De ez csak az első lépés volt. Tibor gimnáziumban folytatta – akkor ez az út még nem csak a kiváltságosok privilégiuma volt –, de másodikban elbukott: a matematika nem ment. Sajátos módon, talán épp ez segített rajta a legtöbbet: egy tanár ugyanis külön kezdett el foglalkozni vele, s ettől mintha kinyílt volna számára a világ, mert nem csak megértette, hanem meg is szerette a matematikát.

Talán ennek is szerepe volt abban, hogy a gimnáziumi évek után, amikor a pályaválasztás nehézségeivel kellett szembenézni, úgy döntött: kell a felsőfokú képesítés. Ehhez jó kapaszkodó volt az akkor megnyíló Gábor Dénes Főiskola. Tandíjas lett. A szülei ebben is támogatták. És ha már egyszer belefogott, akkor, ahogy mondja, „muszáj volt végigcsinálni”. De hol volt a vége! Az első diploma megszerzését hamar követte a második, s így az informatikai mérnöki végzettségét műszaki menedzseri képesítéssel egészítette ki, ami így, együtt, a kilencvenes évek végén, ütős kombináció volt. És hasznosult is, amikor néhány multinacionális cég vezetője elhatározta, hogy egy szövetség keretében roma fiataloknak kínálnak álláslehetőségeket. E szövetség elnöke, az svéd-svájci hátterű Asea Brown Boveri (ABB) elnök-vezérigazgatója, Hegedűs Péter állást kínált neki. Tibor helpdeskesként indult: újraindította a lefagyott gépeket. Ez első hallásra talán nem túl kecsegtető, de megfigyelte, milyen a vállalati struktúra, hogyan működik egy multinacionális cég. Rövid idő leforgása alatt projektmenedzserré vált. Ráadásul a nyelvi határokat lebontó angolt úgy szívta magába, mint a szivacs, így az ABB magyarországi képviselőjeként már a nemzetközi üzleti életbe is bekapcsolódhatott, miközben ismereteit mélyítette facility menedzsmenttel, projektmenedzsmenttel, marketinggel, majd később logisztikával és beszerzéssel.

Ekkor jött el a váltás pillanata. Megkereste egy fejvadász cég, és logisztikai-beszerzési vezetőnek hívta egy japán tulajdonú céghez, a NIDEC-hez.

– Méghozzá Nógrád megyébe, vissza a gyökerekhez – mondja. Ahogy az ABB-nél, úgy az új cégnél is a lehetőségeket kereste. Először logisztikai vezetőként, a mérnökség vezetőjeként, később egy kínai gyártósor áthelyezését menedzselte, majd termelés vezetés volt a feladata. Lassanként a vezetői csapattal felépítette a berceli gyárat, amelynek később a vezetője lett.

Sőregi Tibor közvetlen kapcsolatra törekszik a kollégáival. Azt szeretné, ha eltűnne a távolság, ami gyakran kialakul vezető és beosztott között, ahogy kialakul romák és nem romák közt is. Ő a személyes példája, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie. – Legyen egy jó csapat, tudjunk együtt dolgozni, a felelősséget pedig én cipelem – mondja most. Bár ennyire egyszerű lenne!

De talán lehet is: Sőregi Tibor arra törekszik, hogy a cégnél minél több jól képzett roma és nem roma szakember legyen. Azt tapasztalja ugyanis, hogy hiába van meg a kellő tudása egy roma származású munkavállalónak, mégsem veszik fel őket.

– Megtudtam például, hogy egy tőlünk húsz kilométernyire lévő cégnél a roma alkalmazottakat a szükséges rossznak nézik. Nem fogták meg például a munkaeszközt azután, ha ők használták, nem mentek közel hozzájuk nehogy lebarnuljanak – meséli.

A helyzet tehát ijesztő, de talán van megoldás, ami a munkaerőhiányt is oldhatja: Tibor tudatos stratégiával, kitartóan járja a roma szakkollégiumokat és fedezi fel a roma egyetemi hallgatókat, hogy lehetőséget biztosítson nekik a NIDEC-nél. És nem csak a felsőoktatásban tanulókat keresi. Célul tűzte ki, hogy a berceli gyár közelében lévő szakiskolában tanuló cigány fiatalok is szerezzék meg az érettségit, és a technikusi végzettséghez az ő cége biztosítja a kellő gyakorlatot. Továbbá szeretne alapítani egy ösztöndíj- és integrációs programot is, hogy azzal segítsen a roma fiataloknak. Azt csinálja, amit annak idején, még helpdeskesként: újraindítja a lefagyott rendszereket.

Ónody-Molnár Dóra – újságíró, 168 óra

Szülei kétkezi munkásként szó szerint a semmiből teremtették meg a jövőt neki és négy évvel fiatalabb öccsének. Gyerekként, amikor a példaképekről kellett dolgozatot írnia, a többiekkel ellentétben nem énekest, vagy színészt választott, hanem a szüleit, amiért akkor kinevették a társai. „Láttam, hogy a szüleim száz százalékban teljesítettek nap mint nap. Ha nem tették volna, akkor vajon hol lennék én most?” – teszi fel a költői kérdést.

Erzsi szerint a szülők óvó-védő szigora nélkül ma más ember lenne. „Következetes neveltetést kaptam, ha mennem kellett valahova, apám ellenőrizte a ruhát, nehogy túl kihívó legyen. Smink, hajfestés szóba sem jöhetett. Fiú rokonaim is folyamatosan vigyáztak rám, amíg el nem kerültem Pécsre.”

Ha hihetünk a statisztikáknak, Erzsinek egyáltalán nem mérnöki pálya nézett ki, hiszen az általános iskola első éveit a bizonyos C osztályban töltötte, ahonnan rendszerint legfeljebb a közmunkás létig vezet az út. Erzsi viszont óriási szerencsének tartja, hogy a cigány osztályba került, mert így lehetett az osztályfőnöke az a tanárnő, aki hatalmas empátiával, lelkesedéssel és szaktudással fordult a tanítványaihoz. Ma is hálás Mariann néninek, akinek az osztályaiból több roma tanuló is szerzett érettségit vagy jó szakmát.

A folyton kihívásokat kereső kitűnő tanuló lány negyedik osztály után kérte szüleit, hogy engedjék el a dabasi nyolcosztályos gimnáziumba. Egyedüli romaként kellett megfelelnie egy olyan iskolában, ahonnan óriási volt a lemorzsolódás. A harminchat fős osztályból végül csak huszonegyen tudtak bent maradni érettségiig. Jöhetett az egyetem!

Itt most elvileg az a fordulat következne, hogy Erzsi egész életében építésznek készült, már az óvodai jele is vonalzó volt stb., de a valóság azért árnyaltabb: kiskorától kezdve orvos szeretett volna lenni. Gimnázium alatt a céltudatos diáklány Pécsre járt különböző orvosi egyetemi előkészítőkre, de egy véletlenül kihallgatott tanári beszélgetés – „nem való az neki” - eltántorította a felvételitől.

Az építőipar viszont egész életében körbevette Erzsit, nagyapja vályogvető, édesapja hidegburkoló volt, ahogy nagybátyjai is az építőiparban dolgoznak. „Szerettem rajzolni, jól ment a fizika, a matek különösen, azt gondoltam, inkább építész leszek.”

Végül a Pécsi Tudományegyetem Építészmérnöki szakán kötött ki, ahol építészmérnöki diploma mellé egy építész szakos mérnöktanári végzettséget is szerzett 2006-ban. Mérnöktanári diplomamunkájában roma egyetemistákkal készített mélyinterjúkat. Valamiféle azonos mintát keresett a cigányok sikerességében, de rá kellett jönnie, hogy nincs semmilyen bevált recept: mindenkinek más volt a motor, ami előre vitte. „Nyilván úgy, mint a többségi társadalomban” – teszi hozzá.

Az egyetem elvégzése után hazatérve pályakezdőként nehezen tudott elhelyezkedni, hiszen akkoriban vette kezdetét egy közel tíz évig tartó válság az építőiparban, ami tapasztalt mérnökök tömegeit űzte külföldre vagy kényszerítette pályaváltoztatásra. Hónapokig tartott az álláskeresés, de a szakmájában tudott elhelyezkedni, ahol szinte azonnal fajsúlyos projekteket bíztak rá, a folyamatos szakmai kihívások terhei alatt pedig kiváló mérnökké érett. Dolgozott építésvezetőként, de vezető beosztásban is megállta a helyét. Építész munkája mellett dolgozott szerkesztőként és operatőrként több televíziós műsorban.

„Sok csodálatos élményem van a kezdeti éveimről, de mind közül a legmeghatározóbb, hogy édesapámmal tudtam több építkezésen is együtt dolgozni. Ugyanannak a cégnek volt alvállalkozója, ahol én építésvezető, így sokszor összefújt minket a szél. ”Első közös nagyobb munkájuk egy iskola bővítése volt. De építettek együtt családi házakat, lovardát és még sok minden mást. Édesapja egy közös projekt alatt lett beteg és lassan tizenegy éve már, hogy elhunyt.

„Kevesen tudják, vagy akarják elismerni, de a cigányok már a nagyszüleim idejében is meghatározók voltak az építőiparban és azok a mai napig. Nagyon sok tehetséges, tisztességes roma emberrel dolgozom együtt hála istennek” – mondja.

„Szerencsésnek érzem magam azért, hogy olyan helyen dolgozhatok, ahol a rasszizmust hírből sem ismerik. Mindenkit a teljesítménye alapján ítélnek meg.”

Kadét Ernő, RSK

Edinát gyerekkorában, hét évesen megműtötték. Újdonság adódott bőven a kórházban. Ott nem számított a bőrszíne. Vele is ugyanúgy beszélgettek, vele is ugyanúgy foglalkoztak, neki is ugyanúgy rajzolt a nővér.

- Mama jött értem, mondtam neki, én is ápolónő akarok lenni. Azt felelte, akkor neked mindig kedvesnek kell lenned, mert az már fél egészség. A padláson talált régi orvosi beutalókat – édesapja zenész, édesanyja korábban szülésznőnek tanult – azokkal játszott, gyógyított macit, fáslizott babát. Egyedül játszott.

- Nem tartozom sehová – mindig ez volt az érzésem gyerekkoromban. A szüleim elváltak, mindkettejüknek lett új családja. Apám olyan faluban élt, ahol mindenki roma, anyuval a városban laktunk, ahol viszont nem voltak romák. Amikor anyu levágta hajam, az óvónő első kérdése az volt: csak nem bogár ment bele? Az általánosban lett volna barátnőm, de csak titokban játszhattunk, mert a szülei eltiltották tőlem. Már hatévesen tudott írni, olvasni, az órákon unatkozott, lázadó volt.

- Én voltam az, aki sorakozónál mindig kilógott. Olyan, mint egy megszelídített oroszlán. Sosem volt elég, amit a sors ad, minden pofonból, kritikából építkezni akartam. Barátok híján a szüneteket az iskolai könyvtárban töltötte, falta az egészségügyi, pszichológiai könyveket, imádta Müller Pétert, Poppert Pétert, ők tanították önismeretre, kitartásra. Egyedül fizikatanára biztatta továbbtanulásra, ő biztos volt benne, hogy az orvosi egyemen a helye.

Mégsem próbálta meg, egészségügyi szakközép lett belőle – de csak rövid időre. Tizenhat évesen jött egy szerelem és Márkó, a fia. Az iskolát abbahagyta.

- Sosem a szüleimnek akartam megfelelni, hanem a fiamnak. Hogy olyan családja legyen, amilyen nekem nem volt, becsületes, dolgos ember legyen belőle. Ma már mondhatom, sikerült, Márkó rendőr lett.

De előreszaladtunk.

A kamasz édesanya Edina hamar rájött, romaként, iskola nélkül csak a napszám, a dinnyeszedés marad. De kellett a pénz, mert a szülők nem tudtak segíteni. Huszonegy évesen az esélytelenek nyugalmával sétált be a gyulai kórház hospice osztályára.

- Jött a főnővér és megkérdezte, miért akarom ezt csinálni? Azt mondtam, olyan embereknek akarok segíteni, akik kiszolgáltatottak, mint én, akik nem ítélnek meg, akiknek szükségük van rám.

Épp megüresedett egy gazdasági nővéri állás, egészségügyi végzettség híján ezt kapta meg. De ő nem adminisztrálni akart, papírokkal futkosni. Spórolt és belevágott egy OKJ-s ápolónői asszisztensi képzésbe. Egyszobás önkormányzati lakás, ötéves Márkó, napszám, takarítás, ápolónői munka – így néztek ki a mindennapjai. Akkor már egyedülálló anya volt. Könyvekre, jegyzetekre nem futotta, fénymásolt, amit tudott. A segédápolónői papír meglett, mert nagyobbat álmodni. Levelezőn szerzett érettségit, esténként együtt ültek a padban, a huszonhat éves Edina és a kilenc éves Márkó. Az érettségi olyan jól sikerült, hogy felvették a Szent István Egyetem diplomás ápoló szakára.

A tanulás mellett maradt a háromféle munka, vándoroltak albérletről albérletre, romaként, egyedülálló anyaként nem volt egyszerű lakást találni. Megesett, két hurcolkodás között a lépcsőházban ülve tanulta az államvizsga tételeket. Szakdolgozatát a hospice osztályon fekvő betegek hozzátartozóinak gyászáról írta.

- Amikor 2016-ban, harmincnégy évesen lediplomáztam, magam sem hittem el, hogy sikerült. Az osztályunkon a főnővérnek és nekem van diplomám. Azt hiszem, mindig sokat segített az Istenben való hitem. Hogy célja van velem. Talán az, hogy Edina üljön az utolsó percekben egy hajléktalan férfi ágya mellett, akinek senkije sem volt.

- Mondták neki a kolléganőim, még fél óra és bent vagyok. Megvárt. A kezeim között halt meg. Nem volt egyedül. Vagy az, hogy szülőként segítsen annak a szülőnek, aki a gyermekét képtelen elengedni.

- Gyógyszer, infúzió, és a beteg hazamegy – a többi osztályon ez a sikerélmény. Nálunk az, ha a gyászoló visszajön, nem lesz depressziós, normális gyászfolyamaton megy keresztül. Ehhez az kell, hogy a beteg békében tudjon meghalni. Én ebben segítek, a híd szerepét töltöm be. Gyermeket elengedni a legnehezebb. Hallani, ahogy a szülő sír. A gyerek menni akar. A szülő meg könyörög, még egy kanálka leves, mert az kell. Pedig akkor már csak ott lenni kell, beszélni, szeretni, elengedni. Pár éve egy fiú kérte, ne legyen ott az édesanyja, amikor meghal. Kimentünk tíz percre kávézni. És akkor ment el.

„Nővérke, maga a lelkével ápol” – szóval ezt mondta neki egyszer egy néni. De közben szerintem Edina is gyógyul. Ő itt az ápolónő, aki segít. Az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a továbbképzésen meg a roma. Homlokán a szégyenpánttal, a c betűvel.

- El tudod képzelni, mit jelent innen eljutni az Aranypánt jelölésig? Büszkén meséli, saját lakást vett. - Szeretném, ha ez példa lenne a romáknak! Nincs lehetetlen! Van kiút a szegénységből és a kilátástalanságból akkor is, ha az embernek fiatalon születik gyermeke. Edina ma is ugyanúgy kiáll az út szélére dinnyét árulni. Vagy elmegy a zöldségfeldolgozó gyárba és csomagol, pakol, ládákat emel.

- Egyszer, beszélgetés közben említettem a gyárban, hogy a kórházban is dolgozom. Kérdezték, takarítok? Igen, feleltem. Nem akartam, hogy kevesebbnek érezzék magukat. Edina azt mondja, őt a haldoklók tanítják meg, hogy kell élni. Örülni egymásnak, a családnak, nem gyűlölködni, csodálni a Balatont, ahova nyaranta elmennek kirándulni és jókat főzni. „Romás” töltött káposztát, sok fűszerrel, berántva, hatalmas fazékban, hogy mindenkinek jusson, aki arra jár.

Krug Emília - műsorvezető, ATV